Csehov: Ivanov / Horvát Nemzeti Színház, MITEM
Ha a közönség azzal az érzéssel hagyja el a színházat, hogy az Ivanovok aljasok, a Lvov doktorok pedig nagy emberek, akkor vissza kell vonulnom, és le kell tennem a tollat, írja egyik levelében Csehov – a premierhez közeledvén – az első egész estét betöltő darabjáról.
Fotók: Marko Ercegovic
Ivanov (Bojan Najovec) az éjjeleket jobbára álmatlanul tölti. A bajszos férfi nehézkes lendülettel veti át a bal lábát a jobbon, miközben jól láthatóan zavarja a fény. Később köröket rajzol a mutató ujjával az egyébként is fekete karikás szemei köré. A személyiség stabilitása a múltba vész és a rehabilitáció sem képzelhető el már a külső segítség nélkül.
A fafejű Lvov (Luka Dragic) orvosi működése azt példázza, hogy esetében a pokolhoz vezető utat jó szándékkal kövezték ki. Az önmagát elhivatottnak tartó orvos nem mer szembenézni azzal, hogy szerelmes Anna Petrovnába (Lana Baric), Ivanov feleségébe. Az érzéketlen doktor azt sem veszi észre, ami szakemberként ki kellene, hogy szúrja a szemét. A számítónak vélt Ivanov ugyanis belső egyensúlyát végérvényesen elvesztette, ezért legalábbis odafigyelésre lenne szüksége.
A Horvát Nemzeti Színház előadása mégsem egy kórkép, és nem is a betegnek és a terapeutájának a közös története. Az V. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) látott előadás rendezőjét, Eimuntas Nekrošiust a színpad az egész világ motívuma, a teatralitás érdekli Anton Pavlovics Csehov Ivanov című drámájából, még akkor is, ha az előbbiek nem feltétlenül vannak benne.
Két nézőtér állítódik szembe egymással. Az egyik az igazi, ahol a nézők ülnek, a másik a színpadon van, amelyen olykor a játszók foglalnak helyet. A színészek többször nem vonulnak a takarás mögé, hanem nézik a következőket. A nézőterek közötti részen láthatók a jelenetek. Két oldalról figyeljük tehát annak az embernek a történetét, aki szeretne eltűnni a világ szeme elől.
A litván rendező koncepcióját a stílusok sokfélesége mellett az jellemzi, hogy mindenképpen időtlenné próbálja tenni a cselekményt, ám az ötletek nem ritkán öncélúvá válnak. A Cseresznyéskertből ismeretlen okokból importált Vándorlegény, aki itt Utas (Franjo Kuhar) néven szerepel, a cselekmény folyamán minimum féltucatszor jelenik meg. Miután minden alkalommal megkérdezi, hogy átmehet-e a színpadon, hol farönköt húz át előttünk, hol nyitott tetejű fadobozt tart a kezében, amelyben ébresztőóra csörög. Az ismétlődő szituációk szimbolikája nem világos.
Máskor a zsugori Zinaida Szavisna (Alma Prica) kímélendő saját házának tisztaságát, fehér kalucsnikat osztogat a mulatság meghívottjainak és a vendégek nevét a Három nővérből mondja. Lvov doktor az orosz szerző bekeretezett fotójával a kezében jelenik meg, talán azt sugallva ezzel a posztmodernnek gondolt gesztussal, hogy az orvos végzettségű Csehov sem tudná gyógyítani a saját szereplőit.
Az unalom és a látszólagos tétlenség annál energikusabb színpadi akciói nem teremtődnek meg. Inkább a már említett stiláris sokféleség irányítja a játékot, azonban a heterogenitás nem áll össze koherens egységgé.
Ivanov figurájának a legjellemzőbb színészi eszköze a verbalitás. Ha nem elég a szó, a nonverbális jelzések igazítanának el. Azonban Anna Petrovna földön csúszása és Szasa (Luca Anic) oldalazó mozgása, és karjai elvágólagos, keresztirányú mozdulatai a fizikai színház eszköztárához igen messziről közelítenek. Ezért nem mutatják plasztikusan a megrekedt életek intenzív vágyát a változásra. Marfa Jegorovna Babakina (Nina Violic) és Avdotya (Ksenija Marinkovic) összeölelkezve marionettbábuként mozgatják egymást.
Ivanov második felvonásbeli nagymonológja a legmeggyőzőbb, ám mivel a háttér és a szereplők kapcsolatai nem igazán kidolgozottak, a rendezői ötletbörze ellenére is súlytalannak tűnik a Horvát Nemzeti Színház produkciója.
