Molière: Tartuffe / Örkény Színház
A bemutató nem éri el Bagossy László az Örkényben és másutt látott java munkáinak szintjét.
Nemrég magasra, noha nem a legmagasabbra ívelt közéleti karrierjének köszönhetően anyagi javakban is dúskáló középkorú polgár saccolhatóan legalább ezerhatszáz négyzetméteres luxuslaka, azon belül a vajfehérre dizájnolt multifunkciós házimozi a szín. Mint önmaga sokszorosára gömbölyödött, elöregedetten is pattogó matrjoska baba, a vendégeskedéséből hazafelé induló eszetlen vidéki nagymama osztja az észt. Pogány Judit szépen sorra veszi a térbe elszórt, szóhoz alig jutó, udvariaskodó családtagokat, hogy kinek-kinek szemébe vágja súlyos hibáit. A harcias nénike fia, Orgon – a családfő – és a házba befészkelődött „szent ember”, Tartuffe dicsőséges puritánságát védi, hozsannázza. Úgy lengeti, forgatja ómódi ridiküljét, hogy egy kupán vágást, hasba figyelmeztetést követően a kemény bíráló szavaktól amúgy is alélt sebesültek maradhatnának a tántoríthatatlan erkölcs csatamezején. Pogány Judit az alak veszedelmes korlátoltságát és az elvakult látásmód karikatúráját adja egyszerre, arcán a szenteskedő igazától üdvözült lélek rózsapírjával. Egyik replikáját még be sem szegte, s már lecsap a saját mondókájára is. Remekül.
Nem könnyű továbblépni ettől az indítástól. Pogány, ahogy azt a jelenet megkívánja, mesteri hengerléssel letarolja a színpadot, Parti Nagy Lajos szabad fordításának nyelvi sziporkáit szórva, járásával feltérképezve Bagossy Levente főleg ülőalkalmatosságokkal berendezett, mégis az itt honos életvitel kongó ürességével ásító díszletét. Ignjatovic Kristina jelmezei megpendítik a kék és a barna, valamint a fehér, fekete, szürke dominanciáját: a mai öltözékeket, a szereplők ruháit, melyek a passzív koloritú tér tapétái is. Nem könnyű továbblépni látvány-összkép, szöveghangzás és mintaértékű szerepformálás e sűrűségétől. Bagossy László rendezésének szinte egyáltalán nem is sikerült az Örkény Színházban.
Znamenák István, Nagy Zsolt
Miért nem? Az óriási kulissza a későbbiekben elnehezedett, célszerűsége is megkérdőjeleződött. Tévé-távirányítóval történő alkalomszerű megforgatásai kevés újdonságot hoztak, bár a hatalmas képernyőre varázsolt, lobogó tüzű kandalló, vagy az „adásszünet” jelentéssel is bíró kétdimenziós akvárium mulatságosan hatott. Parti Nagy szövege végig bírta szuflával, noha egy-egy erőltetett bemondás, kicsikart szójáték megdöccentette. Aki a fordításra fülelt, az igen egyenetlen színészi munka mellett felfedezhette, hogy a szabad magyarítás helyenként rímel is (sőt: nem a belső rím egyik fajtája-e, ha például a magasztos, a magasztalan és a maszlag szó egymásra tolul?), lejtése a neologizmusokat görgetve is mívesen archaizáló, és a korábbi tolmácsolásokat (főleg Vas Istvánét és Petri Györgyét) sem vágja mindenestül sutba. A fő gond bizonyára nem a díszlet időnkénti problematikussága, nem a saját virtuozitását a molière-i tartalom elé ritkán helyező átültetés, hanem a szerepfelfogásokban, -megvalósításokban mutatkozó egyenetlenség, a produkció el-ellankadása. A tény (vagy látszat), hogy a rendezés sajátos távirányításra bízta az eredetinél sötétebbre hangolt komédia lebonyolódását. Az első szín felturbózza, beprogramozza a Tartuffe-öt, ám a lendület csak egy ideig tart ki. Az utolsó szín huszárvágásnak szánt dramaturgiai-szereposztási húzása viszont nagyon sokáig várat magára, és azzal, ahogy hirtelen kendőzetlen (színház a színházban) színházat, játszott-valóságos karhatalmi erőszakot, az uralkodói jóság és megbocsátás illúzióját szétporlasztó fenyegetést hemzsegtet a színpadon, olyan tömött és ugyanakkor zavaros impulzusrenddel áll elő, hogy az nemigen lehet – a maga „visszafelé” módján – az előadás mozgatója. Szembeszökő, hogy a darabzárásra visszatérő Pogány szinte elvész már a slusszpoén kavalkádjának előszelében is: ekkor nem tud mit kezdeni Pernelle-né asszony szerepével.
Díszlettervező: Bagossy Levente
Az álszent, haszonleső Tartuffe beédeskedi magát a hiszékeny Orgon otthonába, és miközben hazug igéket zsolozsmázik, kis híján elorozza jótevőjének minden vagyonát, pillanatokon múlik, hogy el nem csábítja fiatal feleségét, s még egy súlyosan kompromittáló politikai argumentum is ütőkártyaként kerül kezébe. De hiszékeny-e az Örkény Színház Orgonja? Azt tudatják róla, a nemrég végbement rendszerfordulat előtt igencsak ügyesen kivárt, hosszasan lavírozott, ezért kerülhetett most zsíros, felelős pozícióba. Hajlamos-e a szenteskedésre? Régebben aligha, mert napnál világosabb (az itt házvezetőnőnek nevezett Dorine-t virgonc okossággal, mértéktartó kacérsággal, változatos mosolyokból játszó Kerekes Éva majdhogynem ki is mondja): szeretőt tartott, s aligha csupán a megözvegyülés és második, nagy korkülönbségű házassága közötti nemi interludiumban. S vajon mit szeret rajta még jelenleg, elvetemült bigottságát tapasztalva is, „ezerszeresen” az ifjú nej? Az erőszakoskodó, hitvány, méz-máz fráternek alig érződik pozitív vonása.
Kerekes Éva, Csuja Imre
Az előadás nem minden kérdésre felelő komplex válasza, a történések kulcsa: az idősödő Orgon valóságos (be nem vallott és persze nem realizált) szexuális vonzalomra gerjed kisportolt macsó védence iránt. Nem elsősorban az eszméihez, inkább a fizikumához kötődik, mint a pincsikutya. Midőn másba szerelmes leányát Tartuffe-höz akarja kényszeríteni, úgy babusgatja a megvásárolt jegygyűrűket, mintha ő maga lenne a boldog eljegyezkedő. Znamenák István ennek a tapadásnak az ábrázolásában jellemelemző gazdagsággal, az Orgonra hirtelen rászakadt fiziológiai és lelki összerendezetlenséget a személyiség végre meglelt boldogító komfortjának vélve teszi a dolgát. Találó portrét ad: Orgon hőháztartásának hullámai ugyanúgy kiülnek rá, mint a nem mindenestül alantas, buzgólkodó-erőszakoskodó karakter szavak nélküli ide-oda verődései a szándékok, fondorlatok, lehetőségek, vágyak porondján. Az első jelenetben Pogány, néhány jelenettöredékben Kerekes, az egész este folyamán Znamenák testesíti meg mindazt, ami Bagossy László Molière-jének legjobb elgondolásaira utal.
Fellépésben és játéktechnikában Nagy Zsolt is elbír a címszereppel, Tartuffe-nek azonban sokkal kevesebb és sokkal konvencionálisabb a muníciója a figura interpretálásához, a szó szoros értelmében vett (ál-vallásos) megjátszásához, mint Orgonnak. A fordítástól sem kapott olyan előéletet, szituáltságot, mint a célszemély, a ház ura. Társadalmi vonatkozásban nagyon is beágyazott áldozatához képest ő talajtalan fickó – sajnos a talajtalanság kémiája, a jöttmentség nyomatékosítása nélkül.
Jelenet az előadásból
Pálya Pompónia e. h. dekoratív jelenség Elmiraként. Nem kell tartuffe-i élvvágy ahhoz, hogy közelében rájöjjön a heves udvarolhatnék valakire, hiszen az alig felskiccelt családi közegben mintha természetes lenne: a fiatal „mama” félig fedetlen testtel, nagymacskás dallammal szeret járkálni odahaza. Nagy és Pálya a mezítelenségig csupaszodó alteste indokolt a nevezetes kilesési jelenetben – amikor is a gyáva Orgon nem kiles, leleplez, hanem szinte véletlenül rámered arra, amit (ezt kell gondolnunk) – maga előtt is titkolva – úgy szeretett volna megpillantani. Nem az egy ideje elhanyagolt felesége, hanem a mostanáig bálványozott képmutató lába között.
Nagy Zsolt, Pálya Pompónia
Összességében Orgontól „lefelé” egyre jelentéktelenebbek, bizonytalanabbak az alakok. Pernelle-né és Dorine részleges kivétel, Tartuffe és Elmira időnként kivétel. Csuja Imrét korrekt szövegtolmácsolásba bénította a Cléante értelmiségi józanságát kevéssé érintő rendezői koncepció, a fiatal hősök (Damis, Mariane, Valér) eltünedeznek a színről, s nem azért, mert egyetemi hallgatókra osztották a feladatokat. Jéger Zsombor e. h. (Lőrinc, Tartuffe titkára) szótlanságában is szolgál sejtelmes tartalmakkal (és: várjuk ki a színmű végét…), Máthé Zsolt (Loyál Ignác, végrehajtó) legyárt egy tipp-topp kabinetalakítást, amelynek nem ebben a Tartuffe-ben lenne a helye.
Jelenet az előadásból. Fotók: Gordon Eszter
A bemutató nem éri el Bagossy László az Örkényben és másutt látott java munkáinak szintjét. Meglehet, túlzottan arra összpontosított, hogy a Molière által tudvalevően átírt, csitított befejezés királyhű hangsúlyait, a jó királyba vetett hit téveszméjét kikezdje, a hatalmi játszmák jellegére egy szokatlan fordulattal világítson rá (mint azt manapság számos rendezés teszi, sokféle megoldással)? Az 1660-as években keletkezett műnek ez a távirányításos, eleje-vége diktálta megvalósítása nem meggyőző, olykor untat is. Viszont ahogy a felvonásokra lezuhan a függöny… Mint a nyaktiló. A történelem is távirányít. 1789-ből, megnyomva a francia forradalom feliratú gombot.
