Arthur Miller: A salemi boszorkányok / Weöres Sándor Színház, Szombathely
Akár a vásár sokaságát a vásznán megjeleníteni kívánó festő, úgy rendezte meg az előadást Alföldi Róbert.
Fotók: Mészáros Zsolt
Egy asszonynak hét gyermeke hal meg egészen kicsi korában, másnak a tehene pusztul el, jóval azután, miután megvette az állatot a másik gazdától. Egy hetvenes nő teherbe esik. Meztelen lányok táncolnak éjjel az erdőben, míg a bográcsban rotyog a varázsfőzet. A józan ész számára felettébb gyanúsak az események, ám előfordulhatnak krízisek, amikor a közösség életében a hisztéria uralkodik. Erről szól Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámája, amely a 17. század végén játszódik. Az 1953-ban írt darabot a szombathelyi Weöres Sándor Színház tűzte műsorára.
Akár a vásár sokaságát a vásznán megjeleníteni kívánó festő, úgy rendezte meg az előadást Alföldi Róbert. A háttér forgatagából olykor kiemelkedik egy duó, vagy egy trió. A színészek elmennek a falig, átvitt értelemben és egyébként is, az átélés maximuma eredményezi a szélsőséges érzelmi helyzeteket. Mindeközben a boszorkánysággal vádolt Proctorék meghitt kapcsolatát boncolgatja roppant érzékenyen az előadás. A házastársak között bujkáló feszültség adja az izgalmát a közös jeleneteiknek.
A formátumos Bányai Kelemen Barna John Proctor szerepében magabiztos spiccrúgással takarítja el a nappaliból a kisfiai által ottfelejtett bőrlabdát. Olyan ember ő, akinek a megalkuvást nem ismerő egyénisége tükröt tart a környezetének, ezért nem lehet elmenni a véleménye mellett. Ebben a hisztérikus hangulatban éppen az utóbbi okozza a vesztét. A példás családapa élete ballépését akkor követi el, amikor közel engedi magához a bosszúálló Abigail Williamst (Fekete Linda).
Bánfalvi Eszter Proctorné szerepében az asszony, akihez nagyon jó hazajönni egy nehéz nap után. Ám ha egyszer elveszti a bizalmát, a másiknak erősen kapaszkodnia kell, hogy újra visszaálljon a régi hit. Elizabeth három gyerekkel ajándékozta meg már férjét, de érzéseit sohasem tudta kimutatni. A moccanatlan felsőtest, a terhesség első jeleivel, mutatja a személyiség merevségét. Ám a két kar, amely előbb mozdul a szálfaegyenes törzsnél, ha bármire szüksége lenne Proctornak, árulkodik az asszony feltétlen ragaszkodásáról is. Elizabeth-nek kell idő, amíg megtanulja értékelni szeretett férje gyengédségét. Az érzéki csókot esetlenül a homlokra adott puszival viszonozza, azonban amikor a testileg-lelkileg megtöretett férfit szenvedéllyel csókolná, már túl késő.
A lendületes Mertz Tibor játéka a legszebb példa az egész előadáson átvonuló hiábavalóságok hiúságára. Parris tiszteletes számára sokkal többet jelent ugyanis a saját anyagi biztonsága a nyája lelki üdvénél. Az elhivatott pap vendégarca mögött az önfelmentés verbális lózungjait és nem verbális hárításait működteti nagyszerűen ez a puritán Tartuffe, aki látszólag csakis az égnek él. Valójában szeretné ezt a boszorkányügyet, amelyben az unokahúga jócskán benne van, mindenáron megúszni.
Könyvcsomaggal a kezében érkezik, a hátizsákjából kilóg a méretes kereszt. Úgy jöttem ide, mint a vőlegény a menyasszonyához, kiáltja kétségbeesésében Hale tiszteletes. Kálmánchelyi Zoltán kiválóan játssza a küldetéstudatában mindjobban elbizonytalanodó egyházfit. Eleinte különösebb gesztusok nélkül adja a rendíthetetlent, aki már tucatnyi embert juttatott a bitófára. Látszik, hogy nem érintette még meg komolyan a kétely, de majd most. A későbbiekben a kapkodóvá váló mozdulatai tanúskodnak az egyre inkább reményvesztett belső küzdelméről, majd összeomlásáról.
Hartai Petra, Mary Warren alakítójaként bírja szuflával a szerep megkívánta csapongó lelkiállapotokat, miközben színészi eszközei nem túlzók. A naiv, titkon a gazdájába szerelmes szolgálóból indít, hogy aztán az állítólagosan a gonosztól megszálltak csapatába tartozóként fontos státuszt töltsön be a sebtében felállított, halálos ítéleteket osztó bíróságon. Az előadás legemlékezetesebb pillanataiban a lányok Laokoón-csoportot alkotva szaggatják le a hipnózisukból szabadulni akaró Maryről ruháit, mígnem a lány habzó szájjal mondja Proctort a sátáni erők képviselőjének, végleg eldöntve ezzel a férfi sorsát.
Ahogy a vanitatum vanitas témáját feldolgozó festményeken a koponya, a gyertyatartó és a homokóra elmúlásra emlékeztető hármasa látható, úgy helyeződik el a Kálmán Eszter tervezte, az 1970-es éveket idéző színpadon az ötágú vörös csillag, a magyar címer és a kereszt. Alföldi Róbert rendezői pályafutásának sokadik darabja sugallja, hogy minden ideológia és egyéb meggyőződés hiábavaló mifelénk, mert a hamis próféták miatt előbb vagy utóbb az összes elmélet megy a kukába, azokról nem is beszélve, akik valóban hittek az egykor szépnek gondolt, közös álmokban. Inkább szeretni kell, amíg lehetőség van rá, így kihasználva a visszahozhatatlan pillanatokat, mert az utóbbiakból egyre kevesebb van.
