Kelj fel és járj

|

Csehov: Ivanov / Weöres Sándor Színház, Szombathely

Ivanov rosszkedve és unalma nem egyszerű depresszió, amiből a barátok ki tudnák húzni. Ez a fájdalom a felesleges emberek sajátja.

Bánfalvi Eszter, Bányai Kelemen Barna          Fotók: Mészáros Zsolt

Társaságban a színházi élmény is megsokszorozódik, legalábbis akkor biztosan, ha jól választunk magunk mellé társat. Ezúttal Sárközi Balázzsal közösen néztük meg a Lukáts Andor rendezte Ivanovot a szombathelyi Weöres Sándor Színházban.

Sárközi Balázs: Aljas-e Ivanov?

Csehov Ivanovja a Weöres Sándor Színházban sem tragédia. Hogy miért nem, arra nem kell keresnünk a választ, talán nincs is. Nehezebb kérdés, hogy Csehov Ivanovjának szombathelyi rendezése mitől dráma, mitől válik színpadi művé, miként képes a semmittevés két felvonásban teremteni, a drámaiatlanság alkotni, a közöny lekötni. Igen, szerepe van ebben az Ivanov (Bányai Kelemen Barna) fejére hulló zörgő barna faleveleknek, a forgón fütyölt orosz népdalnak, a jiddisül zokogó, bár oroszul köhögő, tüdőbajos Anna Petrovnának (Bánfalvi Eszter) is, és hát – a sok vodkának: uborkával vagy kaviárral, tisztán hörpintve, vagy hagymás piroggal tömítve, mindegy.

Még nehezebb kérdés, hogy a statikus önsajnálat(?), a valódi megtörtség(?), a zsidó lány után elmaradt hozomány, vagy a környezettől való undorodó csömör lehetetlensége teszi-e Ivanovot cselekvőképtelen dünnyögővé, impotens nyavalygóvá. Az ugyanis nem kérdés, hogy a mindenek és mindenkik kereszttüzében asztalánál tespedő, önnön nyomorát értve értő Ivanov szenved, valóban szenved. De szenved az unalomban otthon terpeszkedő Sabelszkij (Szerémi Zoltán), még inkább – és nem a tüdőbajtól – Anna Petrovna, és egy kicsit, de még tevékenyen, az egyetlen cselekvőn fellépő szereplő, Szása (Hartai Petra) is. Szenved a kutyaugatástól időnként visszhangzó, anyagiasan befőttjét féltő orosz tájék, és benne mindenki.

Bánfalvi Eszter

A legnagyobb kérdés talán mégis az, hogy ennek a szenvedésnek origója-e Ivanov, hogy aljas-e ez a feleslegességét konstatáló megtört férfi, vagy az orvos becsületességének, Borkin (Kálmánchelyi Zoltán) vidám gonoszságának, két nő szerelmének átlóin ülve csak elszenved, és nem eredő, hanem következmény minden tette, vagyis inkább cselekvéstelensége. De talán nem is. Merthogy lehet, hogy a sehová nem tartó gondolatok, a passzív önlélekelemzés, a világosan látott, de meg nem akadályozott tespedtségbe süllyedés, a semmi mégis teremtenek, alkotnak? Persze rosszat, viszályt, halált.

Akárhogy is, a semmi mozgat: idejekorán megtöri, így megöli a tüdőbajos feleséget, megmozgatja a vén iszákos Lebegyevet, (Endrődy Krisztián) és tevékeny szerelemre, megmentő szeretetre készteti a kis Szását. A kis Surocskát, a minifarmerben és barna kiscsizmában (jelmez: Pető Kata) ugráló karakán ifjúságot is Ivanov mozgatja versztákon át. Az egyetlen hittel rendelkező személy, a fiatal nő érte akar változtatni, tenni, kiemelni a gyűrött feljegyzéseket az avar töredező darabjai közül. De ha kérdés az, hogy milyen ez a drámaiatlan tragédia, hogy miért nem kapnak a vodkások pirogot, hogy aljas-e a valóban szenvedő passzív lelkébe húzódó Ivanov, és, hogy a tevékeny szerelmem miért nem tud változtatni semmin? Akkor a válasz az, hogy ugyanazért, amiért nem sül el a revolver Ivanov kezében a násznép előtt egy elhúzható fal mögött ­– csak a második ravaszhúzásra.

Kocsis Marcell: Kelj fel és járj

 A nyitókép végtelen hosszú és nagyon csendes: percekig nem hallatszik egyetlen köhintés vagy elsuttogott szó sem, a levelek zaja az egyetlen hang a szombathelyi színház nagyszínpadán. A némaság, a mozdulatlanság poétikája izzik fel az egész előadás mögött. Ez a mozdulatlanság nem a tájképek nyugalma, hanem inkább az olyan rövidtávfutó kínszenvedése, akinek sosem szólal meg a rajtpisztoly; még az aprócska részsikereknek sincsen helye.

Tudja, hogy rosszat tesz, amikor nem tesz semmit

Pedig Ivanovnak csak a székéből kéne felállnia és sikeres ember lehetne, az egykedvűség azonban egészen rátelepszik és bilincsbe veri. Olyannyira, hogy kedvünk lenne ráordítani és megrázni: kelj fel és járj! De mi ez az erő, ami a semmittevéssel, a jóra való restséggel pusztít, sőt idővel gyilkol? Ivanov rosszkedve és unalma nem egyszerű depresszió, amiből egy orvos vagy a barátok ki tudnák húzni, a biológiai-lélektani magyarázat nem vezet el a drámai feszültség feloldásához. Ez a létfájdalom a felesleges emberek sajátja, de már Hamlet is sejt belőle valamit; csak olyan embert kerít hatalmába, aki elég intelligens és érzékeny a világ rezdüléseire. Ivanovra illik ez a jellemzés, pontosan ezért válik gonosz kegyetlenséggé dühítő passzivitása: tudva tudja, hogy rosszat tesz, amikor nem tesz semmit. (Fordító: Spiró György.)

Ivanovnak természetesen vannak előképei és utódai. A kor orosz irodalmában népszerűek a felesleges emberek, talán a leghíresebb közülük Anyegin, Puskin tollából. Az irracionalitásba hajló depresszív ön- és világsajnálat divatos, romantikus irodalmi életérzés volt, de a szorongás és indulat, amit bennünk kelt, jelzi, hogy ilyen csakugyan létezhet és az értő szívekben bizony ott bujkál.

Bujkál Bányai Kelemen Barna is Ivanov-álarcában. Sokszor csak az ajtókeretet támasztja a jelenet szélén, de muszáj vissza-visszanéznünk rá, paradox módon biztos pont a színpadon. Általában halkan beszél, a benne lakó iszonyatot ritkán villantja elő: olyan, mint egy csillag, ami nem felrobban, hanem végül magába roskad; így menti meg a gyönyörű Szását is, és ez válik a mű ideje alatt az egyetlen jócselekedetévé, az egyetlen leírható cselekedetévé. Képes beismerni tehetetlenségét és félreállni; jellemző, hogy még a díszlettér is a többiektől való különbözőségét emeli ki a záró képekben, amik legalább annyira emlékezetesek maradnak, mint a nyitány.

A Lukáts Andor-rendezés minőségi elemei nemcsak a díszlet (tervező: Khell Csörsz) és a tér kihasználásában fedezhetők fel. A megunt (nincsen erre jobb szó) feleség Anna Petrovna és Szása alig találkoznak, a dramaturgia mégis eléri, hogy kapcsolat szövődjön kettejük között; a sorspárhuzam láthatatlan láncként köti őket össze, pedig bujkálnak egymás elől. Közös történetük valóság és illúzió; Ivanov személye kis híján közös röghöz köti őket. Bánfalvi Eszter éneke szívszorító, agóniája pedig mérsékletes-, bármi történik, az egész darab puritán és statikus marad.

Sorspárhuzamok

Melléktörténetet visz Kálmánchelyi Zoltán és Endrődy Krisztián, de ők sem Ivanov toldalékai, hanem hús-vér embernek hatnak, természetesen a határaikon belül: hiába tűnnek élőnek, maszkjuk alatt, mint mindenki, ők is haldokolnak az orosz tér és lélegzet nyomása alatt.

A darab után eszembe jutott egy profán, de gyakorlatias kérdés. Vajon a csehovi puska eldördülte után enyhül a Szásák, Borkinok, Lebegyevek fülében az irtóztató némaság?

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: