My Fair Lady / Centrál Színház
Ritkán adódik bemutató, melyben a két híres főhős összecsapása ilyen minden pillanatában kidolgozott, igaz és szenvedélyes asszó legyen.
Alföldi Róbert, Tompos Kátya Fotók: Gordon Eszter
Amikor Bagossy Levente füstösbarna londoni utcaképében Alföldi Róbert kissé fölemeli a fejét, hogy bemutatkozáskor a nála magasabb Pickering ezredesre (Cserna Antal) mégiscsak lenézhessen valami módon, olyan kemény hehezettel mondja ki, hogy „Henry Higgins!”, hogy mindenki érzékeli azt a gőgös kis levegőpaplant, ami a szájpadlása alatt és nyelve fölött képződik. Nem rokonszenves ez a páncélozott lelkű fickó, de nagyon él. S él az egész előadás is.
Ovidius Átváltozások című művéből tudjuk, hogy Pügmalion volt a mitológiabeli szobrász, aki beleszeretett önnön alkotásába, és mivel nagyon szenvedett, a könyörületes istenek életre keltették neki Galateát. Bernard Shaw 1912-13-ban írott s akkor is játszódó darabja egy tanítványától kissé megszédült, fura nyelvészről szól, s Pygmalion címmel játsszák a prózai színházak. Shaw barátja, Gabriel Pascal, a magyar származású producer, odaát New Yorkban, úgy 1952 táján ültette a bolhát Lerner és Leowe fülébe, hogy valamiképpen musicalt kéne ebből a sztoriból csinálni. Így aztán négy év alatt, kis megszakításokkal, nagy kínok közepette, mert az alapmű nem épp a musical szabályai szerint volt felépítve, Lerner elkészült a szövegkönyvvel és a dalszövegekkel, Loewe pedig megírta a zenét. Arra ügyeltek, hogy a fonetikaprofesszort játszó, de eladdig jobbára prózában jeleskedő Rex Harrison majd mindent ki tudjon énekelni. A művet 1956-ban, a 20 éves Julie Andrews-szal a főszerepben, My Fair Lady címmel mutatták be a Mark Hellinger Színházban. New York színházai hat és fél év alatt 2717-szer játszották, aztán következett a londoni sikerszéria.
Úgy énekli el a „Ma éjjel táncolnék” kezdetű világslágert, hogy nehéz a nézői székeken ülve maradni
Gabriel Pascal, minden dolgok magyar mozgatója, akit 1938-ban a világ tíz legbefolyásosabb embere közé választott a TIME magazin, már nem érhette meg a címszerepben Audrey Hepburnt felvonultató, My Fair Lady című filmjének 1964-es bemutatását. Mind a film, mind a darab világsiker. De hogy miért éppen My Fair Lady a címe, azt csak azok tudják, akiknek zeng még a fülükben a gyermekkorukban énekelt nursery rhyme (London Bridge is falling down/falling down, falling down/London Bridge is falling down/My fair lady), melynek refrénjét, hogy a szótagszám kijöjjön, magyarul „édes rózsám”-nak szokták fordítani.
A Centrál Színház Baráthy György figyelemre méltó fordításában játssza a fonetikai csemegék miatt magyarul megoldhatatlannak tűnő dialógusokat. Még épp a befogadhatóság határán jelzik a táj- vagy rétegnyelviséget, s a képzelt londoni proletárságot leginkább az „e” hangok „ásításával” („ágy zsák szén”, „áskuvő”) mutatják be, igen kedvesen. Kellemes szókincs (például „két bukéta ibolyá”) áll a játszók rendelkezésére, s mellette olyan hibátlan zenei és ritmikai építmény (zenei vezető Dinyés Dániel), mely a legjobb zenés színházi események közé emeli a Révay utcai teátrum teljesítményét. Rendező: Puskás Tamás.
Pedig az adott tér kezdetben kissé szűknek tűnik. A szegénység ringy-rongy ruháiban (jelmeztervező: Szakács Györgyi), a kelleténél tán kissé erősebb, majdnem operai maszatokkal az arcokon, Jaross-Giorgi Viktória lazulást nem engedő koreográfiájára hemzseg az utcanép.
Aztán kinyílik az utcasík két szárnya, s megérkezünk a mahagóni barna professzori lak bőrfoteljei és könyvespolcai közé.
Amit énekel, rendesen el van énekelve
Tompos Kátya nem először játssza Elizát, de talán pont ez az a méretű tér, amelyben érvényesül virágszerű alakjának minden rezdülése, testi kifejezőerejének hibátlan motorikus nyelvtana, s ne féljünk kimondani, világszínvonalú énekesi tudása. Gyönyörűen halad a kommunikációs kiképzés győzelmi lépcsőfokain lépdelve, s rendezői segítséggel érkezik meg a saját teljesítmény fölötti örömből és kamaszos tanárimádatból kikevert szerelemféle érzelmi platójára. Úgy énekli el a „Ma éjjel táncolnék” kezdetű világslágert, hogy nehéz a nézői székeken ülve maradni. S amikor nekikészül, majd nagy nyilvánosság előtt többször is hibátlanul kimondja az „influenza” szót, tüsszentésszerű reveláció borzongatja végig. Később pedig, már egyenes derékkal, úgy hordja Szakács Györgyi pompás kalapjait, mintha ringlispíl lenne a feje fölött. A föld is fordul, vele együtt.
Alföldi Higgins professzora bicskanyitogatóan pökhendi hólyag és szakmájára büszke, perfekcionista tréner egy időben. Legyőzve a figura nyegleségéből adódó idegenkedést, hamar kiderül, hogy mi a leginkább igaz ebben az emberben: a szakmai érdeklődése, a tapadó figyelme, a mániákus ereje a lenyűgöző. Ráadásul, minden, amit énekel, rendesen el van énekelve, amit pedig eljátszik, az gazdag, formás, nagyszerű. A táncolás apró remegései pedig beleférnek a figurába. Ritkán adódik bemutató, melyben a két híres főhős összecsapása ilyen minden pillanatában kidolgozott, igaz és szenvedélyes asszó legyen. Az elvárt boldog vég már nem is olyan érdekes.
Jelenet az előadásból
Magyar Attila Doolittle-je a kockás nadrágos bohócfigurák felé hajlik el. Könnyebb egy árnyalattal annál, hogy azonnal észrevegyük benne a filozófust, viszont remekül tartja a lépést a tánckarral. Rada Bálint, mint Freddy, kellemesen énekel, s ha nevetéskor kivillantja mind a száz fogát, szinte világosabb lesz a színpadon. A fényeket egyébként, melyek tervezettsége különösen a táncjelenetek kiemelt pontjainál térül meg, Tim Mascall határozta meg.
A ritkán észlelhető színpadi finomság és kecsesség ebben az előadásban két alakhoz is köthető. Borbás Gabi, mint Higgins anyja, maga a formatudó elegancia, Pálfi Kata pedig, mint Pearcené, maga a praktikus jóság és a tökéletes érzelmi intelligencia.
Az elvárt boldog vég már nem is olyan érdekes
A darabba beleszőtt magyar szálat az eredetiben még Kárpáthy Zoltánnak nevezett, itt most korszerűen Almási grófra változtatott nevű kémszolgálatos nyelvzseni (Mészáros András) képviseli. De mintha a hajdani magyar, a már emlegetett Gabriel Pascal szelleme is beköszönne, még a kellékes is beletitkolt valamit az előadásba: a nagyon angol falak közt, láthatatlan, ámde nagyon angol teát kavargatnak odafönt – aranyszegélyes, fehér Zsolnay csészékben. Jóízű este.
Alan Jay Lerner – Frederick Loewe: My Fair Lady – Centrál Színház
