Anyám tyúkja 2 / Örkény Színház
Ahol Mácsai a legszuverénebben simította össze a nem egynemű versfejezeteket, ahol vers és színész tökéletesen egymásra talált, ott kimagasló az örkénybeli versszínház.
Fotók: Gordon Eszter
A társulat új – a korábbi nagy sikerű vállalkozást folytató – bemutatójához készült verslista így kezdődik: „József Attila: Csak az olvassa (mindenki)”. Ami arra utal, hogy a [Csak az olvassa…] hangütésű töredéket („Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret”) a fellépő teljes gárda tolmácsolja. De úgy is érthető: …olvassa mindenki. És szeresse. A magyar verset. Az úgymond kötelezőket; s a többit.
Természetesen senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy versszeretetben éljen, arra biztosan nem, hogy a Várady Szabolcs által válogatott, Mácsai Pál szerkesztésében és rendezésében előadott, színre került közel hatvan költemény mindegyikét szívből kedvelje. A nagyrészt szubjektív összeállítást (bár jobbára valóban a „legismertebb” magyar versek egy részét gyűjti egybe) az ugyancsak szubjektív ízlésű kritikusnak szinte nincs joga bírálni. Mondhatná, hogy Jókai Mór többszörösen kilóg a sorból (mert prózaírónak tekintjük, e szövege nem túlságosan ismert és főleg nem remeklés), hogy négy Tóth Árpád-vers enyhe túlzás ott, ahová néhány jelentékeny elődje és nagy kortársa nem nyert bebocsátást, és azt nem csupán mondhatnánk, de nyomatékosan szóvá tesszük: a hat művel felbukkanó Weöres Sándor az egyetlen egy költőnő az esten (Lónyay Erzsébet, azaz Psyché álorcájában).
Jéger Zsombor, Für Anikó, Kerekes Viktória
Izsák Lili udvarház-díszlete most passzívabban (inkább csak a tér osztásaként) van jelen az Anyám tyúkja (1.) dramaturgiai aktivitásához képest. Jelmezei az egyszerű, sportos viseletek felé vettek irányt. A versfolyam világosan, hol csöndes, hol váratlan átmenetekkel rajzolja ki asszociáció-gazdag témaköreit: hűség a hazához (és száműzöttség), egyéni és közösségi felelősség, az életidő elfutása, szeretet az édesanya iránt, bolyongás a szerelem labirintusaiban, szabadság és 1956, majd a legvégén: ismét az elmúlás. (A második rész záró darabjaiban József Attila a Thomas Mann üdvözlésével: optimista költő Vörösmarty Mihály – Az emberek –, Pilinszky János – Apokrif – és Weöres Sándor – Bolero [„Mind elmegyünk…”] között. A színház honlapjának tanúsága szerint az Apokrif az Anyám tyúkja (1.)-ben is elhangzik.) Ahol Mácsai szerkesztőként és rendezőként a legszuverénebben simította össze a nem hiánytalanul felsorolt és nem egynemű versfejezeteket, illetve ahol vers és színész tökéletesen egymásra talált, ott kimagasló az örkénybeli versszínház.
Gálffi László, Nagy Zsolt, Dóra Béla
Znamenák István az Előszó (Karinthy Frigyes) önmegosztó prófétálásának szigorával remekel, majd utóbb az egész produkcióra jellemző, merőben szokatlan, az irodalmár számára is újszerű, legyalult színészi hangsúlyokkal a Húsz év múlva (Vajda János) ugyancsak lelkéből lelkedzik. Máthé Zsolt mécsfényként, óvón gyújtja ki a Cantio optimát (Bornemisza Péter), Kerekes Éva lekottázhatatlan gyönyörű mosollyal feledkezik bele a Hová megy egy ákáclevél óceán-Styxének látomásába (Szép Ernő), Für Anikó szárnyaló mozgássora és modulációja az Üveggolyó (Határ Győző) ismétléseit, hangrendi csengéseit juttatja felső fokig, Epres Attila a 9, Rue Budé (Illyés Gyula) segítségével lel rést a most ritkábban incselkedő humornak. Ehhez előzményként Takács Nóra Diána József Attilája (Medvetánc) és Kerekes Viktória Dsida Jenője (Arany és kék szavakkal) is szükséges: „ők”, azaz vershőseik a megszólítottak.
Patkós Márton, Dóra Béla
Jéger Zsombor kicsit hasonlít az ágáló Kassák Lajosra (A költő önmagával felesel), Csuja Imre egyáltalán nem hasonlít Jékely Zoltánra, amint szotyolázva, oszlopnak dőlve merengi a Futballistákat. Kiváló az Egy mondat a zsarnokságról „szétosztása” hat fiatalra, akiknek talán még a szüleik sem éltek 1956-ban (Dóra Béla, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Novkov Máté, Patkós Márton, Zsigmond Emőke), s ahogy az Illyés-versmonumentumhoz a forradalomról már gyermekemlékekkel bíró Pogány Judit hozzákapcsolja a keserű kommentárt: A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról (Orbán Ottó). Gálffi László és Mácsai Pál versmondó dialógusban állva hatványozza teljesítményét: mindketten Kosztolányit mondanak elmélyülten, féltávolban a költőktől, önmaguktól és egymástól: épp ott, ahová a költeményeket a koordinátáik helyezik (Szeptemberi áhitat; Halotti beszéd), illetve közvetlen egymás után következnek a föntebb említett esetben (Vörösmarty – József Attila).
Zsigmond Emőke
A szerkesztői és rendezői húzások egyik legsikerültebbje Bíró Kriszta átszellemült Hála-áldozata (Weöres), amelyben Ady, Babits és Kosztolányi a néven nevezett mesterek. Micsoda? Én nem vagyok társ az oltáron a „vadmacska, páva, bárány” mellett?! Nagy Zsolt olyan elánnal penderül a színre, s vágja oda (már-már felkiáltójelesen): A Dunánál, hogy abba a József Attila-i világteljesség mellett a csorbíthatatlan lírikusi öntudat is belesűrűsödjön. Polgár Csaba kemény küzdelmet folytat Petri Györggyel (Hogy elérjek a napsütötte sávig), s azért csak döntetlenre hozza, mert a vers belső lábjegyzetének a végére hagyása elfelhőzi a rímtelen, szorongató versáramlás utolsó hét sorának napos, magasba vivő rímelését. A Ha negyvenéves… (Kosztolányi) életkor alapján Vajda Milán verse; a lényeget nézve a Mosoly (Petri) hihetőbben az. Ficza István két hangsúlyosan „Én”-vers közül a Semmiért egészen (Szabó Lőrinc) egészéért semmit sem sajnál megadni, ám még sokat fog töprengeni a strófákon, a Születésnapomra (József Attila) én/ön/ők/ti nyelvtanát már diákos világbírással uralja.
Kákonyi Árpád takarékos zenei futamai kísérték a premiert, melyet a közönség odaadó, együttlélegző figyelemmel és elismeréssel követett. Talán még jobb lenne egy kicsit izgő-mozgóbb, sóhajosabb-mosolyosabb társul-szegődés. A versek szöveglüktetése mélyén pulzálóbb színházi lüktetés.
Zsigmond Emőke, Epres Attila, Bíró Kriszta, Kókai Tünde, Kerekes Viktória
A köztudomás – és az antológiacímek – szerint hét évszázados magyar költészet e foglalata legalább hét évig műsoron maradhat az Örkényben (ahogy előzménye is a színház máig repertoáron levő unikális büszkesége). A szövegmondás pontossága ritkán sérült. József Attila nem földtekét írt születésnapi komoly játékában, ezt még az iskolásfül is meghallhatja. Sebaj, ami itt virágzik, vérzik e féltekén (ez esetben a magyar líra egy páratlan füzére), az valóban mindenkié, még ha a földteke nem is mindig tud róla.
