Milena Marković: Babahajó / TÁP Színház – Trafó
Vajdai Vilmos és a TÁP-os csapat a mese pszichoanalitikus bugyraiban megmerítkezve és a klasszikus színházi értelmezési keretek határait kijjebb rakva igazán unikálisat hozott létre.
Tímár Éva, Dékány Barnabás, Gera Marina
Mert a mesékben van valami. Valami kulcs. Valami, ami segít megérteni önmagunkat és elrendezni a káoszt körülöttünk. Milena Marković Babahajó című darabja pont erre épít – elmesélve egy alkoholizmusba menekült festőnő életét. Vajdai Vilmos a TÁP színházas csapatával teljesen komolyan vette ezt a valóság és a mese határán húzódó szerb drámát – joggal. Azért, hogy megmutassák, a mese és valóság egymásba gabalyodó határvidékei pont ezzel az egymást keresztező létállapotukkal képesek nekünk a legjobb módon és a legtöbbet segíteni.
A Trafó lefüggönyözött játéktere előtt az Anya (Gergely Katalin) mesével altatná Alice-t (Gera Marina), ám Alice nem szenderedik el a mesemondás alatt. Várná az újabb és újabb meséket. Ez a jelenet, ott kettejük között, a sötét, lefüggönyözött játéktér előtt, mintegy a tér szegletében egyfajta kicsinyített mása a későbbi teljes színpad díszletének. Kis szék, rajta babák. Jancsi és Juliska kézen fogva, előttük gömbölyded almák (díszlet: Juhász Nóra). Aztán egy kissé groteszk közjáték kettejük között, amolyan „mesélj még, kérlek”, ami a függönyrésen előtóduló fénytől (fénytervező: Mocsár Zsófia) a felnagyítódott árnyak félelmes pantomimjává válik. A mese tehát nem feltétlen gyermekded altató, hanem az életutat gyermekkorban az útjára indító valami. Közeg, amiből aztán be- és átlépünk a saját életünkbe, jelesül most ennek az alkoholizmusba menekülő festőnek az életébe. Bevezetés és kalandra hívás ez egy olyan élettörténet leírásához, ami egy egzakt személyé e darabban, de lehetne éppen bármelyikünk életét narráló történet is akár. Vajdai Vilmos TÁP Színháza most ezt a szerencsés egybeesést egyszerre nagyítva és kicsinyítve hozza közénk. A mesét életünkre kicsinyíti, hogy aztán bennünket is belenagyítson a másik és a magunk meséjébe.
Egger Géza, Gera Marina
Fölmegy a függöny, hogy kitakarja a színpad óriás méretű Jancsi és Juliska bábjait, a fentről belógatott kötelek soraiból összefogott fák erdejét, az életkalandra indulás terepét. Nagyításban látni a mesét, mert a meséknek nem csupán hallgatói, hanem alkotó, formáló részesei is vagyunk. Merthogy miközben halad a mese – természetesen mindig épp más és más: hol Hófehérke, hol Hüvelyk Panna, hol az Aranyhajú lány, a Békakirály – épp ahhoz igazítottan, hogy a főszereplő melyik életszakaszában tart a történet. Ez tulajdonképpen egyetlen, sok meséből összegyúrt mese, meg persze megannyi különálló mese összefonódása is.
Ha a fiatal lányt kell bemutatni, akkor éppen Hófehérke világában járunk. Ahol a fiatal éveiben járó majdani festőművész a törpéknek kiszolgáltatottan, azoknak az önkénye közepette él. Szundi (Dékány Barnabás) mint a törpék nagy kanja testi kielégülésre használja Hófehérkét, mert az a héttagú törpevilág csak az ilyen felbuzdulásaiban képes túlnőni saját törpeségein. A mese kifordítása és a kifordítás meséje vagy egyszerűen csak az önmagunkra ismerés felszabadultsága, mikor Tudor (Terhes Sándor) mélyenszántó kérdései mint szótagjaira bontott és bomlott kérdésfolyamok akadozottan törnek elő ajkáról. Amennyire inspirálni tud a fiatalság szexuális szabadsága, épp annyira képes visszabontani benne a helyét, útját keresőt önmaga alkotóelemeire.
Finom trágárságok, mesebeli parafrázisok bravúros átiratává lesz a dráma szövege
Aztán kigabalyíttatnak a fákká alakított lelógó kötelek, sűrű erdővé, ahol a főhősünk tovább rója útját, élve életét és közben önmagát keresve. Hol pedig egy terebélyes szófán ül Gera Marina, mint a Békakirály meseszereplője, szemközt a Békával (Egger Géza), aki mint fiatal fruskát fűzi, egyre fűzi azért a bizonyos királyfivá változtató csókért a lányt. Évődés, huzavona, pajzánságban hempergő humorizálással – bár nekem néha kissé leülni látszott itt ez az előadás egészét jótékonyan át- és átjáró viccközeg.
Ám a mese szövődik tovább, hisz a festőművésznőnknek élnie kell tovább a mindennapjait. Így a következő meséjének szereplőjeként már egy égig érő lépcsősor tetején áll a Vadásszal (Terhes Sándor), aki megmenti a Sastól (Dékány Barnabás). Felfelé-lefelé jönnek-mennek a lépcsősoron, mert az élettörténet épp egy lépegetős, fokról fokra haladás idejéhez ért. A „Something Stupid” ’60-as évekbeli slágerével töltve meg ezt a színpadnyi mesevilágot. Azaz: ahol és amiben ahogyan élünk, az aztán teljesen meg- és be is világítja, értelmezi a velünk történteket. Ami természetesen nemcsak a csilivili külsőt, hanem ennek a külsőnek a rovására stagnáló belsőt épp ugyanígy sejteti. És persze e sláger hatására pont így „dalol” ez a színpadtér is, mert Juhász András nagyon eleven, archetípusokat megmozgató videoinstallációi most is, mint a többi jelenetben, a mese pszichoanalitikus, személyiséget formáló rétegeiig utaztatnak könnyedén minket.
Dékány Barnabás, Tímár Éva
A zárójelenet Jancsija (Dékány Barnabás) és Juliskája (Gera Marina) az óriásbáb Jancsi és Juliska lábai alatt mint kapukon lép be a mesebeli mézeskalács házba, ahol egy alkoholista Boszorkány (Tímár Éva) a festőnő alteregójaként a hozzá érkezőkben vendégül látná a fiatalabb kori önmagát. Finom trágárságok, mesebeli parafrázisok bravúros átiratává lesz itt a dráma szövege (fordította, átírta: Fekete Ádám, Sándor Júlia). Fejünkön és helyünkön találva minket az elindulás, a megérkezni vágyás és a mindig célt tévesztés fájóan röhejes, keserűen igaz parabolájával. Tímár Éva autentikus, pálinkagőzben csoszogó, keserűen fel-felfakadó alkoholistája révén ismét ott vagyunk a mesélés tovább folytatását váró gyermek reményteli vágyakozójánál.
Fotók: Toldy Miklós
Itt valaki túl sokat olvasta Bruno Bettelheim A mese bűvöletét – gondoltam, mikor felálltam a székemről. Ám igen jó, hogy ezt tette. Mert Vajdai Vilmos és a TÁP-os csapat a mese pszichoanalitikus bugyraiban megmerítkezve és a klasszikus színházi értelmezési keretek határait kijjebb rakva igazán unikálisat hozott létre. Egyszerűen, ösztönösen és a játszás örömét, humorát egyetlen pillanatra sem feledve. Talán azért, hogy megmutassa: a kisiklottnak vélt élet ugyanolyan törékeny, javításra éhező, mint bármely másik. Meg talán azért is, hogy egy darab kapcsán elmondhassa egy alkotó közösség: egy élet, minden zsákutcája dacára is, a léleknek a mesétől gyógyuló, poétikus erejét rejti.
