Dragomán György: Máglya / Vígszínház, Házi Színpad
A választott forma, a gyors átöltözések, folyamatos jelmezváltások miatt az egész előadást egyfajta kamaszos izgatottság, versenyfutásjelleg uralja.
Kopek Janka, Puzsa Patrícia Fotók: Dömölky Dániel
Amíg a kezdésre várunk a zsúfolt, meleg Házi Színpad nézőterén, világít a szemünkbe a fény, hol egyik, hol másik nézőtársam kapja a homlokához a kezét, hogy lásson valamit. Azon gondolkodom, hogy ez a kényelmetlenségérzet, amit keltenek bennünk, talán már része az előadásnak. Persze, lehet, hogy csak praktikus oka van: így, hogy nem látjuk rendesen a színpadot, nem élő embernek, hanem felöltöztetett próbababának tűnik a szélen álldogáló színésznő, Puzsa Patrícia, azt pedig már csak a fények elsötétülésekor veszem észre, hogy a másik színésznő, Kopek Janka is ott állhatott a háttérben, ha az én helyemről nem is látszott.
Mit látunk a körülöttünk lévő világból? Mit érzékelünk a mindennapjainkkal együtt zajló történelemből? Egyáltalán: mire láthatunk rá a saját élethelyzetünkből, szemszögünkből? És mire emlékszünk vissza az egészből? Dragomán György regénye a román rendszerváltás körüli időkben játszódik, és egy árván maradt, Nagymamájához kerülő kamaszlány, a tizenhárom éves Emma nézőpontjából kérdez rá minderre.
Kopek Janka
Az előadás előtörténetéhez hozzátartozik, hogy nemzetközi együttműködés eredménye. Armin Petras, az ismert német rendező készített a könyvből színpadi változatot, és ezt három országban állította színpadra egy közös, drezdai próbafolyamat eredményeként. A közös próbákon kívül minden színésznőpárossal külön is dolgozott. A drezdai és a nagyszebeni bemutató után a budapesti volt a harmadik, és ezt követte még egy Stuttgartban. Az egykori NDK-ban született, de felnőtt korát már az egyesített Németországban töltő alkotó látószöge nyilván más, mint egy Romániában vagy akár Magyarországon élőé, gyerekkori tapasztalatai azonban szerepet játszhattak abban, hogy a mű, ahogy egy, a Magyar Narancsnak adott interjúban elmondta, azonnal felkeltette az érdeklődését.
A regényben Emma egyes szám első személyben beszél, ez alól csak a Nagymama szintén egyes szám első személyű visszaemlékezése tesz néha kivételt. Az adaptáció alapkérdése tehát, hogy ezt a személyes nézőpontot és a monológ formát hogyan ültetik át színpadra. Úgy, hogy a kétszereplős játékban Emmát végig Puzsa Patrícia, az összes többi szereplőt pedig Kopek Janka jeleníti meg. De még ez sem egészen igaz, mert néhány jelenetben Emma „megkettőződik”, vagyis mindkét színésznő őt játssza.
Ebben a kétszereplős játékban minden a nézők szeme előtt zajlik. Míg az előadás kezdete előtt elvakítottak bennünket, a továbbiakban már azt is megmutatják, ami általában a színfalak mögött történik: az átöltözéseket, a sorukra várakozó kellékeket. A játéktér maga egy szemcsés, fehér anyaggal felszórt medence, amit nézhetünk játszótérnek, úszómedencének vagy akár boksz ringnek is. Lehet benne gázolni, botladozni, dolgokat elásni, tésztát gyúrni. Körülötte körben a jelmezek, a színésznők az egyes jelenetek között itt öltöznek át.
Puzsa Patrícia
A színháznak ez a „leleplezése”, a játék nézők felé kinyitása ott folytatódik, hogy a szereplők időnként kilépnek a szerepből és színészként nyilvánulnak meg. Elmondják, hogy most egy nagyon nehéz jelenet jön, utalnak a próbafolyamatra, megdicsérik egymást. Nézőként így a beavatott drukker szerepébe kerülünk. Ettől könnyedebb, játékosabb lesz az előadás, de azért is jó megoldás, mert kibillenti a regényt ismerő nézőt a számonkérő alapállásból. A Máglya azért is remek cím, mert a regényben sokféleképpen megjelenő motívumból (a tűz tisztító, pusztító és teremtő erőként egyaránt jelen van) kihallatszik egy másik szó is, a mágia, Emma vele született és a Nagymamától tanult mágikus tudása. Az adaptációval szükségszerűen együtt járó szelektálás mellett ez a mágikus réteg az, ami csak nyomokban jelenik meg a színpadon.
Az előadás azzal, hogy két fiatal színésznő játssza valamennyi szerepet, a felnövéstörténetet, a(z éppen változó) világra eszmélést hangsúlyozza. A választott forma, a gyors átöltözések, folyamatos jelmezváltások miatt az egész előadást egyfajta kamaszos izgatottság, versenyfutásjelleg uralja. Ez nem idegen a regény világától, Dragomán György is többször él az ismétlések, szaggatott mondatok sodró erejével, és a cselekményben – ahogy a színpadon is – többször megjelenik a futás motívuma. Emma ugyanis tájékozódási futó, és ennek megint csak többletjelentése van a műben.
Puzsa Patrícia és Kopek Janka nagy lendülettel és odaadással „futják végig” ezt a kétórás versenyt. Kopek Jankának annyiban nehezebb dolga van, hogy sok karaktert kell eljátszania, Puzsa Patrícia ellenben végig Emmát alakítja, és van valami tiszta, kemény izzása a jelenlétének, amitől könnyű elfogadni a regénybeli Emma megtestesülésének. A legjobban sikerült jelenetek azok, amelyekben korukhoz és alkatukhoz közel álló szerepet játszhatnak, illetve amelyekben „megkettőzik” Emmát. A fürdőruhás jelenet humora, az első menstruáció ijedelme, a címadó, máglyás-varázslós jelenet. Kevésbé meggyőző, amikor Kopek Janka külsődleges eszközökkel igyekszik megjeleníteni a szereplőt, mint az első jelenetben meghajlott, fájós derékkal a Nagymamát. Később azonban lekopnak a játékáról ezek a külsőségek.
A regényt nem ismerők számára a történetben akadhatnak kérdőjelek, hiátusok. De a regénytől magától sem áll távol, hogy kérdőjeleket hagyjon az olvasóban. A legkézenfekvőbb példa erre a zárlat, a „Nagymama szeme kinyílik” mondat. Meghagyja az olvasónak a szabadságot, hogy további életet vagy halált válasszon a Nagymamának, miközben megajándékozza azzal a felismeréssel, hogy életre és halálra egyaránt úgy nyílik rá a szemünk. És már megint ott vagyunk a látásnál, a külvilág érzékelésénél és az emlékezésnél. Az előadás középpontjában ugyancsak ez áll: a látni, meglátni tudás képessége és a generációról generációra áthagyományozott emlékek fontossága. Ezért is indokolt döntés, hogy Armin Petras olyan színészekkel játszatja el a közelmúltat, akik a rendszerváltás környékén vagy már azt követően születtek.
