Beischer-Matyó Tamás: Kreatív kapcsolatok / Kálmán Imre Teátrum
A kreatív ezúttal szépítő jelző. A kapcsolatainkat át- meg átszövő manipulációt jelenti. Szeretetpótlékot, halálba hajszolt szabadságot, magányra szedett szexet, sápadt erotikát.
Fotók: Kállai-Tóth Anett
„- Te nem fényképezel, manipulálsz.
– Szeretem a kreatív munkakapcsolatokat.”
(Szövegkönyv: Mechler Anna Eliza)
Korunk hőse a fotós. Emblematikus figura. A fény ismerője és tudója, aki a felületekről visszaverődő fényt állítja szolgálatába, de mélyebbre lát mint a felszín. Meglátja az önzést, a sérülékenységet, az uniformizált, sablonossá kopott lelkeket alatta. De nem csak látja, képes manipulálni is. Lélektől lélekig sodródik, de egyet sem talál, amelyik elszórakoztatja. Unatkozik. Unja a világot, amelynek csillogása középszert takar. Valódi kreativitásra vágyik, de ettől nem lesz rokonszenvesebb. Nem más ő, mint a tagadás megtestesítője. A mindentagadásé. Érzéketlen, kiszáradt lelkének egyetlen öröme a manipuláció. A titkos hatalom, amellyel a másikat irányíthatja.
Már a mű címe is a tagadás maga.
Beischer-Matyó Tamás kortárs kamaraoperájának címében (saját bevallása szerint) a ’kreatív’ szépítő jelző. Lágy eufemizmus. A kapcsolatainkat át- meg átszövő manipulációt jelenti. A létezésnek azt a korszerű formáját, amely korunk lelkeit oly magányossá teszi. Azét is, aki manipulál és azét is, akit manipulálnak. Az érzelmek elsorvadását, az akut és krónikus szeretethiányt, a szeretet spontán vagy kényszerű megvonásának korra jellemző tüneteit. A szeretetelvonó-kúrát. És jelent valami mást is. Szeretetpótlékot, halálba hajszolt szabadságot, magányra szedett szexet, sápadt erotikát. Négy bolygó „hollandi” bóklászik kétségbeesetten a valóság zenés színpadán és a külvilágtól vár segítséget. Olyasmit keres ott kint, amit csak magában, legbelül lenne képes megtalálni.
Négy áldozat. Négy, mert a bűnös is az.
László Boldizsár, Kendi Lajos
A bűnt, ezúttal, a modern nyugati társadalmak elkényelmesedett, szelíden lélekgyilkos formája jelenti. A másik lényének alattomos becserkészése, kihasználása, negédes (vagy nem épp negédes) bekebelezése. A Fotós, úgy is mint élet és halál ura, olyan karizmatikus modern kori teremtmény, akinek így vagy úgy behódol mindenki. Az Üzletasszony, aki a kényelmét biztosítja, az Énekesnő, akitől eltűri, hogy belé szeressen, a Programozó, akitől viszont nem. Nevük nincs, névtelen figurák mind. Pontosabban a nevük a foglalkozásuk, ami tán jelzi, hogy kiveszőfélben van belőlük az emberi lényeg.
A Kreatív kapcsolatok másképp modern, mint ahogy egy modern mai opera. A posztmodern titokzatosságát, misztikumot, ezotériát csak nyomokban őriz. Dallamrendszere is szelídebb mint általában a kortársaié, dallamossága a klasszikus opera (és a néző) előtt is tisztelgés. Nem titkolt célja a kellemesség. S bár deklarált műfaja az opera, ám – zenén innen és túl – elsőrendűen az epikusan hullámzó történet fordulataival tartja fenn a figyelmet. Így jön létre az az átmenti műfaj, amelyet alkotója zenei szempontból valahol a musical, az operett és az opera közé helyez, színpadi megvalósítása pedig jól tűri a prózai színház eszközeit. Köszönhetően a művet színpadra állító Székely Krisztának, aki zeneileg elég fogékony ahhoz, hogy képes legyen a prózai színházban megcsillantott erényeit e zenés mű szolgálatába állítani.
Lukács Anita, Frankó Tünde
A történet iránti alázata – jó értelemben véve – a zenét is alázatossá teszi.
Az egységes képet mutató műfajkavalkád összeolvadó rétegei, nem is kell mondani, a szereplőket is komplex feladat elé állítják. Zeneileg mindenesetre hozzák a maximumot, színészileg azonban nem ugyanazon az úton indulnak. A napi tragédiáktól őrlődő Énekesnő, Lukács Anita, a minden ízében sebezhető, szigorú Üzletasszony, Frankó Tünde, valamint a sikerorientált, magányában fuldokló Programozó, László Boldizsár – minden látványos színészi „trükk“, prózai színházi áthallás, szépen kimunkált rendezői instrukció ellenére – elsőrendűen az énekesi énjével van jelen. Nem azért, mert magától értetődő természetességgel alkalomszerűen kipillantanak Duboczky Gergely karmesterre, hanem mert énekesként reflektálnak a szerepükre. Nem így Kendi Lajos kigyúrt Fotósa, aki egy másik utat választ. Operaénekesi mivoltában egy tetőtől-talpig prózai karaktert hoz a színpadra. Nem elég, hogy hatásos antréjában egy fél hamburgerrel a szájában fakad dalra (s ezt a zenei élményt a hamburger sem tompítja), de színészileg olyan erős figurát mutat, hogy már-már az az érzésünk, egy karizmatikus megjelenésű, hús-vér fotóművészt látunk, aki valami furcsa oknál fogva egy modern kamaraopera nyelvén kommunikál velünk. Ráadásul nem is akárhogy.
(Az erdélyi születésű Kendi Lajos, alias Ludovik Kendi a kolozsvári zeneakadémián, majd a salzburgi Mozarteumban tanult, dolgozott egyebek mellett Bukarest, Budapest, Bécs, Kosice, Firenze, Salzburg és Tirol operaszínpadain. Énekelt Rossinit, Donizettit, Verdit, Puccinit, Mozartot, Prokofjevet. Az Operett égisze alatt bemutatott kamaradarab mellett momentán Gounod – Szegeden színre vitt – Faustjában van benne.)
Szexuális vonzerő, elfojtott homoerotikus kapcsolat, szédült bolygók egy romlott Nap körül. Akár Pasolini Teorémája is eszünkbe juthatna, annak túlfűtött, őrjöngve tobzódó erotikája nélkül. A napi kihívásoktól kóválygó, otthontalan alakok között szövődött kapcsolati háló e túlfűtött erotika nélkül is leképezhető.
A hely szelleme ott bujkál valahol a falak között
S ebben a puritán mivoltában fájdalmasan újszerű.
A Budapesti Operettszínház produkcióját tavaly nyáron mutatták be a Bartók Plusz Operafesztiválon, most az Operett új játszóhelyén, a Moulin Rouge falai közt nyílt Kálmán Imre Teátrumban láthatja, akit érdekel. Megtalálta a terét. Nincs mit hiányolnunk. A pikantéria eleve adott, a hely szelleme ott bujkál a falak között.
