Egy másik Hair

|

Hair / Orlai Produkció

Ez a Hair nem az a Hair, amit valamennyien ismerünk Miloš Forman 1979-es, világhíres filmjéből. Ámde ez is originális.

3E3A8025 (1140x641)

Nem próbálnak ráhúzni a különben soványka Broadway-matériára valamiféle különleges olvasatot

Az Orlai Produkció előadása nagyjából az eredeti Broadway-musicalt hozza színre, kissé továbbírva persze, Mohácsi Jánosnak és alkotótársainak színrevitelében.

És akkor elkezdhetnénk mindjárt összehasonlítani a két opuszt, de nincs sok értelme, hiszen Mohácsiék produkciója természetesen öntörvényű alkotás, s bár tényleg a Broadway-matériát veszi alapul, ám ezúttal csak minimálisan dúsítják fel a játékot mohácsis epizódokkal.

A nyitóképben, míg fészkelődik a közönség, s lassan leveszik a fényeket a Belvárosi Színház szétterülő nézőterén, beavatódunk a musicalcsinálás rejtelmeibe, megtudjuk, hogy csúnya szavakat fognak használni a fiúk és a lányok, satöbbi. Később, egy röpke epizódban, Radnay Csilla a nézőtérről előbotorkáló ősz hajú nénikeként tűnik elő, s méltatlankodik rendesen a helyi hatóság, talán az önkormányzati közmunkaosztály képviseletében.

A színi matéria zenei alapja, lényege majdnem ugyanaz, mint a film esetében: a népszerű és ismert songok alkotják a dramaturgiai vázat, amelyet a néző odavetít emlékképei képernyőjére, s nemcsak felidézi a dalokat, hanem újraéli a hajdani érzést, beleborzong; rágondolni is gyönyörűség. Egyszerűbben szólva, szeretjük, ha az ismert nótákat halljuk, elringatódunk általuk, belefeledkezünk a megunhatatlan muzsikába, s már otthon vagyunk, mikor a Claude Bukowskit játszó színész rázendít, hogy Manchester, England, England. Formannál Berger énekelte, rohamsisakját mélyen a szemére húzva, szegény, ahogy menetelt a kettős libasorban a katonai óriás szállítórepülő sötétlő gyomra, s a vietnami dzsungelhalál felé; Berger énekére ráúszott a férfiak kórusa, szépen felelgettek egymásnak, nem lehet elfeledni.

3E3A8610 (2) (1140x641)

Belefeledkezünk a megunhatatlan muzsikába

Mohácsiék előadása elsősorban lendületes csapatmunka. Nem próbálnak ráhúzni a különben soványka Broadway-matériára valamiféle különleges olvasatot – persze néhány ujjgyakorlatnyi jelenetet azért hozzáírnak –, hanem rábízzák magukat a zene, a koreográfia s a fiatalság erejére. Sok fiatal játszik együtt rutinosan a színpadon; lelkesültek, vidámak, harsányak, vadak. Az eredeti Broadway-sztori szerint – bár itt is van katonásdi bőven, akárcsak Forman filmjében – szó nincs arról, hogy Berger tiszti álruhában megpróbálná, úgymond, néhány órára kiszabadítani Claude-ot az amcsi katonai drillből, hogy együtt lehessen szerelmével. És hát ama híres dalban, amikor a filmbeli Berger egy arisztokrata parti dúsan terített asztalán lépdel végig óvatos duhajsággal a porcelánok között, itt most a színjátékban kék meg piros hordókon mászkál föl és alá, miközben tolja a nótáját rendesen. (A dalokat Závada Péter fordította.) A hordóknak egyébként elég nagy szerepük lesz az előadásban, térelemként és hangzó instrumentumként is működnek, püfölik őket, mint a dobokat, mert Mohácsi rendezése némelykor a rítus felé viszi el a játékot.

Erős atmoszféra teremtődik, színes forgatagot látunk, villódzó fényeket, vakító meg füstbe burkolózó reflektorcsóvákat; a színpadtér oldalát a csillagos, sávos lobogók stilizált képe borítja, egy-egy csillag fényesen kiragyog a háttérből (díszlet: Khell Zsolt), s a pergő, forgó, tomboló lányok és fiúk színpompás cuccai csak utalásszerűen idézik meg a hetvenes évek szakadt beatnemzedékét, a hippik, a „virág gyermekeinek” protestkultúráját s a mai underground szubkultúrákat.

De hát a lényeget mégiscsak a songok jelentik, néhol hosszas közjátékok után jutunk el a Manchester, England című dalig, a Hairig, az I Got Life-ig vagy a Good Morning Starshine-ig. Igényes élőzene szól a színpad felső karéjában, a gitárhang, a fuvolaszóló, az elektromos zongora, a szintetizátor precízen játszik alá a játékosok énekének. (Zenei vezető: Kovács Márton, Wagner Puskás Péter.) Nem musicalhangok szólnak a színpadon, viszont fals hangzások sincsenek; a többféle szerepet is játszó Radnay Csilla éneke most is elbűvölő, többször kap nyílt színi tapsot, akárcsak némely epizód az előadásban.

10985662_1020988221259732_8078603357477968768_n

Csak minimálisan dúsítják fel a játékot mohácsis epizódokkal        Fotók: Tiszeker Dániel

A produkció legkiforrottabb eleme, úgy vélem, a koreográfia. Bodor Johanna olyan feszesen, ötletesen, egyúttal aprólékosan kidolgozva vezényli a táncosokat, hogy öröm nézni. Remete Krisztina nagymintás, sportos jelmezei visszafogott színességükkel egyszerre idézik meg a hatvanas-hetvenes éveket, s a romkocsmás fiatalok topis eleganciáját. Lábodi Ádám Bergere szerencsére nem erőlteti az éneket, néhol inkább csak jelzi az énekszólót, ellenben szenvedélyes, indulatos, robusztus; egészében hatásos. Boros Anna a terhes amerikai csajszi szerepében virgonc és eleven, komikus színei dominálnak. Mátyássy Bence Claude-ja kissé megilletődötten téblábol a szabad életre esküdött zabolátlan fiatalok viháncoló gyűrűjében. A háborúellenes fíling végig ott lebeg a játék felett, átitatja a színrevitelt, ám a könnyű musical mégis inkább általános emberi tartalmakkal telítődik; az agresszív, elnyomó állam elleni tiltakozással, s egyáltalán, bármiféle hatalmi gépezet és erőszakszervezet leleplezésével.

Sokféle nézői réteget célozhat meg eredményesen ez az alapvetően szórakoztató karakterű produkció, amely, úgy hiszem, nem sorolódik majd Mohácsiék nagy, zenés előadásainak sorába, ám kétségkívül profi munka. Sok helyen arathat majd igazi sikert, ahogy egyre inkább kifutja valódi formáját, és összeérik.

Némely előzetes vélekedéseket hallva úgy vélem, kiérleltebb és ütősebb verziót láttam (a második szereposztással), mint akik a premieren nézték.

A június 29-i, hétfői előadáson dugig volt a színház, egyetlen zsöllyeszék nem maradt üresen, s hatalmas tömeg ácsorgott az utcán, várva a fél nyolcas kezdést. A közönség látható élvezettel haladt együtt a szereplőkkel, s mint annyiszor, most is a fiatalság ereje éltette a játékot.

Mit mondjak, kicsit több humort, iróniát, geget azért elviseltem volna.

CÍMKÉK: