Déry Tibor–Makk Károly: Szerelem / Rózsavölgyi Szalon
Igen kicsi teret igen nagy emberi érzelmek feszítenek szét. Csipkefinom a stílus, acélkemény és drótszerűen durva maga a történet.
Óze Áron, Pető Kata Fotók: Éder Vera
Egy kényszerű, szép hazugság történetét meséli el a Déry Tibor két novellájából született forgatókönyv, melyből – hosszú rákészülés után – 1971-re forgathatott végre filmet Makk Károly, akit a mostani produkció művészeti konzultánsaként tüntet fel a színlap. A régen született szövegkönyv adja az alapját a jelen színházi ősbemutatónak is, melynek dramaturgja Kovács Krisztina, rendezője pedig Léner András.
Igen kicsi teret igen nagy emberi érzelmek feszítenek szét. Csipkefinom a stílus, acélkemény és drótszerűen durva maga a történet. Afféle színházi ötvösmunka ez. Léner András, akárcsak más színházakban Bérczes László, érvényes előadást hoz létre ezzel a jellegzetes, részletekben gazdag munkamódszerrel. Így aztán, Makk Károly nagyszerű filmje után, majd ötven év elteltével, újra életre kel a történet. Jánost, a filmest (Őze Áron), talán épp becsületessége okán, s minden jel szerint ártatlanul, lecsukják ötvenhat után. Fekvőbeteg anyja, az Öregasszony (Molnár Piroska), a bécsi arisztokrata múlt és a félmagyar családi élet élményeit és emlékeit morzsolgatja, s mert menye, Luca (Pető Kata), a neki címzett, Jánostól származónak vélhető, kedvező álhíreket tartalmazó, „amerikai” álleveleket gyárt időről időre, nem is sejti a valóságot. Úgy hal meg, hogy Kossuth-díjasnak álmodja a fiát. Eközben Luca elveszti tanári állását, lakásába társbérlők költöznek, s a végén még szép, hosszú haját is eladja, hogy ki lehessen fizetni az orvost (Sütő András), legyen konyhapénz Irénkének (Spolarics Andrea), s minden látogatásra meglegyen a csokor virág, meg a zacskó sós sütemény.
A feldolgozás számol azzal, hogy lesznek a közönség közt olyanok, akiket el kell igazítani a történelmi időt illetően. Biztosra megy tehát. A kezdés a mindenki által ismert dokumentumfilm képeivel, a diadalmasan levert, s most a magasból ismételten, többször is leforduló ötágú csillag szürke képsorával utal az eseményekre, s közben zeng az októberi napok emlékévé lett Egmont-nyitány. Később, János szabadulásakor, az orvosi vizsgálat egészséget és elmeállapotot vizsgáló kérdései között visszhangosra erősödik a kérdés: mennyi hétszer nyolc? Mennyi hétszer nyolc? S mivel a válasz nem hangzik el, a közönség kezdi mondani magában az eredményt, rímelő keretet adva ezzel a történéseknek. És egy kicsit beleváj a mába is a kezdő jelenet: Lucát olyan hangnemben, s olyan indokkal rúgja ki az iskola vezetője (Sütő András), mintha egy mostani, klikes főnök söprűzne ki valakit.
Pető Kata, Őze Áron
Enyvvári Péter díszlete a szűk tér ellenére megpróbálkozik a lehetetlennel: jobbra kis konyhai asztal, ülőkékkel, Irén konyhájának jelzéseképp, ahová Luca meg tud érkezni. Gonddal válogatott, régi tárgyakkal zsúfolódik tele az Öregasszony szobája, s a tér bal felét uralja az ágy, rajta fölmagasodó, hímzett és hófehér párnahuzattal. E színházi tér nem versenyezhet Tóth János kamerájának közelképeivel, azokkal a szinte éneklő tárgyakkal, melyek mára a magyar filmtörténet ikonikus pillanatait jelentik. De szép rendben vonul föl itt is a ronggyá olvasott levélcsomó, a szemüveg, a nagyító, az ezüstfejű bot. S bár első pillanatra meghökkentő a nagymintájú klöpli csipkéből varrott hálókabát, a fekete bársonyfityulával együtt, s messziről, végül is elfogadható. Kovács Yvett Alida gonddal választott, egyszerű ruhái most is az adott színészre illők, beszédesek, s mégis visszafogottak. A tér jobb szélén álló kis széken világít a vasalt, fehér blúz, melyet a hazatérő férfi majd felmarkol, belélegzi az illatát, s akár egy Veronika-kendőbe, hosszan beletemeti az arcát. A második rész térhiányos kényszermegoldása, hogy Őze Áron János börtönbeli szabadulásjelenetét az ablak rolója mögül előtűnve tudja csak megkezdeni. A földi berendezések fölötti vetítővásznon jelennek meg a múlt emlékképei, s az anya ezekből szőtt, szellemesen ódivatú képzelményei, ködben lovagló, keménykalapos titkosrendőrökről, női kalapokról, s Csillag Anna hajápoló szerek reklámjaiból itt maradt hajzuhatagokról. Finoman kavarognak együtt a hajdani film háttérképei és a mostani szereplők vonásai.
A négy szerepben is felbukkanó, változatos eszközökkel bíró Sütő András, s a vibráló sógornőként megjelenő Erdélyi Tímea, a lebukástól rettegő rokon, minden alkalommal optimális hőfokon kapcsolódik be a játékba. Őze Áron megtört, lélekben kivégzett magyar értelmiségije visszafogottságában hiteles. Ez a forma nem engedélyez tágasabb megoldásokat számára. Fájdalmának mélysége pedig épp elegendő, hisz itt most az asszonyok a meghatározóak. Mióta Spolarics Andrea a budaörsi színházhoz szegődött, kevesebbet lehet látni, de itt a belvárosban, most is, és újra, megrendülten kell figyelni egy minden tekintetben érett művészre. Aggodalmas, bölcs Irénkéje, a fekete ruhás házvezetőnő, pontosan kidolgozott, nagy erejű mellékalak. Spolarics felkérése erre a feladatra szereposztási telitalálat.
A mű alapjául szolgáló két Déry-novella egyike, a Szerelem című, egy börtönből szabadult férfi első szabad óráit követi. A másik, a Két asszony című írás egy bebörtönzött fogoly anyjának és feleségének kinti gyötrődését mutatja be. A Rózsavölgyi Szalon produkciójának két asszonya az anya szerepében Molnár Piroska, a meny szerepében pedig Pető Kata. Nem lehet megkerülni a filmbeli páros, Darvas Lili és Törőcsik Mari fölemlítését. Kicsit más a felállás, de tökéletes a végeredmény. Az Öregasszony arisztokrata finomságából most mintha a fiatalasszonyba vándorolt volna át egy kevés, s mintha a meny, vagyis Luca fegyelmezettsége és egészséges szarkazmusa üdítően visszahatna az anyósra, ő is szervesebb és színesebb. Míg a filmben a híres „Tessék engem megcsókolni!” híváson túl alig van érintés köztük, ez a páros most testibb, bátrabb, élettel telibb kapcsolatban van egymással. Igazolja ezt a fésülködős jelenet is, melyben az idősebb maga is végigsimítja a fia által szeretett nő hajzatát, s fájóan szép a végső búcsú ölelési pozitúrája is.
Molnár Piroska, Pető Kata
A színházba járók néha azt hiszik, szeretett színészük minden rezdülését kívülről tudják. Meglehet, ez igaz is. De akik Molnár Piroska alakításait ismerik, újból elcsodálkozhatnak azon, hogy miként is rakja össze ő ezeket a „rezdüléseket”. Lenyűgöző a tudása, életről, betegségről, öregségről, és a felejthetetlen, nagybetűs Ifjúságról is. Emlékező motyogásai közben alulra, jobbra néz, megáll egy pillanatra, s ebben a dermedésbe elképesztő gyorsulással hívja be a múltat. Aztán továbblép. De mindez elegendő ahhoz, hogy a nézői hőmérséklet is megemelkedjék az ő emlékezésének hevétől. Molnár Piroska haldokló Öregasszonya mesteriskola a jövő színészei számára, s bámulatos ajándék nekünk, kortárs nézőknek.
