Andriy Zholdak-Henrik Ibsen: Rosmersholm / a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátéka a Vígszínházban, POSZT
Leginkább egy nagy-nagy színházi lázadásnak vagyunk a tanúi, amely sok mindent megkérdőjelez, de nem kérdőjelezi meg a színház eredendő tradícióit.
Imre Éva, Bodolai Balázs Fotók: Daniel Zholdak
Van-e tétje két őrült bűnhődésének.
A konkrét elmebaj valószínűsíthető tüneteit mutató Rebekka West és Johannes Rosmer bűnhődésének, akik zsigeri ösztöneiknek engedelmeskedve a halálba kergették azt, aki az útjukban állt. A kérdés, ami elsőre adódik, hogy valóban őrültek-e. Legalábbis a társadalmi közmegegyezés szerint. Vagy épp az lenne az egész lényege, hogy teszünk a társadalmi közmegegyezésre? Hogy az ellenállhatatlan erővel ránk törő szabadságvágy nem méri magát másokhoz? Lehet, hogy ez az egész, a Németországban élő ukrán rendező, Andriy Zholdak könyörtelen Ibsen-rendezése épp az elvadult szabadságvágyról szól? (Az őrültségük meglétét amúgy viszonylag egyszerű lenne eldönteni. Miként reagál rá a környezetük. De Kicsid Gizella házvezetőnőjének és Viola Gábor kívülről betolakodó, „igazságtevő” Krolljának a személyét illetően nem igazán lehetünk biztosak benne, hogy ők-e a normális külvilág vagy tényleg az őrültek házába kerültünk…)
Tehát őrültek vagy nem.
Valóban az-e Imre Éva egzaltált Rebekkája, aki eredendően azzal a normálisnak tűnő szándékkal érkezik a Rosmer házaspár kietlen otthonába, a jeges viharok tépázta Rosmersholmba, hogy megszerezze magának a férfit. Vagy éppen maga Rosmer, aki az öngyilkosságba hajszolt Beaté visszajáró kísértetének tanúsága szerint mindig is hideg közönnyel viseltetett a felesége iránt, a halála után pedig meglehetősen furcsa szokásokat vett fel. Egyáltalán érdemes-e ezen lamentálni. Fogcsikorgatva keresni a raszterhálót, amelyet ráteríthetünk az eseményekre, hogy kiadja a dolgok lényegét. Nem túlontúl naiv, perspektívája vesztett gondolkodás ez? Azt keresni, hogy mitől érthetőbb, aminek az érthetetlenség a lényege.
De lássuk, mitől színház.
Rebekka: Imre Éva
Látvány utoljára talán Giorgio Strehler Pirandellójában, a Come tu mi vuoi-ban rángatott így be a saját világába. (Látványterv: Andriy Zholdak, Daniel Zholdak.) A tér önmagában is történetet mesél, miközben a tárgyak konkrét, kézzelfogható mivolta szimbolikussá magasztosul. Az égig érő ajtók, melyek az emberi nem kicsinységéről, a lakótérből kitüremkedő kápolnaféleség, amely a létezés beteges templomáról mesél… Az ablak, amely előbb a sötétségbe, a dolgok előrehaladtával pedig a fehéren vakító semmibe nyílik. Azaz enyhén szólva is mutatja az utat… (Fényterv: Andriy Zholdak.) Föl-fölhorgadó, fülsiketítő morajok teszik még elviselhetetlenebbé a teret, a külvilág rémisztő hangjai. Háborgó tenger zúgása, észvesztő viharok zaja, földbe csapódó repülők dübörgése, beazonosíthatatlan, fenyegető morgás a távolból. Minden, ami kívülről jön, félelmetes és fenyegetéssel teli. Ehhez képest a házon belüli modus vivendi, a társadalomból kirekesztett férfi és nő eksztatikus haláltáncba fulladó ketrecléte (hogy tétova választ próbáljunk adni az elején föltett kérdésre) nem elmebetegség. Ha úgy vesszük, a lehető legnormálisabb reakció. Válasz a beteges világra. Az egók szétszabdalta, manipulációk rágta, mélyről föltörő agressziók szántotta, egymás iránti felsőbbrendű közönybe fulladó világra, amelyben két ember sorsa a bűnt is magával hordozza.
Imre Éva, Kicsid Gizella
Mitől nehéz elviselni.
Kényszeres cselekvéssorok, az elviselhetetlenségig szajkózott, kényszerűen a levegőben ragadt mondatok, vagy épp ellenkezőleg, hosszúra nyújtott, néma párbeszéd, a görcsös lábrázástól a fogcsikorgató agresszióig fajuló, halálosan idegesítő környezet teszi próbára a szemlélő idegrendszerét. Ágálhatnánk ellene, ha nem épp a néző tűrőképességének a végsőkig feszítése lenne a cél. Valamint azon ösztönének a megcsúfolása, amely arra sarkallja, hogy minden ízében próbálja megfejteni a látottakat. S végül a rádöbbenés, hogy ebbéli erőlködésünkben adott esetben ugyanolyan nyomorultul nevetségesek vagyunk, mint létünk színpadi hasonmásai. Sőt… És miközben a ház hangos robajjal leomló mennyezete és a kényszeresen szétomló életek láttán egyik traumából a másik esünk, hosszan gondolkodhatunk azon (konkrétan három és fél órán keresztül), hogy mi ez az egész. Lennének ötleteink. Leginkább egy nagy-nagy színházi lázadásnak vagyunk a tanúi, amely sok mindent megkérdőjelez, de nem kérdőjelezi meg a színház eredendő tradícióit.
Fájdalmas fricska, amely nehezen gyógyuló sebet hagy.
Dühöt, felháborodást vált ki. Ellenállást. Végletes, szélsőséges érzelmeket. Diszkomfortérzést. Akárhogy is, de ez a dolga. Ha mégoly kényelmetlen is. Mert ez a belső cenzorként működő unalmas alkotói illemtudásnak, a látszatforradalmár látszatművészetnek fityiszt – pontosabban feltartott középső ujjat – mutató megátalkodott valami, tetszik, nem tetszik, ez maga a színház. Érzelmi sokk, amely egyrészről komolyan veszi, ha kell, manipulálja, adott esetben pedig, mit van mit tenni, kiröhögi a nézőjét.
Imre Éva
A színpadi mű fontos momentuma, hogy szőrbőr kimarad az ibseni szöveg politikai vonulata. (Szövegadaptáció: Andriy Zholdak.) Ennél mélyebben áskál a rendező. Kihagyja a politikát, a társadalom manipulálásának legmocskosabb színterét. A belül érlelődő mocsok jobban érdekli. Amit, persze, így vagy úgy, a külvilág hoz létre. Az értelmezési zavar talán abból fakad (ha a fentiek fényében egyáltalán teret engedünk értelmezési hajlamunknak), hogy Rosmert, a hitevesztett lelkészt és a hidegen izzó szexusú Rebekkát nem a Jerovszky Tímea formálta halott Beaté miatt üldözi a társadalom. Ennél nagyobb a bűnük. Együttlétükkel a jó ízlés ellen vétettek. Ám üldözöttségüket mégiscsak különlegessé teszi az általuk elkövetett bűn. Az előadásban a létezés-metafora működik a legjobban. Az az őrület határáig fokozódó, állandó erőfeszítés, amelyet a napi létezés praxisa követel meg. Amely végső soron katatóniába taszítja Bodolai Balázs Rosmerjét, amely fölőrli a nőiségében tobzódó Rebekkát, amely alattomosan feltörő agresszivitásba dönti a kokainfüggő Krollt és amely Helsethné fölvezetésében vadul őrjöngő extázist varázsol egy hétköznapi leves föltálalásából.
Imre Éva, Bodolai Balázs
A kolozsvári színház produkciója Ibsen művének több olvasatát is fölkínálja a nézőnek. A fentieken túl az előadás Imre Éva – színészi zsonglőrmutatványként is fölfogható – Rebekka Westjének pusztító nőiségéről szól. A romlás virágaként kifeslő nőiség metamorfózisát a testét borító jelmezek nyílt színi váltogatása mutatja. Hol az időtlen várakozás zaklatottsága, hol a testét elárasztó kín, hol a sikítva felszínre törő vágyai tépik le róla, majd cibálják rá újra a színtelenségükben is karakteres ruhákat. Komor fehéret, majd komor feketét. (Jelmeztervező: Daniel Zholdak.)
***
