Beszélgetés Horváth Csabával
A múlt század húszas éveiben íródott fekete komédiát, Az öngyilkost mutatták be a Forte Társulat és a Szkéné Színház közös produkciójaként május végén. Erdman darabja kevésbé a megszokott utat jelenti a rendező Horváth Csaba számára, hiszen olyan hangvételű előadás született a Szkénében, ami korábban nem volt jellemző. Vlasics Sarolta interjúja.
Fotó: Dusa Gábor
A több lábon állás maradt, a Forte Társulatnak és a székesfehérvári Vörösmarty Színház tánctagozatának vagy a vezetője, tanítasz a színművészeti egyetemen. Ezek különböző szintű feladatok neked is, illetve annak a színházi formának, amit csinálsz.
Székesfehérváron minden évben csinálunk egy előadást, ami nagyjából megfelel a fizikai színházi műfajnak. Itt is olyan színészekkel dolgozom, illetve képzem őket a próbafolyamat során, akik a testükkel is úgy bánnak, mint másféle színészi adottságaikkal.
Ez nyilván más, mint amikor a Fortéval, a saját társulatoddal dolgozol.
Minden munka más, ez nem csak Fehérvárra értendő, hiszen más társulatokkal is dolgozom. Az, hogy milyen színészekkel mire van lehetőségem, hogy a színészeknek van-e valami mozgáshátterük, volt-e mozgásképzésük, mindig változó. Fehérváron is vannak remek mozgású színészek, akik nem fizikai színházi szakot végeztek. Inkább az a fontos, hogy milyen darabot, milyen színészt választok, annak a színésznek abban a bizonyos darabban milyen karaktert kell megformálnia, s ehhez milyen kondíciói vannak, és így tovább.
Saját bemutatódnál erre van lehetőség, de mi történik akkor, ha vendégként hívnak valahová. Az már inkább alkalmazott koreográfia, mint legutóbb a Vígszínházban A Pál utcai fiúkban.
A Vígben arról szólt a felkérés, hogy fizikai színházi jellegű bemutató szülessen, pontosabban az előadás ne egy hagyományos értelemben vett zenés színházi musical koreográfiája legyen, hanem sokkal inkább szituatív mozgásjelenetekkel legyen megalapozva. Ebben a darabban nagyon sok olyan fiatal dolgozik, akik nemrégen kerültek ki a színművészeti egyetemről, és szerencsére itt is egyre népszerűbb a színészek körében, hogy fizikálisan is olyan kondícióban legyenek, olyan tudással legyenek felvértezve, ami egy olyan típusú munkának, mint A Pál utcai fiúk, vagy bármilyen előadásnak, amit nevezhetünk fizikai színháznak, megfeleljen. A színművészetin is van belső igény a növendékekben, hogy egyre többet tanuljanak ilyen irányban is.
Bennük van a szemléletváltás, vagy a fizikai színház vált népszerűbbé?
Népszerűbbé vált, de azt is mondhatjuk, hogy elfogadottabbá. Még néhány éve is volt szkepszis a színházi szakmában, hogy miért is kell a színészeknek feltétlenül mozogni, hiszen a szöveg a fontos. Én ezt másképpen gondolom, mert ha egy előadásban a testnek meghatározó szerepe van az előadás nyelvezetét illetően és dramaturgiailag megalapozott a testhasználat, akkor a kérdés értelmetlenné válik.
Minden darabot meg lehet ezen a nyelven fogalmazni? Mert egy Thomas Bernhard-darabnál nem feltétlenül a mozgás jut először az ember eszébe…
Alkotó és szemléletfüggő, hogy ki mit lát egy darabban, milyen forma, milyen ábrázolási mód jut eszébe róla. Aki fontosnak, érdekesnek tartja Thomas Bernhardot, olyan nyelven fogalmazza meg, ami hozzá közel áll, amit az én esetemben nevezhetünk fizikai színháznak. Aztán az ítészek majd elmondják, hogy jól döntöttem-e, de nyilván a közönség első reakciója hitelesíti az előadást.
Hitelesítette-e közönség a Vaterlandot?
Azt hiszem, az egy helyénvaló nyelvezet lett, ami ott megszületett. Nekem különösen fontos volt, mert talán tudatos, talán ösztönös, de egyfajta irányváltás részemről annak az előadásnak a megkomponálása. Számtalan olyan megoldást kerestem benne, amivel korábban nem foglalkoztam, a magam részéről egy kísérleti előadásnak gondolom. Pokoli nehéz munka volt, eleve a szerző nehezebben fogadható be a bonyolultabb szövegszerkesztés miatt, de azt gondolom, helye van a testtel való ábrázolásnak ebben a darabban. Most azt próbálgatom, hogy a szöveg, a szituáció és a mozgás minél lazábban kötődjön egymáshoz. A mozgásnak most nem az a feladata, hogy alátámasszon egy prózai szöveget, távolabb kerülhet, akár függetlenedhet is tőle, de a kettőnek az egysége olyan jelentésrétegeket hozhat a felszínre a néző számára, olyan asszociációs mezőket nyithat meg, amelyek a prózai alapművet érthetőbbé, érzékelhetőbbé teszik.
Több teret adsz az asszociációnak?
Igen, de ez a témaválasztásból is ered. Thomas Bernhard rendkívül elvont, megengedi a nagyobb asszociációs teret, vagy annak a lehetőségét. És ez most engem sokkal jobban izgat, mint az, hogy a mozgás konkrétan szolgálja vagy aláhúzza nem is annyira a szöveget, inkább a történetet.
Csakhogy Bernhardnál nehéz történetet találni. Legalábbis hagyományos értelemben.
Mert nincs, illetve úgy pontosabb, hogy van, de az olyan egyszerű, hogy el lehet mondani öt mondatban. Ellenben mindaz, amit köré ír, az tágas asszociációs mezőket nyit, már az olvasata is. Nem kell feltétlenül színházat csinálni belőle, az ember asszociálni kezd számtalan dologra. Pontosan ezért érzem rokonnak azzal, amit én évek óta csinálok.
Mire vagy igazán kíváncsi Bernhardból, arra, hogyan közelít a múlthoz, mit kezd vele? Vagy arra, hogy mi mit kezdünk a múltban elkövetett bűnökkel, hiszen viseljük a következményeket, akkor is, ha nem mi követtük el őket.
Nagyon izgat, ahogy mindezeket megfogalmazza, de arra is kíváncsi vagyok, hogy amiről beszél, azt hogyan teszi. Nem ordít, nagyon árnyalt, nagyon közel áll hozzám ez a hangvétel.
Mert irtózol a harsányságtól, a brutalitástól, az agresszivitástól?
Érzékelem, hogy van ilyen, nézőként akár el is fogadom, de nem az én világom. Távol áll tőlem az a fajta ábrázolásmód, ami azért mellőzi az árnyaltságot, az absztrakciót, hogy egyértelművé váljon mindenki számára a mondanivalója. Nem szeretem a direkt kimondott, kiordított világot látni színpadon. Én világéletemben – talán a tánc miatt – olyan igényeket fogalmaztam meg akár nézőként, akár alkotóként, hogy megfejthessem a titkokat, legyen lehetőségem gondolkodni, asszociálni.
Az öngyilkos Fotó: Mészáros Csaba
A Vaterland mellett nemrég mutattátok be Erdman Az öngyilkos című darabját. Mind a két mű erősen kritikus a mára nézve is, csak más hangvételben.
Én azt gondolom, hogy minden előadásomban megvannak azok a fogódzók, amikből az ember gondolhat arra, hogy ez arról szól, amiben élünk. Ezek a darabok megpróbálnak nem direkt módon fogalmazni. Az Erdman is más, mint amit eddig csináltam, bohózat. Ebben pont ez izgatott, hogy egy klasszikus komédiát hogyan tudok a saját nyelvemre fordítani a klasszikus szerkezetre fölfűzve, hogy a komédián túl hangsúlyossá tegyem azokat az elemeket, amik kritikát fogalmaznak meg arról a világról, ami körülvesz bennünket, amire a mában is ráismerünk. Az absztrakció ugyanakkor minden esetben alaphelyzet, mert az hiszem, ahhoz értek valamennyire. Az öngyilkos nagyon izgalmas kísérlet a számomra arról, hogy hogyan tudok egy klasszikus komédiát ábrázolni azon a nyelven, ami hozzám közel áll. Itt persze váltani kellett, hiszen mindig az adott darab határozza meg, hogy a mozgás milyen módon épül bele a darabba, miközben a humorral való játék nagyon kemény. Sokkal nehezebb, mint drámai hangulatok komponálása a mozgással. Az öngyilkos pedig megköveteli, ha már a Forte mutatja be, hogy erőteljesen legyen jelen a mozgásban a humor.
Korábbi interjúidban többször szóba került, hogy minek van prioritása. Ezeknél a daraboknál a szöveg, a zene és a mozgás nagyjából kiegyenlítik egymást.
Úgy alakulnak, ahogy az anyag kéri, ezek bőbeszédű darabok, a Vaterland is az, Az öngyilkos is. Rácz Attila dramaturg segített ebben, akinek főleg a Thomas Bernhardnál volt nagyobb munkája, hiszen ott az egész szöveg szerkezetét ő rakta össze, ami szövegmontázs, variációk egy témára. Én még nem vonnék le olyan konzekvenciát, hogy most az alkotó utamnak abban a fázisában vagyok, ahol egyenlő súllyal van jelen a szöveg, a mozgás és a zene. Ezeknél most valóban nagyjából azonos mértékben van jelen, meglátjuk, milyen irányban fejlődik tovább.
