Beckett: Godot-ra várva – A Budaörsi Latinovits Színház előadása a Bethlen Téri Színházban
Hihetetlen pillanat, mikor a két nyomorult végre nem kínlódik az aluljárókban is kötelező férfias méltóságossággal, s a másikhoz való megérkezés, a hazaérkezés ellágyuló örömével megöleli egymást.
Tóth József, Székely B. Miklós Fotók: Borovi Dániel
Harmadszorra nem nézem meg. Másodszorra muszáj volt. Első találkozáskor úgy megrázott az értelmezés egyszerűsége és ereje (rendező: Kovács Kristóf, konzultáns: Bognár Éva), s a két színész, Székely B. Miklós és Tóth József gyönyörű összmunkája, hogy napokig velük voltam gondolatban. Erről az élményről, s ennek folytatásáról próbálok most beszámolni.
Közeledő, nehézkes léptek hangja nyitja a játékot. Puha, fekete térbe érkezünk (díszlet, jelmez, kellék: Hajdu Bence). Valami elhagyott vendéglő huzatos különterme ez. A falon körbe, szemmagasságban, aranyos szélű, üres képkeretek tapadnak a sötét bársonyra. A homályban két kopott aranyozású kerek asztalka mutatja magát, rajtuk, elszáradt bogarakként, ezüstös tonettszékek, tán még az utolsó takarításkor felpolcolva. Estragon (Tóth József) jelenik meg, s a padlóra zuhan. Kínok közt fetrengve próbálja lehúzni fájós lábáról a cipőt. Ebben a József Attila versből is ismert pozícióban („Hanyatt esett bogár búja ráz / kezem-lábam ríva hadonász/ mint viharban ezer rózsatő”) többször látjuk őt a darab folyamán. Zihál.
Kintről, vagyis a jobb hátsó járásból, szálkás, kicsit szikkadt izomzatú, barna bőrű férfi, Vladimir (Székely B. Miklós) érkezik. Csupasz felsőtestén fekete kubikusmellény, nadrágja sokat hordott, erősen viseltes, de testtartása kemény. Egész megjelenésében van valami óvatos tettrekészség. Mindkettőjükön a fekete bohócok keménykalapja. Ha a kalapokat nem számítjuk, mindketten jöhettek volna a Keleti pályaudvar közeléből. De a két kalap, s az erőhiánytól jobban szenvedő Estragon fehérre mázolt arca jelzi, színház lesz itt. Vladimir előrejön, s rákönyököl egy talponállókban rendszeresített, magasabb pultra, s kérdezgetni kezdi Estragont.
Mindketten szenvednek. Estragon a cipőjével és sebes lábával kínlódik, Vladimirt a kalapja zavarja, s a vizelési inger fájdalma kényszeríti földre időnként. Estragon mindent elfelejt, s ő az, akit valakik – míg távol bóklászik – rendszeresen elvernek. Vladimir a kelleténél több dologra emlékszik, s meg-meglóduló beszéde a hajdani paraszti olvasókörök és kalendáriumok műveltségi morzsáit rejti. Hihetetlen pillanat, mikor ez a két nyomorult ember végre nem kínlódik az aluljárókban is kötelező férfias méltóságossággal, s a másikhoz való megérkezés, a hazaérkezés ellágyuló örömével megöleli egymást. A szeretet és az összetartozás megnyilvánulása megrendítő erejű.
Kérdés, hogy jó helyen téblábolnak-e. Vladimir szerint ott kell várakozniuk, „ahol a fa van”. A „fa” pedig itt van, mutat a játéktér bal oldalára tett vaslábasból kinyújtózó növényi csontvázra. Kolozsvári Grandpierre Emil felhasznált fordításának jelen mondata betű szerint nem pont így van, de a lényege igaz. Mint ahogy a Radnai Annamária dramaturgi segítségével kissé megrövidített drámai szöveg egésze sem sérült sehol. Kimaradtak belőle az evéssel kapcsolatos jelenetek, a játékba nem kívánkozó üresjáratok, leegyszerűsödtek a tárgyjátékok, s közben az egész csupa-csupa zene. Nem a dallam, hanem a szavakat pattogó labdaként dobáló ritmus élteti a játékot. Földobják, elkapják, megkalapálgatják, s ugyanolyan gonddal kefélgetik le a szavakat, mint ahogyan egymás ruháit és kalapját készítik elő a nagy találkozásra. Egyetlen dobfelszerelés segítségével le lehetne játszani minden dialógust.
Először a Vladimirt játszó Székely B. Miklósra csodálkozom rá. Ki ez a sokszor átvert, intelligens, magyar paraszt, itt, a semmi közepén? Más helyzetben: ki ez az utcai harcokhoz szokott, sérülten is védelemre kész, büszke proli, a közeli megállóból ide híva? Egyre nyilvánvalóbb, hogy az a „fa”, az valahol nálunk van. Ez a reményt vesztett rémület, ez itt honos, jobban mondva, itt is honos.
Tóth József, Székely B. Miklós, Bohoczki Sára
Újra és újra rájönnek, hogy a sokszor megélt, kietlen várakozásból a halál volna az egyetlen kiút. Milyen isteni lenne, ha fel tudnánk kötni magunkat! S próbálkoznak. Estragon kevésbé van döntési helyzetben, mint Vladimir. De ő különben is ki-be jár élet és halál mezsgyéjén, s nem lenne meglepve, ha valaki felvilágosítaná, hogy ő tulajdonképpen már rég a túlvilágon császkál a fájós lábával. Tóth József testileg-lelkileg szétvert Estragonja az évadkezdés gyönyörűséges figurája. Amikor a második felvonás elején félholtra verve betámolyog, s azt mondja: „Ne nyúlj hozzám! Ne kérdezz semmit! Ne, mondj semmit! Maradj velem!” – az a létező legmélyebb emberi kapcsolatok márványba vésendő mondata. S az is remek, amikor rosszalkodva, egy gyermek gonoszságával rászabadul a pillanatnyilag tehetetlenekre, Luckyra (Böröndi Bence) vagy később Pozzóra (Ilyés Róbert). De hogy mindez mikor történik, vagy mikor történt mindez, azt nem tudni. Az összegyűrődött idő görbületeiben kucorog, s hol ebbe, hol abba kapaszkodik mindenki. Leginkább a reménybe, hogy majd eljön Ő, vagy eljön Az, s akkor majd jobb lesz. Hisz a második rész kezdetére – levél helyett – „fenyőcsúcs”-ot kapott a fácska is. Az csak jelent valamit.
Élvezetes, amint esendő erejüket összeadva, véd- és dacszövetséget kötnek az érkező vándorokkal szemben. S élvezet nézni mind a négyük összehangolt, jól szervezett mozgását a bogozódó kötél körül. Szép, amint a kommunikációs görcsök zeneileg megformáltan, cirkuszporondra való, klasszikus antrékká terebélyesednek. S vigasztaló, amint a hősök önmaguk karikatúrájaként pózolva beállnak egy-egy megörökítendő, reménytelen pillanatba. Az eltévedés és az elveszés ijedelme Estragonnak minden nap friss borzalom. Vladimir hozzászokott mindehhez. Ő mástól fél.
Amikor az első rész végén megjelenik Godot küldötte (Bohoczki Sára), aki itt nem fiú, hanem egy szobalánynak öltözött ifjú nő, s keményre lakkozott mondataival pontosan gazdálkodva hozza-viszi az üzeneteket, a búcsú pillanatában Vladimir szájából elhangzik a kétségbeesett kérés és kérdés: „Mondd neki… (Habozik) Mondd, hogy láttál bennünket. Szünet Mert ugye – láttál bennünket?”
(Jó lenne tudni: vagyunk-e egyáltalán? A megfogalmazás nekünk is ismerős, úgy száz évvel ezelőttről. S az ember alatt megsüllyed a szék. Milyen hosszú ideje mormolgatjuk mi is, hogy „Vajon vagy-e és mink vagyunk?” Vajon az angoloknak s a franciáknak, s másoknak, akik nem az „álmos, szegény Magyarországot tapogatják”, s akiknek nem Ady zeng a fülükbe, vajon mi jut erről eszükbe? Az emlékképek összekeveredését a vágyképekkel mindenesetre ők is jól ismerik.)
Böröndi Bence
Mikor másodszorra láttam a játékot, a Vladimirt játszó Székely B. Miklóson már az első pillanatban érződött, hogy nincs egészen jelen. Sőt, alig értelmezhető halksága egyszerűen kilyukasztotta a jeleneteket, s azokból azon nyomban elszivárgott az erő. Így aztán, bár Tóth József Estragonja továbbra is bámulatosnak tűnt, Ilyés Róbert pöffeteg Pozzója még félelmetesebb és a végén még nyomorultabb volt, Böröndi Bence pedig nemcsak a karattyoló monológgal, de minden mozdulatával szépen szolgálta a játékot, az a varázslat, melynek első alkalommal tanúja voltam, másodszorra nem következett be. Harmadszorra azért már nem jövök. Hacsak nem úgy alakul az élet.
