Csehov: Ivanov / Weöres Sándor Színház, Vidéki Színházak Fesztiválja
Bányai KeIemen Barna Ivanovja nem érez empátiát sem az övéi, sem önmaga iránt. A kor bábja ő. Sorsát egy elkorhadt, napi kínoktól szenvedő társadalom, a nyakában lihegő történelem töri derékba.
„Annál rosszabb, ami van, már nem jöhet.”
Hartai Petra, Bányai Kelemen Barna Fotók: Mészáros Zsolt
A nem éppen váteszi bölcsességről tanúskodó mondatot Sabelszkij gróf morzsolja el még a történet elején. A jelent siratja vele. A jövő kevésbé érdekli. Lefoglalja őt a napi létezés. Sorozatos sirámai közepette nem veszi észre, hogy a mindent elsöprő összeomlás réme nem csupán a birtokot, egész Oroszországot fenyegeti. A fenyegetettség kozmikus érzése Ivanovon, az unokaöccsén hatalmasodik el. Soha nem látott reménytelenségbe burkolja, leszívja az energiáit. A nagy világvége írója, a derékba tört orosz történelem jövőbe látó krónikása, Anton Pavlovics Csehov, összes drámájában ezt a mélylélekben burjánzó fenyegetettséget írja. A lelkeket riogató jövőt.
Az Ivanovban a legszárazabban, a legtragikusabban, a legreménytelenebbül.
Komédiának titulálta ezt is, akár a később írt tragédiáit, a moszkvai ősbemutatót követően azonban – részint a színpadon látottaknak, részint a közönség reakcióinak hatására – semlegesebb tartalmú műfajt választott. A műfaji megjelölést átírta komédiáról drámára. Ivanov legnagyobb tragédiája, hogy nem érti, mi történik vele. Vállain érzi a súlyt, melyet a jövendő világégés a porszemnyi halandókra helyez, de nem tudja azonosítani. Nem ismeri a saját szenvedése okát. Míg a többiek vidáman belebúsulnak a világba, vodkázva, kártyázva, pirogozva élik a tudathasadásos lét fullasztó hétköznapjait, ő egyre értetlenebbül, sanda kívülállóként szemléli a saját életét.
Ivanov értetlensége Lukáts Andor rendezésének egyik alappillére.
Bánfalvi Eszter, Bányai Kelemen Barna
Bányai Kelemen Barna Ivanovjának tétovasága jó felütés. Csak lassan értjük meg, hogy valójában nem ért semmit. Magába roskadva fürkészi a környezetét – a sorvadó birtokot, a betegeskedő feleséget –, a világot, amely szép lassan ellene fordul. Ő pedig képtelen lépést tartani a változással. Bár megkísérli, képtelen szembesülni a saját valóságával. Nappal a könyveit bújja, esténként magányos útra indul. Társaságot keres, de a társaság kicsinyes, pénzsóvár, alpári, nem hoz számára enyhülést. Ahogy az új szerelem sem, a körülrajongott fiatal Szása szerelme, akit ugyanolyan idegenül szemlél, mint a halálos kórral küzdő feleségét. S miközben a vidéki éjszakai élet egyfajta gogoli abszurdként feszegeti a történet csehovi kereteit, Bányai Ivanovja beleroskad a létezésbe, amely elpusztítja az érzelmeit. Nem érez empátiát sem az övéi – sem önmaga iránt. Innentől kezdve nincs nagy jelentősége haldokló feleségnek, új szerelemnek… Anna Petrovna… a fiatal Szása… Ivanov sodródik a sorsával, magatehetetlenné teszi a lelki kín. Bénító tudattalanja átveszi fölötte a hatalmat. Ha reflektálatlanul is, de önmagán érzi a társadalom szenvedését, a napi lét igazságtalanságait.
A kor bábja ő. Sorsát egy elkorhadt, napi kínoktól szenvedő társadalom, a nyakában lihegő történelem töri derékba.
Ebből ered személyiségének szélsőséges ellentmondásossága. Ő az a társadalmi folyamatokat zsigereiben átélő, környezetére fogékony „előérzékelő“, aki mint ilyen alkalmas lenne a bajok bizonyos fokú orvoslására, ám lebénítja – ezzel együtt érzéketlennek mutatja – a tudattalanjából föltörő rettegés. Jó példa erre a haldokló feleségéhez fűződő viszonya. Valójában nem azért nem tesz semmit a súlyos betegséggel küzdő Anna Petrovna megmentéséért, mert elmúlt az iránta táplált szerelme (mert az bizony elmúlt), hanem mert cselekvőképtelenné sápasztják a saját félelmei.
Lukáts Andor széttördeli Csehovot, hogy abszurdabbá és szikárabbá tegye.
Nem végzi el azt az apró csalást a kedvünkért, amelyet még a legtárgyilagosabb, a valóságot minden elfogultság nélkül szemlélő rendező is elvégez. Nem súg. Nem tereli az érzelmeinket. Nem igyekszik rokonszenvessé tenni a főhősét, még annyira sem, mint Csehov, és ezzel túl nagy súlyt akaszt a nyakunkba. Cserébe viszont emblematikus figurává avatja Ivanovot. Sötéten burjánzó, mély depresszióba löki, olyasfajta vasmarokként szorító, öntudatlan depresszióba, amelyből nem vezet kiút. Nincs belőle menekvés. Ám hiába próbáljuk eltartani magunktól ezt az érzéketlenségbe menekülő, fájóan pökhendi alakot, előbb-utóbb rá kell döbbennünk, hogy Ivanov depressziója a legőszintébb modus vivendi.
Az egyetlen őszinte válasz a korra.
Jelenet az előadásból
Azon túl, hogy maga a történet Ivanov figuráján áll vagy bukik, Szerémi Zoltán Sabelszkij grófja, Hartai Petra szerelmes Szásája, s leginkább Bánfalvi Eszter Anna Petrovnája nélkül Ivanov nem lenne az, aki. Ellenpontok ők, akik megalkotják őt magát. Csehov drámaszövegeinek elmaradhatatlan orvosfigurája e korai darabban az erkölcs piedesztálján szorongva, iskolás hittel igyekszik a végső stádiumba került, haldokló társadalmat meggyógyítani. Hiába. (Fordította: Spiró György.) Kenderes Csaba Lvov doktorának könnyebb lenne egy hegyet elmozdítani, mint Ivanovot rávenni arra, hogy az erkölcs nevében tegyen valamit haldokló feleségéért. (Az orvosnak tanult Csehov későbbi szövegeiben jóval rezignáltabbá válnak az orvosalakok. Magukba fordulnak, kívül rekednek az eseményeken. Ám Csehov drámáinak kötelezően előírt, obligát orvosfigurája nem csupán önreflexió. Egy társadalom erkölcsi arcát, mint cseppben a tengert, aligha mutatja valami hívebben, mint az orvostársadalom.)
Hartai Petra, Bányai Kelemen Barna
Ha minden igaz, ez a sziporkázóan érzékeny, gazdag lelkületű alak, nevezett Anton Pavlovics Csehov, aki drámáiban százfelé bontja önnön egóját, ebben a darabban legalább kétszer éli át korai halálát. Meghal tüdőbajban, mint Anna Petrovna, és meghal, mint Ivanov, aki belerokkan a társadalom kínkeserves, lassú széthullásába. S hány halála lesz még, míg eljön az igazi.
