Boldogság és valóság határán

|

VANmeSE, Barbárok  / Nagyváradi Szigligeti Színház – Nagyvárad Táncegyüttes

Különösen izgalmas, ha egy társulat két egymástól egészen eltérő arcát mutatja meg egy napon belül. Egy bájosan szívmelengetőt és egy szívbemarkolóan kőkeményet.  Ez történt a Nagyvárad Táncegyüttessel Gyulán a Nyári Fesztivál Erdélyi hetén.

VANmeSE         Fotók: Kiss Zoltán

Papíron délután az ifjúsághoz szóltak, este pedig a felnőtt közönséghez, de a gyakorlatban mindenkihez, akinek füle, szeme és szíve van. Sokszor használjuk egy együttes vagy társulat szinonimájaként a csapat szót, de a Nagyvárad Táncegyüttes esetében elő kell vennünk a szó valós jelentését, mely magában hordozza az együtt gondolkodást, együtt légzést, együtt érzést. E csapatnak ugyanis legcsodálatosabb érdeme, hogy amikor nézem őket, az az érzésem, nem csak hivatalosan vannak együtt, hanem azért is, mert a szerződésen túl összeköti őket még valami. Sugárzik a színpadról, hogy ezek az egytől egyig karakteres, izgalmas személyiségű művészek egymásnak adják az erőt, ami a játék, az ének és a tánc öröméből fakad. Van bennük valamiféle keresetlen báj, őszinte kommunikálni akarás, miközben nyoma sincs a „fáradt profizmusnak”. Úgy képzelem, ilyen érzés lehet része lenni egy táncházas baráti társaságnak, ahol azért gyűlnek össze a fiatalok, hogy elvigyék örömüket, bánatukat és együtt énekeljék, táncolják ki magukból azt.

A VANmeSE Foltin Jolán rendezésében egyfajta hidat képez a hagyományok és az új világ között. Naivan őszinte és felhőtlenül mókás népdalok szólalnak meg, melyeket szívvel teli néptánc kísér, miközben kortárs költők szójátékokkal fűszerezett, mai témákat szókimondóan érintő versei hangzanak el. Bemutatnak számos népszokást, hagyományos ünnepet, de szó kerül arról a világrengető életeseményről is, amikor az oviban nem tudjuk, melyik fiú szerelmes belénk és mi melyikbe legyünk belehabarodva ezen a héten, illetve, hogy megfelelő cserealap-e egy őszi falevél vagy meg kell fejelni egy szem gesztenyével, ha Kindertojás-játékot tudunk adni érte.

Bárhova nézek, bármelyik arcot találja meg a tekintetem, mindig elmosolyodom, ugyanis itt mindannyian együtt élnek a produkcióval, mindenkinek van egy mozdulata, saját arca, megszólalása, amivel ő ad át nekünk egy érzést, gondolatot. Az interaktív előadás könnyedén nyeri meg a számítástechnika uralta világban már másként csillogó szemű gyerekeket, de a felszabadult játék érzését önfeledten átélő felnőttek is becsatlakoznak, hogy aztán a produkciót őszinte kacajjal és talán néhány őszinte könnycseppel is jutalmazzák. Ebben az egyórás örömjátékban olyan boldogságcsomagot adnak át ezek a művészek, melyért nagyon hálásak lehetünk egy olyan világban, ahol már csak legyintünk, ha újra és újra bebizonyosodik, ember embernek farkasa és szinte reménytelen, hogy rátalálunk az érdek nélküli, őszinte, önmagáért való szeretetre.

Erről szól a társulat másik arcát bemutató, Móricz Zsigmond Barbárok című novellája alapján készült táncszínházi előadás. Nem juhászokról, nem pulikról, de még csak szíjakról se. Hanem arról az állapotról, amiben megtörténhet Móricz tragikus és már-már horrorisztikus elbeszélése. Hogy nem számít az élet, legyen az apáé, fiúé vagy szeretett kutyájuké. Csak az enyém számít és a tiéd. Győrfi Csaba koreográfiája kemény, fájdalmas és szívet tépő. Ötvözi a kortárs táncszínházi mozgást a klasszikus néptáncstílusokkal, izgalmas elemekkel egyedivé téve az összképet. Ahogy összeforr a régi és az új, a mozdulatok úgy kiáltanak szavak nélkül kétségbeesetten, hogy mindegy, melyik időben keresik, mégsem találják a választ arra, hol vesztette el a csatát az emberi lélek és hogyan lehetséges az, hogy időről időre mégis utat talál magának a fény felé.

Barbárok         Fotók: Kiss Zoltán

Ebben az előadásban az se bűntelen, akit megölnek a vagyonáért. Ő is épp olyan gyarló, mint gyilkosai, csak még nem tart ott, hogy öljön. Eleinte bizony beáll a sorba, hogy aztán megküzdve démonaival egy-egy kósza pillanatra tiszta érzéseket mutasson.  De ott, ahol a kollektív könyörtelenség uralkodik, ahol az egy közösségben élők is egymásba marnak, egy perc is elég, hogy mindent elveszíts, mert a többiek lesben állnak. A gyász mégis valódi, van benne valamiféle utólagos megbánás, eszmélés, hogy nem így kellene élni. Naivan szép pillanat, ahogy az előadás lezárásában két férfi egy kis fácskát öntözve várja, hogy megnőjön, aztán megfeszüljön nyakukon a gyönge ágacskákra erősített kötél, és vége lehessen mindennek.  Türelmesen és mindent feladva táplálják az elmúlás reményét.

Miközben Cári Tibor ősi ösztönöket felkorbácsoló, elsöprően viharos és kegyetlenül romantikus szerzeményét prezentálják nagyon értőn és érzőn a Nagyvárad Táncegyüttes zenekara és énekesei, mely önmagában is felkavaró élmény. Ehhez adja hozzá azt a rengeteg erőt, lelket és szívet a táncegyüttes, ami feledteti a néhol tapasztalható kortárstánc-technikai hiányosságokat, az olykor esetlegesnek tűnő mozdulatokat, ami egészében együtt mégis határozottan beszél az emberi lélek vívódásairól a jó és a rossz határán. Megszorítja a torkomat, megsimogat, gyomron vág, vadul rángat, aztán megölel és a fülembe súgja, hogy nem jó ez így, nagyon nem jó, de ha végre összefognánk, együtt, talán, túlélhetjük ezt is.

CÍMKÉK: