Deszkáktól a nézőkig

|

Gáspárik Attila A színház kiterjedése című esszégyűjteményének budapesti bemutatójáról

Bödecs László tudósítása  

gasparik-borito-01

Gáspárik Attila színháztudományi esszégyűjteményét A színház kiterjedése címmel az Írók Boltjában vehette kézbe először a budapesti olvasóközönség, ugyanis december 8-án, 18 órától itt mutatták be a Pont Kiadó gondozásában megjelent művet. Szávai Géza, a könyv egyik szerkesztője, valamint Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója beszélgettek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházat igazgató szerzővel.

Szávai Géza megemlítette, hogy az esszégyűjtemény egy már húsz éve futó könyvsorozat, a Conflux részeként jelent meg, hozzátéve, hogy reméli, a színháztudománnyal foglalkozó részsorozat nyitódarabjaként – ahogy a címe is ezt hivatott jelezni – afféle alapvetéseként. A kiterjedés itt nem expanziót jelent, Szávai Géza megjegyezte, hogy a kultúrpolitika a teljes kultúra mellett a színház megfojtásán is ügyködik, ezért a kiterjedés itt csupán a színház különböző alapvető részeire, elemeire utalhat; a deszkáktól a nézőkig.

Gáspárik elárulta, hogy elsősorban csupán magának írogatott, azt vallja, hogy nem beszélni kell a dolgokról, hanem csinálni azokat, de mégis izgatta, mi van, ha mégsem sikerül úgy megrendezni, úgy játszani az elképzeltek szerint, ezért jöttek létre végül is az esszék. Először a legalapvetőbb elemeket tartotta fontosnak átgondolni, tudatosítani. Mint elmesélte, személyesen látta egy utazása során, hogy a pályán csodákat művelő amerikai kosárlabdázók is az edzések nagy részében az alapokat gyakorolják, ugyanazokat a mozdulatokat újra és újra, amiket gyerekként is tanulni kezdtek első edzésükön – a profizmus az alapoktól kezdődik, ez a gondolat formálta a könyv anyagát.

Továbbá a szerzőt a generációk egymáshoz való viszonya is foglalkoztatta, megemlítette Harag Györgyöt, akivel csupán párszor beszélt, még pályakezdő korában, mégis óriási hatással volt rá. De szót ejtett például Szász Jánosról is, aki kellékesként kezdett nála. A könyv létrehozásában motivációt jelentett számára a szakmának ez a mester–tanítvány arculata. Elődeire gondolva megjegyezte, hogy talán mi is mesterré válhatunk.

A marosvásárhelyi színházigazgató azt is fontosnak tartotta, hogy első könyvéből egyfajta önkép is kirajzolódjon, ezért választotta az esszéformát, és ezért válogattak a szerkesztők széles látókörrel különböző tematikájú szövegeket.

A beszélgetés során Máté Gábor és a szerző többször beszéltek mind az erdélyi és a magyarországi, mind a fővárosi és vidéki színházak sajátos létmódjáról, illetve tettek fel kérdéseket ezekkel kapcsolatban. Közös nevező volt beszélgetésükben a néző és a színház viszonyával, a színházi kultúrával kapcsolatos felvetések közül a színház és a nézők közötti kapcsolat építésének szüksége. A két direktor ugyan különböző módszerekkel, de fontosnak tartja, hogy a nézőknek lehetőségük legyen a színházi előadásokkal valóban együtt élni, értő nézőjükké válni. Egészen hétköznapi momentumok is szóba kerültek a színházi kultúrával kapcsolatban, mint a nézőtérről hallható szisszenő palackok, a kabátok, telefonok bevitele és ezek színházi oldalról történő kezelése. A színház és a néző közötti párbeszédben mindkét igazgató fontosnak tartotta a kritikusok szerepét, de míg Gáspárik egyfajta ismeretterjesztő, magyarázatközpontú kritikai hozzáállást tartana jónak, ezt a feladatot Máté Gábor elkülönítené – a színházban szervezett közönségtalálkozók, beszélgetések alkalmával tartja elképzelhetőnek. A marosvásárhelyi igazgató is érdemesnek látja az ehhez hasonló lehetőségek kihasználását – színházában önkéntes gimnazistáknak is van lehetőségük „színházmuzeológus” szerepben kipróbálni magukat, egy-egy előadásból készülnek fel alaposan, és kalauzolják el a színház vendégeit.

A színházat mégis leginkább múltja, születési körülményei határozzák meg, állította Gáspárik a beszélgetés vége felé, összehasonlíthatatlan a budapesti Katona József Színház helyzete, jóval nagyobb a potenciális közönsége is, mint mondjuk Marosvásárhelyen. Mégis Gáspárik is fontosnak tartja, hogy ne csupán szórakoztató előadásokkal, hanem valóban nívós, értékes darabokkal építsék színházuk közönségét, s büszke e téren elért sikereikre.

Az elmúlt öt évben jelentősen emelkedett a nézőszám, noha most is épp Dosztojevszkij és Bartis Attila regényeit vitték színre, nem pedig könnyedebb, népszerű, zenés vígjátékokat. Ehhez pedig mindennek professzionálisan kell működnie, egészen az alapokig. Ez az igény és igyekvés hozta létre a bemutatott könyvet is, amely Szávai Géza reményei szerint nem az utolsó, melyet megjelentethettek a szerzőtől.

CÍMKÉK: