POSZT, félidőben
Jó lenne megtudni azt is, a korábbiaktól eltérően miért egyszer játsszák csak most a versenyelőadásokat.
A chicagói hercegnő Budapesti Operettszínház Fotó: POSZT
Bár éppen dúl a kánikula a POSZT félidejében, s eddig csak egy esős, viharosnak korántsem mondható nap volt (amiből pedig minden POSZT-ra esik egynéhány), a fesztiválnyitás napjain számomra mégis kijutott a címbeli motívumból. Az megszokott, hogy az off- és fesztiválesemények mellett ilyenkor zajlik a Könyvhét, itt a Sétatér fesztivál, én viszont egy távolabbi szférából, egy politikai párt rendezvényének szóvivőjétől részesültem a fentiből, ott hallottam a színházi példát, amit előző életéből hozott. Egyik darabjukban, mint mesélte, dramaturgiailag beázott a tető, hol ide, hol oda húzták a vödröt, ami felfogta a csapadékot, német közönségük pedig egyáltalán nem értette ennek a jelentését. Miért nem javítják meg az illetékesek, ami hibás, kérdezték őszinte csodálkozással. A németek valószínűleg nem értenék azt sem, hogy a mi színházi seregszemlénken miért nem javítják ki a régi strukturális hibákat. Az ilyenkor évek óta egyenesen a berlini Theatertreffenről érkező kritikustársam hírei nyomán óhatatlanul kínálkozik az összehasonlítás. A németek programfüzetében ott áll a koncepció a kiválasztás szempontjainak – s a fesztivál egyéb alrendszereinek, azok minden elemének – világos leírásával. Fesztiváligazgatójuk végzett teatrológus szakember. Nálunk pedig régóta húzódik az átmeneti állapot. Csak néhány példa az ügyetlenségekre, amelyeknek egy nagy hagyományú rendezvényen már nem kellene megtörténniük. A (két) programfüzetből fontos adatok hiányoznak: szinte minden szakmai beszélgetésen kiderül, hogy az adott produkció valamely alkotójának neve nem szerepel a versenyelőadásokat tartalmazóban. Hol a látványtervezőé, hol a dramaturgé. El-elcsodálkozunk a POSZT által felkért elemzők némelyikének személyén. (Ők maguk is néha, a hívás nem mindig érkezik időben.) Nincs évek óta fórum, ahol ezeket s az ennél nagyobb problémákat felvethetnénk. Jó lenne megtudni azt is, a korábbiaktól eltérően miért egyszer játsszák csak most a versenyelőadásokat. Viszonylag békésen üldögélünk, akik eljöttünk, az egyébként szépen egymás mellé szervezett programokon.
A tető aztán a POSZT-on belül, a Budapesti Operettszínház második nap sorra került, nagy várakozással fogadott A chicagói hercegnőjében is beázik. A pompázatos sylváriai kastély lakói régóta adósságban élnek, amiről tudni sem akarnak. A kényszerhelyzetből orosz vagy amerikai „befektetők” húznák ki őket, az utóbbi valósul meg. Minden cikornyás az épületben, teli van értékes (?), legalábbis réginek és eredetinek tűnő műtárgyakkal a palota, bár állagjavítást régóta nem végeztek rajta. Az új tulajdonos aztán a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is, Rembrandt helyett popcsillagok poszterei néznek le ránk a második felvonásban. Jön a tobzódás a sok pénzzel menedzselt amerikai kommerszben, a mickyegér-buli infantilis idiotizmusában, ám ugyancsak tőlük ered a progresszív dzsessz, amely pezsdítően hangzik fel a pécsi színpadon is. Az első felvonás lenyűgöző határozottsággal vázolta fel az alapkérdéseket, tette ki a zenei hangsúlyokat az operett/magyarnóta és a dzsessz küzdelmével. A másodikban ez elmosódik, s nem azért, mert tudatosan, hatalmas profizmussal összeolvasztják e zenei világokat. Hiányérzetem abból fakad, hogy a koncepcionális kérdést teszik zárójelbe: mit is jelent – Amerika, hogyan fér össze a kommersz, a progresszió és a gazdagság, s miféle viszonyt alakítunk ki mi ehhez. A klasszikus valcerben minden kibékül, Kálmán Imrét követve összesimul az amerikai lány és a magyar fiú, eltűnnek az érdekek, s egymásra talál az összes pár.
Az előadás koreográfiája (tervező: Bodor Johanna), látványvilága lenyűgöző. A kórus mozgatása további rendezői invencióra vár a zenés színpadokon, mondta nekik valaki a szakmai beszélgetésen, ám ők most is kitűnően táncoltak. Kiemelném egy feledhetetlen s látszólag mellékszerepben Szulák Andrea összművészeti alakítását.
Igényes kőszínházi előadások tették ki a fesztivál első felét. Nyomasztó, idegen, egzotikus környezetbe visz az Alföldi Róbert rendezte Futótűz a Radnóti Színházból. Nem tudni, hol vagyunk. Az előadás figyel arra, hogy földrajzilag ne helyezze el egyértelműen ezt a transzgenerációs traumatörténetet, egy félmondat azért utal a távolságokra. (Elhangzik az ikerpár lány tagja részéről, amikor bátyjának üzen, hogy nézzen bele a füzetbe, amit anyja őrá hagyott, további információkért. Nyomon vannak s ne vacakoljon már: két óceán terül el éppen köztük.) A nyomozás közben a lány a közelmúltbeli háború helyszínéről telefonál: anyjuk régi országából. Az idősíkokat váltogató történetben az anya (Kováts Adél) végrendeletét hajtják végre egy kedvesen melegszívű, bolondos közjegyző (László Zsolt) unszolására és segítségével a gyerekek, eközben anyjuk múltját is megismerjük részben velük egy időben, részben őket megelőzve. A női alávetettség és a háborús rémségek következménye a nő némasága. Olyan tudást hordoz, ami nem artikulálható. Csak jeleket tud adni azok kezébe, akiknek ez az élete, ez az eredete, hogy elinduljanak a megismerés s elfogadás útján. A sószerű granulátummal teletöltött karám peremein járnak körbe-körbe a szereplők, küzdenek s békülnek meg az anyaggal. Ott áll mellettük a halott anya felállított koporsójában, egy ideig követve az utódok mozdulatait.
Nóra: Ónodi Eszter Fotó: Horváth Judit
A Katona Székely Kriszta rendezte Nórájában Ónodi Eszter remekel. A Nóra – Karácsony Helmeréknél címmel futó előadás manapság játszódik kultúrkörünk szinte bármely szegletében. Újabb, ezennel ismert női emancipációív, modernitásunk egyik kulcstörténete bomlik ki itt sűrű, precíz, intenzív játékban, a Katonától megszokott fiziológiai, szimbolikus pszichológiai realizmussal. A nappali, mint a megbeszélésen is többször elhangzott, ikeás, bárhol lehetne a világon, az üvegfalakon kívül növények, belül is egy, jobbra pedig feketébe öltözött kamaszfiúk zenélnek mintegy a tudatalatti teléből, fehér, zúzmarás festett fák előtt. Játék zajlik a fényekkel, színekkel is, minden színházi jelet következetesen alkalmaznak. Mintha Pelsőczy Réka, a barátnő lezser szürke nadrág-pulóverébe költözne át Nóra a végére. Átalakulása lenyűgöző. Kezdetben magassarkúban, testhez simuló nőcis ruhákban tipeg és fülsértően hangsúlyozza boldogságát és jólétét, aztán vamposan-dögösen-dívásan vonaglik férje ünnepségén, előadva a csábos rockvadmacskát, aki még érzékien is énekel. Az utolsó félórában végleg megváltozik. Vannak megnyilatkozások, mondatok, amelyek után nem lehet megmaradni ugyanott, ugyanolyannak. Nem tudja tovább magában tartani korábbi tettének titkát, most engedi, hogy férje megtudja, hogyan mentette meg ő jóhiszeműen, a maga belátása szerint és áldozatot hozva évekkel ezelőtt a családját. Nóra összeomlik attól, hogy látja, hallja férje reakcióját, önző kétségbeesését. A férfi attól retteg: elterjed a bankban, hogy a felesége kölcsönt vett fel és aláírást hamisított, neki pedig vége. Nórát nem zavarja el, de kiköti, hogy a gyerekekhez nem szólhat már, mert méltatlan az anyaságra. Ez az állapot ugyan pár percig tart csak, amíg nem érkezik meg a kölcsönszerződés, amit a hitelező nagylelkűen visszaad, ám a kár, amit a férj kirohanása okoz, kitörölhetetlen. Nóra meglátja, ki ez a férfi és mi mozgatja. Felismerése kétségbeesést szül, de, mint a rendezőnő elemezte, nem rohan el becsapva maga mögött az ajtót. Az elrohanás, a kilépés a mindennapos már, s Székely Kriszta is annak a generációnak a tagja, amelyben szinte nincsenek együtt maradó szülők. Nóra arcán több patakban folyik a fekete könny, riadt, majd összeszedett, kapkod, érvel és határoz. Úgy megy el, hogy az ajtóban áll a végén felénk fordulva, s fogalmazza meg, önti szavakba önnön méltóságra ébredésének a tanúságát. Betört a valóság a babaszobába, eltört a teljesnek hitt boldogság, s ezzel a férfivel már nem élhet (így) tovább. (Bár a férfi nem tehet arról a személyről, aki ő, így szocializálták, vélték szinte egybehangzóan az elemzők már a megbeszélésen.) Kétségbeestem, mondja Helmer, s az új állapottal, mindkettejük felnőtt önmagával kell kezdeniük mostantól valamit. Nem a felszabadulás, hanem a felismerés felelőssége, terhe nehezedik rájuk, vége a gyerekkornak.
Ott vannak azonban a gyerekek. Meg is jelennek, a legkisebb fel is mászik a házibarátra. Igaz, általában kiparancsolják őket, apjuk buliján megkaparintanak egy üveg italt s becsípnek tőle. Nem nevelőnő, hanem a barátok, barátnők terelgetik őket, ezzel is korunkhoz közelítve a perspektívát. A bántalmazás, a lekicsinylés elutasítása, a méltóság megsértése nem korfüggő: Nóra – azaz Helmerék – esete nem csak száz éve történhetett meg.
Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat Fotó: Rab Zoltán
A gyerekszereplők a marosvásárhelyiek Radu Afrim rendezte Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadásában is jelen vannak, mindenféle korosztály szerepel. A hetvenes évekbe vivő történet sokhangú, sokszínű visszaemlékezés egy kisfiú nézőpontjából, váltott idősíkokkal. Egy-egy akkori pillanatban megszólal hangjukon a jövő, mintegy visszanéznek akkori állapotukra. Nemcsak nosztalgia ez, s nyoma sincs az erdélyiek Magyarországhoz kötődő történeteinek, a Nyugathoz annál inkább – tárgyakban, zenékben. Izgalmas és szerencsés, ahogy a román rendező látja ezt a blokkházat, annak vegyes lakosságát, s ahogy a romános hangsúly, akcentus is megjelenik. A panelház erkélyein, félig nyitott ablakai mögött folyik a közösségi élet, s nemcsak mindenki tud mindenkiről, hanem részt is vesznek egymás életében, többnyire barátságosan. Nálunk nem ez volt a jellemző, a közös kirándulások, strandolások, ház előtti labdázások helyett inkább az odaszólásokra emlékszünk a hangoskodóknak – ez itt érezhetően más világ. A vasárnap reggeli tornát hangosbemondóból vezérlő házbéli milicistát sem ismerjük, s az is feltűnt a beszélgetésen hozzászóló nézőnek, hogy nem politikai, hanem magánéleti tragédiákkal találkozunk ebben az előadásban. A díszlet, a panelház felejthetetlen, a színészek igazán belakják karaktereikkel; feltárul benne a lakók élete minden napszakban és megvilágításban, fergeteges humorral és szépen adagolt lírával. A hosszas és fokozódó ünneplést a Magyar Teátrumi Társaság plakátdíj-átadása törte meg éjfélkor.
III. Richárd Nemzeti Színház – Gyulai Várszínház Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Sok a program és folyamatos a kísértés arra, hogy nem versenydarabokat is nézzünk, kiváló a kínálat belőlük. Mindig választani kell, hogy kora délután a Nyílt Fórum felolvasószínházát vagy a színház tövébe kihelyezett beszélgető pódiumot részesítsük előnyben. Az utóbbiakat verbális gasztronómiai kitérőkkel és szelfizéssel fűszerezve Mohácsi Szilvia vezeti. Kellemes árnyékban hallgattam Udvaros Dorottya meghatóan szép töprengését arról, hogy nem színészként vajon hogy oldaná fel lelki problémáit, Rudolf Péter okos mondatait a humor művészetéről, egy szerephez szükséges hízásáról majd a fogyásról, s hogy most igazán jól van. Eszenyi Enikő erősen kézben tartotta a beszélgetést és arról beszélt, amiről akart: részletezte jövő évi műsortervüket s beavatott bennünket (például a globális felmelegedéssel kapcsolatos) globális terveibe a Vígszínház vonatkozásában, ami egyszerre volt megható és bizarr.
Trill Zsolt ismét előadta az aranyos infantilis macsót, nekem azonban jobban tetszett a délelőtti szakmai beszélgetésen, ahol őszintén lelkesedett a kritikai észrevételekért. Ígérte, újragondolják a nők szűkre szabott és kissé kidolgozatlan helyét III. Richárdjukban. Erre nem jutottam be, ahogy eddig egyik ifj. Vidnyánszky-rendezésre sem. A kívül rekedtek közül valaki zúgolódott is, hogy miért ennyire speciális terekbe rendez az ifjú, ahol nincs helye létszámon felüli nézőnek. (Győzködtem a háborgót, hogy ez a rendezőnek szíve joga.) A Jadviga párnáját még Debrecenben láttam, Závadáról azt mondom most el, hogy jót tesz jelenléte a fesztiválnak: szépen és elegánsan értelmezte a hétfő esti miskolci Móricz-művet és előadást, ahol hull a hó, s ahonnan legközelebb folytatom. Hallottam még Árkosi Árpád késői hosszú standup-estjét, szellemes poénok is voltak benne, a két válogatótól pedig másnap megtudtuk, hogy cirkuszban is jártak válogatni, s hogyha a Nóránál is erősebb előadást találnak a Katonában, lehet, hogy nem tartják magukat a kimondatlan ’egy színházból egyet’-elvhez.
