Ittlétünk módozatai

|

Élőkép Színház: A szőnyeg, Oberon Társulat: Örökség, Pécs

Néha megéljük a színház csodáját. Olyankor meglepetten és hálával tapasztaljuk, mekkora erő rejlik ebben a művészeti ágban, mennyi lehetőség: hogy ötletek kimeríthetetlen tárháza.

Fotó: Bertalan Johanna

A szokatlan forma is segíthet ehhez, az interaktivitás – vagy olyan elemek bevonása, amelyek ritkák egy adott kultúrkörben, s érintkeznek más területekkel. Ilyen a rituális színház, ebben vettek részt nemrég Pécsett az Élőkép színház látogatói a JESZ meghívására (alkotók: Bérczi Zsófia, Tankó Barnabás).

Bár a regisztrációhoz szükséges tájékoztató közölte, mi várható, az élményt annak racionális tudása mégsem csökkentette. Világossá tették, hogy ami majd megtörténik, az több érzékszervre ható, interaktív, jelenléti előadás lesz négyfős közönség részére egy szűk órában. Ez alkalommal rendhagyóan, mégis indokoltan volt üres a folyosó. Kevesen várakoztak: az óránként sorra kerülő négy személy nem töltötte meg az előteret. Amikor pedig elérkezett az időnk, megkezdődött az a vezetett, meditatív, imaginatív utazás, amely egészen bizonyosan felejthetetlen marad minden résztvevőnek.  A játékra, lelkigyakorlatra, tréningre, lélekmasszázsra, spirituális szeánszra emlékeztető óra a színház – s a létezés – meglepő dimenzióira nyitotta rá (test)tudatunkat. Kényeztető érzékletek, hangok, fények és illatok, tapintható felületek vonzották be az utazót. Szívesen meginterjúvolnám az alkotókat, van-e számottevő különbség a nézők viselkedésében, akad-e, aki zavarában nem tud belehelyezkedni a különös szituációba s kényelmetlenül érzi magát, avagy szándékosan nem követi az utasításokat. Némi összpontosításra, kíváncsiságra, nyitottságra és bátorságra volt szükség ahhoz, hogy észrevegyük a teendőinket. Másképpen: ottlétre, jelenlétre a térben. Már kezdetben is: miután levetettük a cipőnket s elfoglaltuk a helyünket a szőnyeg négy sarkán, a helyzetben – s a szavak nélkül felkínált lehetőséggel – bátrabban és szabadabban élő nézőtársakat látva elkezdtük lapozni az ülőkénkre tett képeskönyvet. Ebből értesültünk arról, hova is tartunk. Belehelyezkedünk a térbe, s alávetettük magunkat hol a hangnak, hol a fénynek. Saját lábunk alól elmozduló fénytalpak vezetnek bennünket a folyton változó dűnéken. A multimediális varázslat következtében zuhanunk, sivatagról sivatagra járunk, pörgünk-forgunk.

Fotó: Taskovics Dorka

A puha szőnyeg, a minta- és színorgia beszippantja a résztvevőt, s hamar eloldódik külső meghatározottságaitól. Egyszer csak megjelenik az ajtónyílásban a fekete köpenyes nő, csak a szeme látszik, nem szól, de leguggol mellénk, közel hajol, kezébe veszi kezünket, mozdulatait lekövetjük, érezzük rózsaillatát. S elindulunk a rózsakertbe. Térd- és vállmagasságban tucatnyi „rózsatő” várja, hogy gondozzuk.  Itt megoszlanak a vélemények: bár izgatottan, kíváncsian hajolunk a lámpácskákhoz, melyek a rózsafejek, s jövünk rá magunktól, hogy kezünkbe szorítva válnak rózsaszínűvé, majd vérvörössé s szólalnak meg, az üzenetek, melyeket közvetítenek, szentenciaszerű bölcsességek. Saint-Exupery szövegei némi pikírtséggel szólva a mai fülnek kissé coelhósan hangzanak. Sok időnk van: talán húsz perc is rózsakertünk nevelésére. Ez nagy kaland, nem akarunk lemaradni egyik tőről sem, bár halljuk azok üzenetét is, amelyeknél éppen nem mi vagyunk. A végére érve s a terem minden zugát bejárva áll össze: az esküvő, melyen részt veszünk, szövetségkötésünk előjátéka az örökkévalóval, a halállal. A fénycsóva végül visszavezet az első szőnyegre, annak közepére irányul: négy aprócska rózsafejet vihetünk magunkkal búcsúzóul, emlékeztetőül.

Megrendülve távozunk erről a rendkívüli foglalkozásról, ahol vendégek voltunk, kitüntetettek és beavatottak.  S immár azon kivételezettek közé tartozunk, akik egy néhány fős színház közönsége lehettek. Exkluzív „nézői”, inkább részesei egy vizuális-filozófiai-zenei imaginációnak.

A játszóhely, amely befogadta az Élőkép Színházat, a Janus Egyetemi Színház a Zsolnay Negyedben, neves teátruma Pécsnek, amely mellé kezd felnőni a középiskolásokból és mentoraikból álló Escargo Hajója színházi nevelési társulat – róluk gyakran írok. Amiről viszont most készülök, kevésbé volt ismert számomra: az Oberon Társulat (ütős mottójuk: Változtatni és a változásnak lenni) és a Diabelli Művészeti és Oktatási Alapítvány műhelye. Ákli Krisztián rendezésében mutatták be e fiatalok az Örökség című zenés, táncos darabot decemberben az egyetem bölcsészkarának kis színháztermében. Itt aztán nagy volt a tömeg: sokakat elért a hívás, s értesülvén a lehetőségről a színházi specializáció hallgatói s más érdeklődők az utolsó lehetséges helyet is betöltötték. Miközben folyik a népi tánc, a társulatvezető mindenkit üdvözöl s a helyére kíséri. (Milyen fontos is ez, a kalauzolás, az ültetés. Hogy minden rendezvényen, ha csak a koncepció nem zárja ki, legyen felelőse a térbeli elhelyezésnek, aki megkéri a már ülőket, hogy húzódjanak odébb, mutat helyet a földön, párnán, lépcsőn a fiatalnak, széken, padon az idősebbnek.  Vendégek vagyunk, s fizikai komfortérzetünkért a vendéglátó a felelős.) Az előadás a néptánc és a jelenetek és irodalmi szövegek feszültségére építve tett fel kérdéseket magyarságunkról, identitásunkról, múltunkról, jelenünkkel összevetítve – és esetleges jövőnkről. Itt tehát nem Keleten jártunk, nem egy tőlünk idegen világérzékelés talaján mozogtunk, hanem itthon, saját hazánk mentális térképén, de szinkron és diakron síkokon.  Mégiscsak elindultunk azért Kelet felé a történet egyik tengelyén, a megszállottan emigráló mai család honfoglalás kori útvonalán. Mindennapi, banális életvilágunkról vicces, abszurd, néha brutálisan, groteszken, elrajzoltan is realisztikus jelenetek sorában találkoztunk – szlenggel, szélsőségesen nyers, parázsló indulatokkal, veszekedéssel, kiabálással, mozgásba átvitt dühvel. A színészek alig használnak díszletet, kelléket is szinte csak ami kéznél van, saját ruhájukban játszanak. Mindehhez éles kontraszt a néptáncosok hagyományos öltözete és pontosan rögzített koreográfiája. A jelenetek a széksorainkkal megképzett körben zajlanak, játszanak mellénk ülve, innen felpattanva; közénk vegyülve alkotják meg környezetüket, miliőjüket.

A darab problematikája pécsi s országos-globális trendet követ: helyünkről, helyzetünkről szól itthon és a világban. Hogy menjünk vagy maradjunk, s mi a következménye az elmozdulásnak. Emlékezetes jelenetsor a családját folyton költöztető férjé, apáé, aki nem tud megmaradni, gyökeret ereszteni egyik helyen sem. Rángatja családját egyik országból a másikba, ha újabb, jobb lehetőséget sejt. Sok a kudarc, s kevés a családfőben a tolerancia. Nem hagyja, nem várja ki, amíg megmelegszenek, gyökeret eresztenek ott, ahova éppen áttelepültek, vándorolnak Magna Hungárián át, Levédiából Etelközbe és tovább. Ám van ellenpont, egyikük, aki a nagyobb körből egyszer kiáll magukért, a maradásért – s ellenáll. (Itt felsejlik a párhuzam Hajdu Szabolcsék Ernelláék Farkaséknál-konstellációjával.) Egy másik szálon tipikus, szomorú, keservesen megoldhatatlan: jelenkori civilizációs helyzetünkben legalábbis belátható távolságon belül szinte kezelhetetlen állapottal találkozunk. Ez az öreg, beteg szülő elhelyezése. Itt is a végsőkig feszülnek az idegek, a testvérek közt mindig van, aki sértett és nem partner a megbeszélésben, férjeik is rivalizálnak. A zavart tudatú anya pedig árulásnak fogja fel az akciót, s elkeseredetten, ellenségesen tiltakozik. A tinédzserek és szüleik sem értik meg egymást jobban: a másikat gyalázva feszül egymásnak apa és a teherbeeséséről beszámoló lánya. Nehezen kezelhető, akaratos gyerekek, hiteltelen felnőttek.  A palettán választások, hármasságok, nehéz kommunikáció; idegen nyelvtudás hiánya, fajgyűlölet és nevetséges hárítások, beilleszkedési nehézségek, okostelefonok, a közönség egyes tagjainak itatása magyarságesszenciával.

A versekből, irodalmi szövegekből, improvizációkból összeálló esten azt járják körbe keserédes etűdökben, milyen ma itt magyarnak lenni. Tanúi vagyunk esendő tipródásainknak, generációs konfliktusainknak, igazságtalan szerepleosztásainknak a nők rovására, s tétovázásunk, mindennapi mérgeződésünk közé iktatódnak a szenvedélyes, professzionális színvonalon előadott magyar néptáncszámok. Ezek dinamizmusa, feszessége ellenpontként hat: a tradíció és a jelenvalóság egymásra kérdezéseként. Van itt azért kérdezni valóm: a hagyományos néptáncfigurák vajon közvetlenebbül is kapcsolódhattak volna-e a jelenetekhez, szövegekhez, kizökkentve a jól ismert formát, dialógusba lépve a szüzsével? Az indítás ezt ígéri: a férfiszínészek egyenként reagálnak a táncosok mozgására, próbálnak dialógusba lépni velük, leképezni saját modorukban az övéket, válaszolni lépéseikre, követni őket; mintegy kihívásnak tekintve koreográfiájukat, amihez kapcsolódni akarnak. Ezt nem éreztem következetesen végigvitt koncepciónak: amikor például a nők megalázása volt soron, a táncban is jobban megnyilvánulhatott volna ez a tartalom, mintegy aláásva, megkérdőjelezve a mintát, élővé téve, dinamizálva a tradícióba, rítusba kövesedett szellemet. Hogy a táncforma cselekményesüljön, dekonstruálódjon, beszéljen, valljon, szétpattanjon, kifeszüljön: érzelmileg-gondolatilag ráíródjon a jelen valóságára, kibillenve és kibillentve szólaljon meg a méltóságos tánctradíció. Néhol megvan az összhang, a kapocs – akár az ellenpont értelmében, vagy a menyasszonysiratónál, a hármasságok is laza hálót képeznek az előadás nyelvei közt. Végül haláltáncot járnak, közben egyre fogynak a játszók, s már csak az emlék, a múlt marad: árnyakként, előírt mintaként léteznek a táncosok. A vendégszövegekkel (Esterházy, Örkény stb.) együtt a számos (talán túl sok) jelenet hangütésében és érzületében, indulati töltetében egységesnek tekinthető: meglehetősen zord tükröt állít zaklatott egyéni, nemzeti létezésünknek. Metszeteket kínál annak átgondolására, hogy kik vagyunk, hogyan is élünk, mai és egykori magyarok.  Mit ér a múlt, a hagyomány, amely ambivalens, tudunk-e meríteni belőle. A kép, amit összeállítunk belőlük, inkább nyomasztó és kissé széttartó. Az elsőként tárgyalt előadásnak gyenge az evilági referencialitása, toposzai egzotikusak, de univerzálisak. Azt ajánlja, hogy töltekezzünk az örökkévalóban, merítsünk a metafizikai vigaszból, hogy már a Földön megértsük, hova tartunk. Azt modellezi értelmezésemben, másként, a két erős és nagyon különböző, széleskörű együttműködéssel létrejött előadás, hogy miként otthonunk: otthonunk-e ez a földi hazánk, evilági országunk.

CÍMKÉK: