A marosvásárhelyi Sirály Zsámbékon
Robusztus Sirályt látunk Zsámbékon, végletes szenvedélyekkel, kőkeménnyé csiszolt emberi alakokkal.
Fotók: Rab Zoltán
Ülnek, néma tanúkként, vakító fehér háttér előtt, s nézik, csak nézik, ahogy a fiatalok, Nyina és Trepljov a haláltáncukat járják.
Nyina, a korábbi jelenetekben még oly érzelmes, empatikus fiatal lány ekkorra, a dráma negyedik felvonására, már megkeményedett, kiégett, sokat tapasztalt nő lesz. Nincsenek már illúziói sem a színészettel, sem a férfiakkal szemben. Sirály vagyok, a sirály vagyok, hajtogatja Kádár Noémi, egyre ingerültebben s egyre hisztérikusabban Nyina szólamát. Trepljov (Bartha László Zsolt), a megalázott, sikertelen, sokszorosan frusztrált, elvetélt írópalánta pedig még mindig reménykedik a lány szerelmében, de a lelke mélyén már tudja, itt nem osztanak neki lapot, s nincs kiút a csapdahelyzetből.
Keresztes Attila marosvásárhelyi rendezése hallatlanul pontosan s árnyaltan jeleníti meg a szereplők közti finom szerkezetű viszonyokat. Robusztus Sirályt látunk Zsámbékon, végletes szenvedélyekkel, kőkeménnyé csiszolt emberi alakokkal, s azzal a jeges kíméletlenséggel, amellyel a rendező megmutatja Csehov drámájának „kegyetlenségét”, végletességét.
Trigorin: Korpos András
Ami legelőbb szembetűnik, az a társulat összeszokottsága, színészi ereje. Hibátlanul vannak kiosztva a szerepek, s ez nemcsak a főszereplőkre, hanem a mellékszereplőkre is igaz. Csehovnál, persze, különösen ebben a drámájában, mindenki főszereplő s mindenki mellékszereplő egyszerre, Arkagyina, Trigorin, Mása, Samrajev, Polina és a többiek. A zsámbéki előadásban természetesen B. Fülöp Erzsébet Arkagyinája viszi a prímet: olyan dívát mutat be, aki mindig uralkodni akar teljes környezetén. Paradox módon még akkor is uralkodik, amikor megalázkodik éppen, például Trigorin előtt. B. Fülöp Erzsébet a maga szivárványos sokszínűségében, önző mivoltában, kiszolgáltatottságában mutatja be a színésznői lét rettenetét, szépségét, rutinját, s azt is, ahogy az örökös hódítások közepette kívülről szemléli önmagát. A sokszoros tükörrendszerben, amit megjelenít, nemcsak anyai s női varázsa kérdőjeleződik meg, hanem hivatásának erkölcse is. Pörgeti az ujjai között a férfiakat, de persze eljátssza az öregedő művésznő-nagyasszony fájdalmát, kétségbeesését, kiúttalanságát, világba vetettségét. Mindezt akár egy-egy gesztuson, hanghordozáson belül.
Bartha László Zsolt és Varga Andrea
Korpos András Trigorinként elsősorban a figura döntésképtelenségét, ambivalenciáját, szánalmasságát ábrázolja, azt, hogy a jólmenő íróság mögött egészen partikuláris érdekek, érzelmek húzódnak meg. Korpos Trigorinja látványosan sasszézik el Nyina szerelemáradása elől, nem meri vállalni a bizonytalan kimenetelű kapcsolatot. Bartha László Zsolt Trepljovként elsősorban az alak puhányságát, gyerekes naivitását hangsúlyozza. Megsebzett homlokkal úgy bújik anyja ölébe, mint a lázas beteg kisgyerek szülőanyjához. Dorn doktor, Bíró József megformálásában gunyoros, cinikus orvos, aki a lelke mélyén megvet mindenkit, kineveti a körülötte tébláboló szerencsétleneket, miközben ő is folytonos öncsalásban él. Varga Andrea Másája sokat tűrt, sokat tapasztalt nőalak, akinek ugyancsak nincsenek illúziói. Hatalmas feszültségben, vadóc nőként él az udvarházban, idegesen hárítja el férje, Medvegyenko (Henn János) empatikus szólamait. De ugyanilyen feszesen zárt figurát mutat be Lőrincz Ágnes Polinaként vagy Györffy András Samrajevként. A zsámbéki előadáson Szorint, a még élni akaró hatvankét éves nagybácsit a kiváló nyíregyházi színész, Horváth László Attila játszotta, megrendítően. Nem tudom, mennyi idő állt rendelkezésére a szerepátvételkor, de ő is hibátlan perfektséggel adta figuráját.
Arkagyina: B. Fülöp Erzsébet
A különleges tér, a hihetetlenül lepukkant egykori zsámbéki hadászati rakétasiló ihletett atmoszférát teremtett a játékhoz. A játéktér pora, a bezártság levegőtlensége, az archaikus leromlottság egy hajdani gazdag élet pusztulását, vegetációját kölcsönözte a játékhoz. Minden tisztelet az alkotóknak, akik eljöttek Marosvásárhelyről, hogy eljátsszák a Csehov Minifesztiválon ezt a súlyos, végletessé formált Csehov-előadást. Mindvégig gyors zongorafutamok keretezték a játékot, kattogó, jeges ridegségük felidézte számomra Keresztes Attila egy régi, még Szatmárnémetiben színre vitt Csehov-rendezését, a Három nővért.
A játéktér fölött áttetsző piszkosszürke nejlonfólia lebegett. A történések kulminációs pontján, Trepljov nyílt színi öngyilkosságakor lehullt a fólia, s ráborult a szereplőkre, a már halott Szorinra s a többiekre. Tág asszociációs mezőt nyitva az értelmezéshez, játszóknak, nézőknek.
