Goodman Színház / Ványa bácsi
A Goodman Színház Chicago egyik legrégebbi és legtekintélyesebb művészszínháza. 250 ezer dollár adománnyal alapította 1922-ben egy házaspár, így állítván emléket 35 éves korában influenzajárványban elhunyt fiuknak, Kenneth Sawyer Goodmannek.
Függöny nem takarja a vidéki kúriát, amely elegáns, talán fényűző volt valaha Fotók: Liz Lauren
A fiatalember tehetséges drámaíró volt és életre hívott néhány értékes színházi produkciót Chicagóban, valamint az volt az elképzelése, hogy a minőségi színjátszást a minőségi képzéssel kell összekötni.
1925-re felépült a színház, egyben művészeti központ, megkezdte működését, elindult a színházi képzés is. Sok víz lefolyt azóta a Chicago folyón. Idővel az iskola levált és a DePaul Egyetembe tagozódott be, a színház pedig társulati rendszerről staggionéra váltott; produkciókra szerződteti az alkotókat. Számos jelentős amerikai szerző darabját mutatták be Arthur Millertől O’Neillen és Edward Albeen át David Mametig, vagy a legfrissebbek egyikéig, Frances Ya-Chu Cowhigig, akinek A tökéletes boldogság világa című drámáját mi is megismerhettük nemrég a Katona József Színház jóvoltából.
Robert Falls rendező 1986-ban lett az intézmény művészeti vezetője, s munkája nyomán a Goodman Színház elnyerte azt a speciális Tony-díjat, amelyet a New Yorkon kívül eső művészszínházak kaphatnak meg elismerésül. Plusz van személyre szóló, rendezői Tony-díja is az 1999-es Goodman színházi Az ügynök haláláért, Brian Dennehyvel a főszerepben, aki ezért az alakításért vehette át az első Tonyt-díját. (A most 63 éves rendezőnek Brian Dennehy akkor is „bejött”, amikor a Broadway-n a Hosszú út az éjszakába című O’Neill drámát vitte színre vele és Vanessa Redgrave-vel, valamint Philip Seymour Hoffmannal.) 2000-ben költözött a színház a jelenlegi épületébe, Chicago belvárosának színházi negyedébe, a Dearborn utcába.
„A remény hal meg utoljára”
Robert Falls a Goodman színházi munkásságának 30. évét Csehov-bemutatóval ünnepelte meg, a Ványa bácsit tűzte műsorra. (Korábban is előszeretettel játszottak itt Csehovot: először 1931-ben, a Sirályt, az orosz származású Maurice Gnesin fordításában és rendezésében.) A Ványa bácsi színlapja Annie Baker adaptációjaként hirdeti a művet, amit úgy kell érteni, hogy az oroszul nem nagyon beszélő Pulitzer-díjas drámaírónő felfrissítette a szöveget. Ez bizonyára rá is fért, hiszen angol nyelvterületen gyakran manapság is Marian Fell 1916-os Ványa bácsit-fordítását játsszák, amelyen James Rusk igazított 1998-ban. Fülhallás útján megállapítható Annie Baker verziójáról – nem most debütált, hanem még 2012-ben New Yorkban az off-Broadway-n –, hogy egyszerű és hétköznapi, ami az újabb magyar nyelvű Csehov-drámafordításokra is jellemző. (Kedves egyezés, hogy amikor az első felvonásban Ványa felhánytorgatja Jelenának: lusta életet él, akkor ott Annie Barker a lazy szót adja Ványa szájába a korábbi, Mariann Fell-i tedious helyett. Márpedig a lazyt is, a lustát is igen jól lehet piszkálódóan hosszan és elnyújtva kiejteni.)
Robert Falls Ványa bácsi-rendezése a Goodman Színház kisebb termében látható, amelynek földszintjén, erkélyén és karzatán hozzávetőleg 250-300 néző fér el, a játéktérhez barátságosan közel. Todd Rosenthal színpadképe nyitottan fogadja a publikumot, függöny nem takarja az elhanyagolt vidéki kúriát, amely szemmel láthatólag elegáns, sőt talán fényűző volt valaha. Emblematikus részlete a díszletnek egy gyönyörű kristálycsillár, amelyet már nem használnak egyébre, mint hogy lelógatnak róla egyetlen szál csupasz villanykörtét. A falak penészednek, a stukkók lekoptak, s magukon a lakókon is látszik, hogy nem sikerült szinten tartani a birtokot. Ványa stoppolt térdű nadrágja, Szonya feslő-bomladozó kötött kardigánja arról árulkodik, hogy már erősen leadták az igényeiket. Valószínűleg túl nagy az az összeg, amit havonta küldenek Moszkvába a professzornak. Másfelől viszont Szonya részéről „a remény hal meg utoljára” elv bájos jele, hogy a harmadik felvonásban, amikor Asztrov naponta ellátogat erre a birtokra – mindenki tudja, hogy Jelena vonzza ide –, a lány már nem hordja lyukas kardigánját és fejkendőjét. Kibontott szőke hajjal várja, hogy az orvos szeme esetleg mégis megakadjon rajta.
Marton Csokas, Kristen Bush
Az előadás alkotói kedvtelve gyűjthettek be autentikusnak tetsző orosz tárgyakat a színrevitelhez. Korrekt a szamovár, a teáskészlet, Szonya kötényruhájának színe-mintája és még számos apróság. Bocsánatos túlbuzgóságként könyvelem el, hogy az egyik sublódon még matrjoskababák is sorakoznak. A tágas szobából kétszárnyú ajtó nyílik a kertbe, ahonnan valósággal beburjánzik a zöldnövényzet, amely aztán a második részre, szeptemberre annak rendje és módja szerint elsárgul. A rádióból az obligát Sosztakovics-keringő szólal meg, amikor Ványa épp udvarolna Jelenának, a második felvonás viharos éjszakáján a részeg férfiak az Ocsi csornijét énekelve dajdajoznak. Ahogy kell. Ahogy el lehet képzelni.
A rendezői ötletek a színpadi hangulatok kialakulását segítik: hasznos és logikus gondolat például, hogy a második felvonásbeli vihar alatt kimegy a villany, s a szereplők vaksötétben bóklásznak, amíg a dadus be nem totyog gyertyákkal a színre. Ez az az éjszaka, amikor Kristen Bush fiatal, csinos, pisze Jelenája összebékülésre bírja Caroline Neff pirospozsgás Szonyáját. Koccintanak, Szonyát megrázó élmény éri: láthatólag életében először most ivott vodkát. Kettejük női csevegése párnacsatává fajul, ami meg is előlegezi talán azt a „párbajt”, amit kettejük közül inkább Jelena nem vesz észre, mint Szonya. Vagy legalábbis egyáltalán nem vesz tudomást róla. Caroline Neff azonban egyetlen éles pillantással felméri azt is, amikor a negyedik felvonásban az indulásra kész, kalapos-kabátos Jelenát hagyta kettesben Asztrovval, s mire visszajön, az asszony kabátja egy széken hever.
A ház és az események egyszerre nevetséges és drámai főhőse Tim Hopper Ványája. Még van tartása, de már kissé megkopott, kopaszodó férfi. Amikor ez a Ványa kétségbeesik, hirtelen meglátjuk benne a becsapott férfin túl a durcás kisfiút is. Ahogy a harmadik felvonásban felindultan otthagyja a társaságot és a pisztolyért indul, nyilvánvalónak látszik, hogy saját magára akar fegyvert emelni. Ő sem tudná megmondani, hogyan lett ebből béna lövöldözés Szerebrjakov felé, akit David Darlow a csalódott idős emberek örökös nyűgösségével formál meg.
A színpadon a legmutatósabb ember Marton Csokas Asztrovja: sötét hajú, szakállas, férfias doktor. aki olykor elérzékenyül. Általában elég sírékonynak mutatkoznak a szereplők, szinte mindegyikük ejt egy-két könnyet a saját sorsa felett. Különösen érzékeny figura Larry Neumann Jr. Tyeleginje, aki nagyon nem szereti, ha nincs béke ebben a házban, ha az emberek veszekednek, ha nem értik meg egymást.
Theatre Goodman, Chicago
A nekem adatott vasárnap délutánon a chicagói közönség sokat nevetett az előadáson. Meglepő módon a végén is nevettek, amikor Szonya és Ványa magukra maradva, lehangoltan belefogtak a munkába, s Szonya a jövőt emlegette: dolgozni fognak, szenvedni, meghalni.
Sejtelmem sincs, min nevetett a publikum. De nem lehetetlen, hogy az amerikaiaknak is van valamilyen Ványadt Ványadtovicsos Csehov-paródiájuk.
