Féldeszka

|

Deszka Fesztivál

Cédulák, írnokok, bölcsők, bölcsek

Galló Ernő és Sárközi-Nagy Ilona a Jadviga párnája című előadásban         Fotó: Máthé András

A Deszka eddigi előadásaiban ott vannak a születések: a terméketlen öldöklések és a véres, kivégzés előtti nászok helye egy bölcső a kaposváriak Shakespeare királynőjében, a Hessmesében a tojó kelti tojásait, a Jadviga párnájában a címszereplő kétszer szül, s beszámol ezek érzelmi és biológiai hátteréről naplójában Miso felolvasásában, a Hubertuszban többen terhesek, aminek nagy jelentősége van, a Mercedes Benzben pedig az apa születik meg előttünk a lehető legalkalmatlanabb alkalmatosságon, időben, körülmények közt és közé.

A megjegyezhetetlen című Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk a színházi felsőoktatásról nagy vitát generált. Volt, aki színházi belügynek, belterjesnek tekintette a témát, s jelezte, hogy a színészek ebben a formában, e civil megszólalásmódban nem demonstrálták tehetségüket. Monológjaik szüneteiben például nem törődtek egymással – a színházi forma nincs kitalálva az anyaghoz. Egy néző dühös lett arra a karakterre/színészre, aki nem tudta megbecsülni, hogy sok és jó munkát kapott a végzés után. A megszólalók feltétlenül második felvonást, párbeszédet ajánlanak Kelemen Kristófék darabjához. A dramaturg-rendező válasza értelmében ez gyakran meg is történik – spontánul vagy moderáltan, a workshopszerű feldolgozáson pedig saját szakmájukból hozzák az analógiákat a nézők.

Visky András, Závada Pál         Fotó: Máthé András

Visky András nem ismerte a megnevezett tanárokat, belterjesnek tűnt számára az ügy, ám a tárgyalt problémákat (nemzetközi kitekintésben) mégis olyan súlyúnak nevezte, amihez a beszélgetős formát kevésnek érzi, s ami ennél többet kíván, akár jogi értelemben.

Félidejénél tart az idei Deszka Fesztivál Debrecenben. Minden nap húzhatunk dobozokból, kosárkákból egy cetlit az előadások valamely mondatával. A szervezés jó, ha sietünk, átérünk egyik helyszínről a másikra, a ruhatárosok, jegyszedők, a jegypénztáros készségesek, mosolyognak. (Egy kis programváltozás okozott némi bonyodalmat néhányunknak, így tegnap húsz perc alatt végigfutottunk az összes játszóhelyen, míg eljutottunk a Kamarába, amit mi Víg mozi néven ismertünk.)

A hét első fele nagyszerű előadással indult (a debreceniek Jadviga párnájával) és zárult: a pozsonyiak Mercedes Benzével. Az első a tépelődő asszony, Jadviga (Sárközi-Nagy Ilona)  önvallomása, aki barátként, családtagként, testvérként szereti férjét, Ondrist (Kiss Gergely Máté), s keresi saját testi hidegségének okait. A sokfunkciós forgó díszlet tetején íróasztal, ami kihallgatószoba, ügyvédi iroda is lehet, ahonnan érkezik az ítélet, a besúgást parancsoló zsarolás. (Állambiztonságiak vannak jelen a kárpátaljai Hubertuszban is: a magasban jegyzetel, iszogat, kontrollál a Nagy Testvér-figura, az álpap pedig gyónással és atyáskodó bizalmaskodással venné rá a fiatal lányt környezete elárulására. A népszínmű- és iskolai megemlékezésszerű előadás ’56 következményeit mutatja meg a település életében Kádárral és feleségével, versekkel, dalokkal, állóképekkel.) A Závada Pál regényéből készített Jadviga-adaptáció ágyai-párnái, barnás, finoman kopottas ornamentikájú vizualitása közegében a magyar-szlovák közösség tradícióiba tör be a történelem a zene, a tánc színházi eszköztárával. A darab hű s egyúttal autonóm átiratává válik a regénynek Mamovka (Oláh Zsuzsa) kényszeres gesztusaival, kényszerítő, pórázra fogó, elállatiasító közelségével az egyik végén s a naplókat kommentáló-olvasó Misóval (Galló Ernő) a másikon, aki rendezgeti, majd feldúlja, szétszórja a lapokat. Néhol önismétlő és túlrészletező azonban az előadás, hosszúra nyúlik.

Ez utóbbi elmondható a szintén debreceni Hessmeséről is, amelynek vendégrendezője megható Debrecen-térképet rajzol ki a tündéri postások, a különböző korú szerelmes és elváló, majd talán újra összetalálkozó galambpárok üzeneteinek röptetésével. A széttépett szerelmesleveleket szortírozza az eleinte agresszíven boldogtalan főpostás-kisasszony, aki kényszeres rendszerezéssel és újrafelhasználással szolgálná s vigasztalná a világot, ha az híján van a szép szavaknak. Mint kiderül, csak akkor hat a terv, ha szeretettel teszi – ez is bekövetkezik, amikor elgyengül a nagy akarásban, parancsolásban. Fontos témák kerülnek elő a darabban: a munkahelyi megfelelés, a megalkuvás, az önfeladás mértéke, a rendmánia, az időskori szerelem, a békülés, az összehangolódás. Hogy a családra hivatkoznak, akik lenyelik a megaláztatást – ám ha megcsúfolják várakozásukat, várandósságukat, amint a születendő utódokra, azok érkezésére tesznek mások epés megjegyzést, robbannak a szülők. Idősen is felbukkanhat s vitalizálhat egykori rajongónk… cetlije: hogy mi vagyunk a legszebbek, s ne törődjünk semmivel, ő megvéd mindentől. A karakterek indulatai rendkívüli nyelvi leleményekben törnek utat maguknak („ – Te uborka!!), a szereplők repülnek – s reptetnek. „ A 75 perc elképesztően sok a gyerekeknek” – így az egyik értékelő. Én is ezt – s csak ezt rovom fel a Hessmesének, ami nem is tölti ki feszesen ezt az időtartamot.

Mindkét imént említett debreceni darab hosszúságát joggal kifogásolták tehát a szakmai megbeszélés helyi bölcsei. Ám ezek a megbeszélések is hosszúak, három órán belül még nem értek véget. Az első két alkalom vontatottan telt, maguk a beszélők is unták néha a maratoni együttlétet, voltak, akik el-elszundítottak közben. Várnak a másikra… lassan szólalnak meg… mondat közben keresik a szavakat, s amit megtalálnak, az időnként enyhén szólva problematikus. Egyikük szavajárása a „borzalmas” pozitív konnotációval, illetve a „csaj, pasi, elbaszták, elbasztam, tök érdektelen”. Van, aki ismételten előhozakodik azzal, hogy nem esztétikai ítéletet kell itt hozniuk, amit viszont értelmezhetetlennek tartok. Miről beszélnek, ha nem a művek működésmódjáról, az előadások minőségéről? (A terapikus, személyes, dokumentatív regiszter is ide tartozik!)

Napraforgó

A társulatokkal egyszer-egyszer létrejön az értelmezéshez hozzájáruló dialógus. Elgondolkoztató volt az alkotók információja a Pali című (PanoDráma) darabot illetően: nem ők, hanem a színház kapcsolta be a légkondicionálót, ami zavaróan búgott, s kérésükre sem kapcsolták ki azt. A zajt ugyanis az egyik elemző nekik rótta fel. A közönséget az elemzésekbe, sajnos, nem vonják be, ha jelentkeznek, el-elnéznek felettük. Az első alkalommal néhányan próbálkoztak egy olyan előadásra is kitérni, aminek nem maradtak itt az alkotói, ilyenkor ugyanis nem kerül terítékre a munkájuk. A többi jelenlévő: a szakma, a kritikusok, a színháziak, a nézők számára viszont, akik eljönnek ide, érdemes lenne elemezni azt is. A Napraforgó című Füge-produkció anya- és cigánykaraktereiről (utóbbiak esetleges sztereotip voltáról, a mentálisan beteg személy saját felelősségéről s a rendszeréről gyógykezelésében, a cigány fiú és a nem cigány kislány barátságáról) közönségnyomásra így azért szó eshetett, ám érdekes felhanggal: „Kérdezzék meg, amit nem értenek.”

A bölcsek tehát néha nem értik az iróniát a titulusukban. Mintha időnként magukban beszélnének: halkan, monologikusan. A második alkalmon a kaposvári Shakespeare királynője-előadást az alkotók távollétében ki is hagyták. (A következő dialógus zajlott le: „– Itt vannak? – Nem, beteget jelentettek.  – Ja persze.”) Később azért szóba jött, hogy az áttetsző függönyökre történő kivetítés elzárta, lezárta az előadást. Egyetértek. A királydráma női királlyal is a permanens hatalmi manipulációról szól. Vérfagyasztónak az bizonyult benne, hogy a királynő soha nem lehet biztos környezete személyes érzelmeiben, illetve hogy szerelmi-érzéki vonzalma akkor sem csitul, ha a célszemély elárulta s ő ennek következtében már le is fejeztette az árulót. Nyersen megmutatkozott a művészetet manipuláló hatalom természete: a színháztól aktuális érdekeit szolgáló darabokat megrendelő mechanizmusé, amiből a perifériára vonulással vonja ki magát ott az alkotó.

Szakmai beszélgetés a Deszka Fesztiválon

Három ’56-ra emlékező produkciót is beválogattak, ebből kettő monodráma. A Pali Szamosi Zsófia finom, visszafogott, szuggesztív, lebilincselő előadásában, Lengyel Anna rendezésében verbatív: szó szerintien dokumentarista, a Maléter Pálnéval készített interjúkból összeállított színház. Az özvegy ifjúkori önmagát idéző alakítás a családi háttéren s a szerelmen keresztül hozta létre ezt az ’56-ot: a lelkes fiatal lányét, aki a forradalmi hevület egy pontján már nem szégyellte, hogy felismerhetik a tüntetésen. Érdekes felvetések érkeztek a bölcsektől: miért vannak a kezek kivetítve a háttérben? Miért keresgélünk a magánéletben? Miért érdekes a szerelem? Mi köze lehet ’56-hoz annak, aki akkor még meg sem született? S cáfolták is nyomban, magukat is, volt, aki öntudatlanul.

Éppen a személyes anyag segít közel kerülni a történelemhez. A beszélők többsége (a megszólaló alkotókat is beleértve) ismerte a másik monológ szerzőjét, Eörsi Istvánt, emlegették pálinkaivási szokásait is. Erőteljes magánmitológián alapuló kultusz rajzolódott ki a beszélgetésben alakja, szellemessége, pimaszsága, gyónása körül. Mind a nemzeti színt kiadó lufidíszletet, mind a ropikínálást (a másik monodrámában fényképeket adtak körbe) egyetértéssel nyugtázták az elemzők, hangsúlyozva, hogy a lufikat haza lehetett vinni, bár akkor megint darabjaira hullik a sokszínű ’56-os eszme, egyikük pedig a május elsejéket is megemlítette, amikor lufit kapott ajándékba. Én s személyesen ismert nézőtársaim azonban kínos élményként emlékszünk erre a darabra, az előtérben zajló hordószónoklatra, Znamenák Istvánnak a lufikkal zajló babrálására, a giccses végre, amikor benyit felesége szobájába, Eörsinek a Rákosit dicsőítő megzenésített versére, amit bejátszanak… Igaz, az jó ötlet, hogy a magnó tovább szólt, amikor már kikapcsolta volna a szereplő, s izgat bennünket azóta, mitől is szálltak fel a léggömbök az előadás egy pontján. Eörsi humora, öniróniája ebben a kedélyeskedő, ropiztató, elcsépelt szimbolikájú nemzeti léggömbdíszletet reptető rendezésben hozzám nem ért el, erőltetett közösségteremtési kísérletnek éltem meg az akciót, a bevonási szándék módozatait, az emlékező, elbeszélő hangot. Bizonyára hiányzik a viszonyítási alak, akire nosztalgikusan emlékezhetnék. Ironikusnak az előadás gesztusát éreztem: (meg)emlékezés-paródiának. Szubjektív hatásmechanizmus működhetett itt, mert valakit (így engem, ellentétben a másik monológéval) ez a színházi szituáció eltávolított, zavarba hozott, az elöl ülő idős hölgyeket például viszont felajzotta, akik szívesen válaszolgattak is a színésznek. Semmi művészkedés és erőlködés nem volt az Örkény Színház produkciójában, mondta az egyik bölcs, számomra azonban kínosan joviális történetmesélés az Emlékezés a régi szép időkre.

Mercedes Benz         Martin Huba, Monika Potok

A harmadik nap záródarabja, a Mercedes Benz rendkívüli élmény. Most zajlik róla a megbeszélés, ami jól indul. A moderátor Mispál Attila ígéri, hogy megpróbálják később kapcsolni a Rendezést jegyző, éppen Jáván tartózkodó Bartis Attilát skype-on, ami sikerül is majd (az ő előadására nem kaptunk jegyet), s az Esterházy-darabra térve büszkén közli, hogy a 2017. januári pozsonyi világbemutató után máris ideért Debrecenbe a Mercedes Benz. A történelem nem független tőlem, emeli ki Visky András a szerző látleletét, s hogy szabadon lehet beszélni és nem kell tévedhetetlennek lenni, meg hogy jó volna, ha a magyar közélet nem élné túl Esterházy hiányát. Bizonyságot tesz arról: alig lehetett elszakadni előző este a színháztól, fel kellett volna vonulni szelíden utána, teszi hozzá még. Igen. Egy hozzászóló említi, aki rendületlenül minden alkalommal szót kér s most megszerzi, hogy a szlováknyelvűség a magyarral, némettel (Mispál: és latinnal, angollal) nyelvtestében teremti meg itt Közép-Európát. A magyar színház nem tudta sikerre vinni Esterházy drámáit, jegyzi meg Visky. Ez az előadás pedig, jelzem, úgy tűnik, mindannyiunkat beszippantott. Szagoltuk a puskaport, a kölnit, a dohányt, a csupasz metafizikai térben ülve a színpadon testi közelségben voltunk a játszókkal: majdnem elsodortattunk a Tanácsköztársaság-zászlóval, s halálra ijesztett a lezuhanó cipőhalom robaja.

Én abban a pillanatban nyíltam ki szellemi-lelki-intellektuális teljességgel az előadás felé, amikor a grófi család egyik apafigurája megérti kapcsolatba kerülve a rá törő prolival, hogy a zabálás és vacsorázás mellett létezik az éhezés is. A 20. század próbára bocsátja a köztiszteletben álló családot. Mindent megtettek, amit tehettek, a zsidók védelmében, védi szívszorító komolysággal az Úr is őket. Ám akkor át kell értelmezni a minden fogalmát, mondja az íróalteregó. Az, hogy szlovákok játsszák a darabot, s reflektálnak a közegre, a (le)fordítottságra, hihetetlenül sokat tesz hozzá – emberről, színházi nyelvről, többnyelvűségről, viszonyainkról, közép-Európáról, magunkról. „Hol? – Itt.” A rendező sajnálja, hogy Esterházy már nem láthatta az előadást, elmondja, hogy az első felvonás esszészerűségére a második drámaisága következik.  Szenvedélyes, érzéki színház, így Árkosi Árpád, s hogy végig meg volt szólítva. Tökmindegy, milyen előadás jön még ezután, folytatja az egész színházi szezonra is értve: gyomorszájon rúgó, megrendítő előadás volt ez, meg kellene hívni a magyarországi színházakba, így Nánay István. Kiemeli ő is az átmeneti megbékélést a jelenetben, amelyben gróf és forradalmár megértenek valamit egymás igazából. Isten, Lucifer, ember, haza, család – az utóbbiról keveset beszélnek a férfiak, ismétli a nőszereplő a darabban.

Visky András         Fotó: Máthé András

A színészek játéka elképesztően s egyenletesen erős, mégis kiemelem a nagyszerűek közül Tóth Menyhértet Luciferként. A Szlovák Nemzeti Színház rendezője, Roman Polak kifejezi örömét, hogy megismerhette és megérthette Esterházy iróniáját, gondolkodásmódját (egykori galántai kastélyukra is felhívták a figyelmét, amikor igyekeztek rábeszélni, hogy írjon nekik), s biztosít minket arról, hogy a pozsonyi értelmiség megtölti a színházat, amikor játsszák, noha sejtették, Magyarországon lesz nagyobb akusztikája az előadásnak. Ráckevei Anna pedig megköszöni a magyar színházművészet nevében Esterházy Péter felkérését ennek a darabnak a megírására. Aki már nincs velünk, de mindenhol van, csak éppen itt nem, idézi meg szépen Mispál Attila.

/Folytatjuk/

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: