Csehov: Ivanov / Volkstheater, Bécs
Bodó Viktor bécsi Ivanovjában a Volkstheater függönytelen színpadán úgy nyúlik el széltében Boros Lőrinc díszlete, mintha frontálisan támadna egy elmúlt korból ránk maradt díszes épületre (Fellner-Helmer).
Jan Thümer, Stefanie Reinsperger
Ivanov-előadást látva az ember mindig kénytelen elgondolkodni azon, hogy hol a hiba. Miből ered, honnan származik az az átható csömör, keserűség, tehetetlenség, hitetlenség, lustaság, közöny, enerváltság, önemésztés, ami Ivanovot négy felvonáson keresztül vonszolja az öngyilkosságig? A címszereplővel van baj alapjában véve, vagy a világgal, a közeggel, amely körülveszi? Alighanem minden Ivanov-előadás minden nézője elvégzi magában ezt az arányosítást. Amikor a vizualitás, a színpadkép, a díszlet eleve sugallja a lepusztultságot, s főleg felidézi az 1960-70-es évek tárgyi világát, a létező szocializmus megrekedtségét – Ascher Tamás Csehov-rendezéseiben találkozhattunk evvel –, akkor a belső tényezők helyett inkább a külsők hangsúlyosak. Miközben egyébként az általános és konkrét létkudarcot valló Ivanovok egyre kisszerűbbeknek és mind fiatalabbaknak hatnak.
Bodó Viktor bécsi Ivanovjában a Volkstheater függönytelen színpadán úgy nyúlik el széltében Boros Lőrinc díszlete, mintha frontálisan támadna egy elmúlt korból ránk maradt díszes épületre (Fellner-Helmer). Az üveges veranda kazettáiban töröttek az ablakok. A parketta mozog, feljár, és harmadik felvonásbeli nagymonológjában a címszereplő fel is szedi, mintha a lába alól kicsúszott talajt illusztrálná. Egész estét betöltő koszlott műbőr ülőbútor húzódik keresztül a színen. Csupán úgy lehet leülni rá, hogy ki-ki magában, magának foglal helyet, még csak véletlenül sem szembenézve senki mással. A faburkolatú falak mentén áll egy ócska centrifuga, amely alkoholisták csodálatos leleményeként koktélkeverő funkciót tölt majd be. A magasban időzített bombaként viselkedő légkeverőgép függ. Vaskos fémradiátorok, kókadt fikusz, kormos konnektorok éktelenkednek. Kerek falióra, amely egy valahai 7 órakor megállt, s úgy maradt. Mígnem vadul nekiindul egy drámai pillanatban. És vannak még a jellegzetesen hatvanas évekbeli, kúposodó formájú szék- és asztallábak, és valamiféle fachok a falon, akárcsak Ascher Tamás bochumi Cseresznyéskertjében. Másodszor írtam le ebben a cikkben Ascher Tamás nevét (hopp, már harmadszor), de nem azt jelenti ez, hogy Bodó Viktor rendezése hajazna a 2004-es Katona-beli Ivanovra. A bécsi produkció születésének forrásvidékét talán inkább Székely Gábor 1996-os új színházi Ivanovjánál kereshetnénk, már ha kellene keresnünk egyáltalán. De nem kell.
Jelenet az előadásból
Ahogy azt sem kell tudnunk, hogy mire gondolt Csehov, amikor az Ivanovot írta. Mindazonáltal tudunk egyet s mást erről, például abból, hogy ez volt az első, színházban bemutatott műve, amelyben alighanem számolt a korábbi, sikert nem aratott, színre nem került Platonov (Apátlanul, ill. Cím nélküli színdarab) tanulságaival. Az Ivanovban, ebben a makacsul komédiának akart művében már öngyilkossággal intézi el a helyét nem találó, „felesleges ember” típusú főhősét. Tudunk egyebeket is, levelekből. Csehov egyszer még azt is megmagyarázta Szuvorinnak (lapszerkesztőjének és atyai jóbarátjának), hogy Ivanov életében mindössze két nő játszott jelentős szerepet, az anyja és a „zsidovka”: Anna. Mintha rímelne is erre Bodó Viktor rendezésében az, hogy Stefanie Reinsperger Annája tüdőbetegen, lázasan, karikás szemmel is elsősorban az anyaölmelegség érzetét kelti telt idomú, testes alakjával.
Egyébként is óhatatlanul többet tud ez az előadás Ivanovról, Csehovról meg a világról is, mint egy száz évvel ezelőtti bemutató. Példának okáért: miközben Lvov doktor szemrehányást tesz Ivanovnak, amiért rosszul bánik a feleségével, azalatt a háttérben, az üveges veranda mögötti szabadban Borkin intéző fákat vág ki motoros fűrésszel. Akár egy sorsszerűen megelőlegezett Lopahin a Cseresznyéskertből.
Jan Thümer, Nadine Quittner
Az egész bécsi színitársaság érdekes és karakteres, helyenként elrajzolt. Izzadóra sminkelt férfiak a magát fehér porral feldobó Borkintól (Thomas Frank) az amerikai mogyorót rágcsáló és a héját a földre szóró Sabelszkij grófon (Stefan Suske) át a szikár, alkoholfüggő Lebegyevig (Günter Franzmeier). Hevülékeny nők: Claudia Sabitzer töltött galamb típusú Babakinájától az Angelina Jolie fazonú Nadine Quittner Szásájáig. A címszerepet adó Jan Thümer hat éve még Liliomot játszotta Bodó Viktornál Grazban. Ivanovja úgy lép színre, mint aki már régóta otthonos az igénytelenségben. Fekete klottgatyát visel, fehér atlétát, a gumipapucsában előrecsúsznak a lábujjai. Jan Thümer a nyurga, fiús alkatának lazaságát mostanra könnyedén cserélte le a címszereplő oldhatatlan görcsösségére, göcsörtösségére. Sokáig nyűglődik céltalanul, de aztán amikor a harmadik felvonásban kitör, akkor mindent csinál. Hideg fürdőt vesz – korábban a szárazon is szenvedélyes Lvov doktor (Gábor Biedermann) ültette lázlehúzási célból Annát a jeges vizű kádba –, meztelenül táncol, rohangál, kiabál, de ha egyszerűen csak ül, akkor is egyfolytában rázza a lábát. A végén mintha minden megszűnne körülötte: áll a rivaldánál ferde tartással, ökölbe szorított kézzel. Talán észre sem veszi, hogy a doktor őellene demonstrál mögötte, s a halott asszony is bejön a képbe. (Kifejezetten szép történet ez, amit Bodó Viktor a beteg Anna és kezelőorvosa között színre szövögetett.) Nincsen halál. Thümer mondani kezdi magyarul a Most múlik pontosan dalszövegét. Az „ez tényleg szerelem” sor után hagyja abba.
Fotók: Volkstheater Wien
Bodó Viktor oly jellegzetes, élénk, derűs túlzásait élveztem a legjobban. A váratlanul felbukkanó csellistalányt a felvonásvégen. Vagy azt, hogy Lebegyevék otthonához egy komplett spájzszekrényt húznak be a színre, Zinaida rengeteg üveg egresbefőttjével. Vagy azt, hogy nem tudjuk, Babakina milyen születésnapi ajándékot hoz Szásának egy fekete szatyorban, de okvetlenül kínosat. Vagy azt, hogy Martina Spitzer mindent gátlástalanul belezsúfol az egyik kártyás vendég, Avdotya alakjába. Bottal jár, biceg, lólábú, nyilván nagyothall (kiabál folyton), hajlamos elveszteni a protézisét, és úgy remeg a keze, hogy amikor belenyúl az uborkás üvegbe, percekig üldöz a reszkető ujjaival egy kihalászandó uborkát. Biztosan ismeri a mértéket, csak nem szereti.
Az Ivanov a Volkstheater honlapján
