Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával
Mi, kelet-európaiak nem találtuk meg igazán az európai identitásunkat, csak közeledtünk felé. Volt egyfajta ideális képünk róla, amit szerettünk volna elérni, s amikor apró lépésekkel közelebb értünk hozzá, úgy tűnik, elveszíthetjük.
Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója Fotó: Biró István
Az idegen odüsszeiája volt az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadásának témája. Azért kerestétek erre a kérdésre a választ, mert a hétköznapi életben is szembe kell nézni az idegenséggel, hogy a világ ilyen irányba változott?
Annyira nem változott a világ, hogy ez a kérdés ne foglalkoztatna bennünket a Paradicsomból való kiűzetés óta, hiszen számos példa van erre a történelemben. De nyilván különböző oldalai, vetületei vannak ennek a kérdésnek, filozófiai, politikai, lélektani, gazdasági – lehetne sorolni. Az itt bemutatott előadások mindegyike más-más oldalról teszi föl a kérdést. Persze az elmúlt időszak migrációs történései megkerülhetetlenek.
Az idegen utazását, odüsszeiáját mindig valami várakozás előzi meg, hogy visszataláljon önmagához, megtalálja saját útját, amiben mindig benne van a befogadó társadalom várakozása is. A tömeges migrációval szemben viszont elutasítóak vagyunk, amit a félelem szül, hogy az idegenek nem tudnak beilleszkedni egy másfajta kultúrával bíró társadalomba. Nem követik a befogadó közeg hagyományait, szokásait, olykor törvényeit sem. Ez nagyon feszült helyzetet eredményezhet, és persze hangsúlyosan megkérdőjeleződik, és vizsgálat tárgyává válik az identitás kérdése. Mi, kelet-európaiak nem találtuk meg igazán az európai identitásunkat, csak közeledtünk felé, volt egyfajta ideális képünk róla, amit szerettünk volna elérni, s amikor apró lépésekkel közelebb értünk hozzá, úgy tűnik, elveszíthetjük. Végig kell menni ezen az úton, át kell gondolni azokat a kérdéseket, amelyek erre próbálnak választ keresni: ki az én, kik vagyunk egyáltalán, mit jelent valahová tartozni, mi az idegenség és mihez képest az, és még lehetne sorolni.
Fotó: Biró István
Mire van lehetősége a színháznak? Arra, hogy kérdéseket tegyen föl, vagy próbáljon alternatívákat is megfogalmazni?
Csak arra, hogy kérdéseket tegyen föl, illetve szembesítsen önmagunkkal. Mindig várjuk a csodát, a messiást, aztán ha megjön, megöljük. Minden előadás, ha jól működik, a saját fizikai valóságunkban gyötör meg, vagy próbál felrázni, elmozdítani arról a holtpontról, amiben vagyunk. És ha valamit változtat, akkor elérte a célját, hiszen a színháznak az lenne a lényege, hogy átváltoztat. Mind a színpadon, mind a nézőtéren. Ebben a közös térben kellene valami változásnak létrejönnie. Abban az esetben is, amikor radikálisan elutasítunk valamit, amit láttunk a színházban, de utána mégsem hagy nyugodni.
A Kolozsváron látott előadások nagyon élesen vetnek föl kérdéseket, arra kényszerítve a nézőt, hogy végiggondolja ezeket. Nyilván választás kérdése, hogy ilyen típusú előadásokat hívtatok meg.
Ha ezzel a kérdéssel őszintén foglalkozik egy előadás, akkor elkerülhetetlen, hogy provokatívan fogalmazzon, mert nagyon éles kérdéseket tesznek föl, egzisztenciálisan is. Eltűnnek, éhen halnak emberek, nincstelenné, hontalanná válnak. Lehetünk persze idegenek saját országunkban, városunkban, házunkban, saját bőrünkben is. Kényelmetlen szembenézni ezekkel a kérdésekkel. De a színháznak az is a feladata, hogy szembesítsen, mert ebből a globális álomból föl kellene ráznia az embereket. Arról a világról beszélek, ahol a digitális média annyira manipulál bennünket, hogy az okostelefonon nézzük meg, milyen idő van, ahelyett hogy kinyitnánk az ablakot.
Eltűnnek, éhen halnak emberek, nincstelenné, hontalanná válnak
Az idegenségről beszélsz, kisebbségi létből másképp tevődnek föl kérdések?
Attól függ, mit nevezünk kisebbségi létnek. Én azt gondolom, hogy mindenki valamilyen módon kisebbségi helyzetben van. Egyénileg, családban, országban. Mindig kisebbségi helyzetből kell föltenni kérdéseket, mert ez azt is jelenti, hogy nem hatalmi helyzetből kérdezel. A hatalmi helyzeten kívül, a társadalmi periférián élesebben, pontosabban fogalmazódnak meg a kérdések. Ezt néhány előadás nagyon pontosan követi a színház nyelvén, szembesít és nyugtalanná tesz. Ez a dolga.
A bemutatott 22 előadásból ki lehet-e emelni néhányat az előbbiek tükrében?
Említhetek olyan előadásokat, amelyeket remekműveknek tartok, de egy fesztiválon sokféle színház van jelen. Nyilván kevés az olyan bemutató, amit mindenki kiválónak tart, és persze van olyan, amit sokan elutasítanak. A Macedón Nemzeti Színház Elektrája megosztotta a közönséget, sokan otthagyták az előadást. Aki bent maradt, zsigerileg érezte ezt az előadást. Vannak persze egyenetlenségek egy ilyen fesztiválon, én válogattam, nyilván enyém a felelősség. Ugyanakkor voltak remekművek, mint a szlovénok költői Faustja, a maga egyszerűségében és tisztaságában megfogalmazott bochumi Jób, vagy akár a stúdiótérben bemutatott, Bodó Viktor által rendezett az Egy őrült naplója. Fantasztikus előadás, különleges és egyedi megvalósítása Gogol művének, de említhetném Hajdu Szabolcsék önboncoló előadását, az Ernelláék Farkaséknál című darabját. Ez utóbbinál azt érzékeli az ember, hogyan lehet dokumentarista eszközökkel, teljesen hétköznapi nyelven és gesztusokkal olyan színházat létrehozni, ami nem színház, amit egyetemen tanítunk színinövendékeknek, hogyan lehet úgy nem játszani, hogy mégis hiteles játék legyen.
Persze azt is tudom, hogy vannak ellendrukkerei is a fesztiválnak, akik képtelenek arra, hogy kimozduljanak saját előítéleteik mögül, de nehéz változtatni. Azt érzékelem, hogy a fesztivál keresztmetszetét adja a körülöttünk lévő társadalomnak. Pont olyan, amilyenek mi vagyunk.
Törékeny egy színház helyzete
Huszonhat éve vezeted a Kolozsvári Állami Magyar Színházat. Milyen helyzetben van most ez a teátrum?
Törékeny helyzetben, mint mindig, és ennek mindennap tudatában kell lennünk. Nagyon sok minden történt huszonhat év alatt. Teljesen új társulat épült, teljesen új adminisztráció és technika, új repertoár, kiváló rendezők, megjelent a nemzetközi színház Kolozsváron, de előtte – történetében először – bejárta Európát és más kontinenseket is, bekerült az Európai Színházi Unióba. Felépült a stúdiószínházunk, tizenhétszer a legjobb előadás díjára jelöltek bennünket Romániában negyedszázad alatt, jó néhány egyéni elismerést kaptunk. Ugyanakkor volt elég bukásunk is, de azt hiszem, ezek becsületes bukások voltak. Megpróbáltuk és folyamatosan próbáljuk másképpen megszólítani a közönséget, van is eredménye, különösen a fiatalok tódulnak a színházba. Nagynevű külföldi rendezők dolgoznak szívesen a társulattal, többször elmondták, hogy Romániában a legjobb társulat a kolozsvári. Ezeket most úgy sorolom föl, mint tényeket, nem dicsekvésként mondom. Mindez fölhalmozódott, és ez nagyon jó, de törékeny egy színház helyzete. Minden nap új kihívás, új kockázatot kell vállalni, nem szabad leragadni a sikereknél. Ezt a jelet látom sokaknál, nagyszerű, már elismert színészeknél, akik kevésbé hajlandóak kimozdulni saját körükből. Persze, fontos a siker, de a kudarcból többet lehet meríteni, még ha nem esik is jól. Ez a megújulási készség, a további kockázatvállalás szükséges minden pillanatban, és persze ez nem könnyű. Azt hiszem, többet kell beszélgetnünk majd erről. El is kezdtem ezeket a beszélgetéseket az évad elején. Folytatása kell, hogy legyen, mert nem történt meg az áttörés, hogy milyen irányba kell folytatnunk. Valószínű, hogy a következő mandátumot, amit most kaptam meg, elvállalom, el is vállaltam már talán, de nem gondolom életfogytiglan. Belekóstoltam mostanában néhány független színházi produkcióba is, nagyon élveztem. Az adminisztrációs feladatok már nagyon fárasztanak, nem könnyítik az alkotói munkát.
Gondolkodsz azon, hogy esetleg kinevelj utódot, aki valamennyire ezt az irányt folytatja?
Nem gondolom, hogy jelen pillanatban sokat kellene ezzel foglalkoznom. Jó lenne arról meggyőzni arra érdemes fiatalokat, hogy alakítsanak csapatot, próbáljanak vállalni másfajta felelősséget is, gondolkodjanak társulatépítésben, új művészi programok kialakításában. Nagyon kevés fiatalt látok magam körül, aki hosszabb időre le akarná kötni magát egy-egy intézménynél, értem is őket, bár merem remélni, hogy a mi színházunk nem annyira reménytelenül üzemszerű, hogy ne lehessen itt maradni. Én megpróbálok lehetőséget adni különféle hangoknak. Ez volt eddig is az ereje a társulatnak, hogy nagyon sokféle rendező dolgozott itt, sokféle hangon fogalmazódtak meg az előadások. Hirtelen az jutott eszembe, hogy az ember felneveli a gyerekeit, aztán elengedi őket. Nem tudom, milyen ez, próbálom tanulni az elengedés gesztusát. Nyilván nekem is változtatnom kell, nem akarom feje tetejére állítani mindazt, ami eddig volt, de mindig nyitva kell hagyni a lehetőségeket a változtatásra.
Nyitva kell hagyni a lehetőségeket a változtatásra
Magyarországon a politika erőteljesen beleszól a kultúrába, a politikához való viszony határoz meg sokak számára sok mindent.
Szeretnék panaszkodni, de most nincs beleszólás a politika részéről. Mi nemzeti színházi szinten vagyunk, a minisztérium támogat, semmiféle művészeti kérdésbe nem szólnak bele, sőt a legújabb szerződésben az szerepel, hogy mi dönthetjük el, hogy mire használjuk a költségvetési támogatást. Persze felelősségre vonás létezik, mint minden jól működő színházi struktúrában. Van bizalom és felelősségre vonás. Aggasztó jelek természetesen vannak, mert az országban nagy a korrupció, és a politikai pártok olykor a kampány eszközeként használják a korrupcióellenes törvényeket, és az embereknek lassan elegük lesz a politikából. Tavaly rendeztem a Leláncolt Übünek egy színpadi verzióját, amiben egy Cseh Tamáshoz hasonló remek román szerző írt dalokat. Az egyik arról szólt, hogy aki ma kormányon van, az holnap a börtönben, holnapután megint a kormányon, azután újra a börtönben, és lehetne a sort folytatni. Mintha nem volna más alternatíva.
