Színházi szöveg és virtuális valóság

|

A XII. DESZKA Fesztivál

A DESZKA gyermekszínházi programjának néhány előadása kapcsán hangzott el az egyik házi bölcs észrevétele, miszerint a gyermekszínházi produkciók sokkal progresszívebbek, izgalmasabbak, merészebbek a felnőttszínházi előadásoknál.

Visky András: Pornó, Teatr Nowy – Poznań         Fotó: Bartlomiej Jan Sowa

A debreceni DESZKA Fesztivál (A Kortárs Magyar Drámáért) az egyetlen olyan színházi találkozó, ahol gyermek- (és báb-) színházi és színházi nevelési előadások is megtalálhatók a felnőttprodukciók mellett (és ez valódi mellérendelést jelent!). Fogalmazhatunk másképpen: a színházi szakmának a DESZKA az egyetlen olyan találkozási lehetősége, ahol egymás munkásságába beleláthatnak a különböző színházi formációban és különböző korosztályoknak dolgozó szakemberek. Ahol nem csupán a kőszínházak, a határon túli műhelyek, de független társulatok és civil társulások is résztvevők lehetnek. Egyfelől nagy dicséret illeti a fesztivál szervezőit a dráma és/vagy színházi szöveg széles körű értelmezése, a merész válogatás miatt (mert mit is értünk ma kortárs magyar drámán?), és azért is, mert nem csupán szlogenként használják A Kortárs Magyar Drámáért alcímet, hanem immár második éve befogadják a Színházi Dramaturgok Céhének Nyílt Fórumát, amely fiatal szerzőknek, első drámás alkotóknak nyújt szakmai segítséget drámájuk csiszolásához/befejezéséhez.

Másfelől (és ez már nem pozitív észrevétel) a debreceni fesztivál hűen tükrözi az előző évi kortárs magyar drámák és/vagy színházi szövegek színpadi megvalósításának érvényességét vagy érvénytelenségét.  A szakmai résztvevőnek egy-egy meglepő színházi élményen túl, megerősödik azon véleménye, miszerint a kőszínházak többsége (tisztelet a kivételnek) nem érti, és nem is akarja megérteni a kortárs magyar írók műveit; műsorpolitikája a magyar drámák tekintetében felületes, esetenként sznobizmusból választ, nem igazi színházcsináló munkamódszerével és hitével dolgozik.

Egy fesztivál (még ha nem verseny is) előadásai akaratlanul hatnak egymásra. A színházi élmény erősebb, ha váratlan formanyelvvel, izgalmas térhasználattal, nem ismert színészi teljesítménnyel találkozunk. Számomra a legerősebb előadás Visky András Pornó című monodrámájának lengyel előadása volt (Teatr Nowy – Poznań, rendező: Cezi Studniak). A két valós történet eggyé olvasztásából született fikciós mű kollektív és személyes traumák tapasztalataiból építkezik. Edyta Łukaszewska szélsőséges érzelmekre képes kiszámíthatatlan, de közben elbűvölő nőnek láttatja a Pornó fedőnevű színésznőt, aki „bűnéért” (éhező gyerekeknek játszik az utcán, élelmet és ruhát gyűjtve így nekik) tragikus sorsra jut: elveszti szerelmét, és még meg nem született gyermeküket is. A lengyel színésznő bátran felvállalta a testi és lelki meztelenséget, erős színészi személyisége révén „behúzta” az előadásba a nézőt, izgalmas teatralitással és erővel játszott.

Éljen soká Regina!         Fotó: Csoszó Gabriella

A másik meghatározó produkció nem professzionális színészekhez kötődik. Az Éljen soká Regina! (Sajátszínház produkció / Szívhangok Társulat) etnoszínház, a szociálisan és gazdaságilag lemaradó borsodi térség közmunkás asszonyai saját történeteiket „játsszák” el, fogalmazzák újra. (A szereplők magnóra mondott történetei alapján írta: Gyulay Eszter és Horváth Kata.) A különböző intézményekkel való találkozásukon keresztül beszélnek a szereplők az anyaságról, a korai felnőtté válásról; siránkozás és vádaskodás nélkül, „száraz” történetmeséléssel. Megrendítő előadás, őszinte, egyszerű színpadi jelenléttel. A szociodráma dramaturgiája- szerkezete színházi: adott egy konyhai tér, ahol a roma nők készülődnek Regina 50. születésnapjának megünneplésére. A várakozás ideje az előadás ideje: egyikük felveszi a kérdező pozícióját, a jelenetekre és köztes dalokra tagolt előadás egy-egy asszony saját története, amelybe a többiek szereplőként lépnek be. A naturalista konyhaelemek mögött egy hatalmas ősasszony (talán Regina az) „öleli” át jelenlétével és énekével a krumplipucolás alatti emlékezését.

A két másik meghatározó színházi élményem fiatal alkotókhoz kötődik. Mindkettő performance-előadás, és mindkettő esetében megváltozott bennem az új színházi szöveg fogalma.

Kelemen Kristóf–Pálinkás Bence György Magyar akác post-fact dokumentumszínháza nem csupán egy előadás az amerikai eredetű akác politikai kisajátításáról, nemzeti szimbólummá válásáról, hanem az alkotók/szereplők dokumentációja is az akác útját követő saját mozgalmukról. Performance a performance-ról, üdítően friss és elgondolkoztató botanikai-politikai-filozófia.

Vakok – Kolozsvári Állami Magyar Színház         Fotó: Biró István

A Vakok a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciója, fiatal alkotói team közös munkája. Maeterlinck, Beckett, Hajas Tibor, Pilinszky és Pasolini művei nyomán/hatására készült önálló drámai szöveg, a techno-poétikus installáció műfaji megjelölést viseli. A virtuális valóság világába született alkotók a valóságról, mint álomról, és az álomról valóságként beszélnek. Apokaliptikus vég virtuális térben: „Holtak vagyunk vagy élünk?” A zárójelenet, az esőfüggöny alatt álló szereplők megtisztulása katartikus; mint ahogy az „élet ismétlés, és egymás traumáira adott válasz” megfogalmazása az egymásba érő monológokon át. Nagy Botond fiatal rendező szép karrier előtt áll, megjegyzendő név!

Arany János–Gimesi Dóra: Rózsa és Ibolya – Csokonai Nemzeti Színház         Fotó: Máthé András

A DESZKA gyermekszínházi programjának néhány előadása kapcsán hangzott el az egyik házi bölcs észrevétele, miszerint a gyermekszínházi produkciók sokkal progresszívebbek, izgalmasabbak, merészebbek a felnőttszínházi előadásoknál. Sokat és sok fórumon hangoztatott megállapítás, hogy még mindig nem veszik komolyan színházaink a gyerekeknek szánt előadásokat. Szerencsére a bábszínházak többsége jó példát mutat, hogyan kell az életkori sajátságokat szem előtt tartva, a gyereket komolyan vevő, jó ízlésű, magas színvonalú előadásokat játszani. A fesztivál három legjobb, gyerekeknek játszott előadása közül kettő bábjáték: a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) – Mesebolt Bábszínház, Szombathely, Kőszegi Várszínház (Szenteczki Zita rendezése), és A 3 emeletes mesekönyv – Griff Bábszínház, Zalaegerszeg (Somogyi Tamás rendezése). A harmadik, a Csokonai Színház Rózsa és Ibolya produkciója Tengely Gábor bábrendező munkája, aki nem először (és nem utoljára dolgozott Debrecenben. Mindhárom gyerekközpontú, kiváló színházi szöveg, vizualitása és a színészi játék is erős.

Láposi Terka: A virágot lépő lány – Vojtina Bábszínház         Fotó: Csatáry-Nagy Krisztina

A DESZKA idei díszvendége Háy János volt, jelen színházi életünk legtöbbet játszott szerzője. Háy Debrecenben lett drámaíró, a Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínházában mutatták be A Gézagyerek című „isten-drámáját” Pinczés István rendezésében. Azóta több mint 50 (!) bemutatót jegyez (itthon és külföldön), tehát mindenképpen sokat játszott, sikeres színházi szerzőnek mondható. Úgy érzem, nem véletlen, hogy elsősorban vidéken játsszák a darabjait, Budapesten Bérczes László Háy-rendezéseire emlékszünk szívesen. Mindannyian tudjuk, kortárs magyar drámák nagyszínpadi előadásából kevés van, így a Háy-darabok bemutatói értelemszerűen kerültek a válogatók „noteszébe”. Háy János drámai szövegei zárt dramaturgia mentén épülnek fel. Ez a drámaírói attitűd látszatra megoldja a lusta, nem gondolkozó rendezők munkáját, de valójában nehézzé is teszi a színpadi megvalósítást, mert nehezen, vagy egyáltalán nem adja magát egy öntörvényű rendezői megvalósításhoz. Ezért ünnepelendő a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának merész vállalkozása (Pelsőczy Réka-Gyarmati Kata-Brestyánszki B. Rozi dramaturgiai munkája), a Kemping, mert úgy hoztak létre Háy-darabot, s ezzel nyitott dramaturgiájú színpadi szöveget és előadást, hogy az író két könyvét szedték szét és rakták össze egy önálló rendezői koncepció szerint. (A mélygarázs és a Hozott lélek.) A Háy-művek szinte kimondatlan belső történéseit (férj-feleség-szerető) és a viszonyrendszert megsokszorozták, feldarabolták, így általánossá tették azt. A kemping-strand-tengerpart fíling elemelte, önreflexiósan láttatta a férfi-nő konfliktust. Összegezve: még ha kicsit revüs is az előadás, több köze van Háy világához, mint a két másik fesztivál-előadásnak. A Rák Jóska, dán királyfi (Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros, Sipos Imre rendezése) bizonyos értelemben poros mű, de a rendezői koncepció hiánya is érződik; bemutatását elképzelhetően a Háy-darabok sikere és a szöveghumor nézői visszajelzésének reménye indokolta.

Zalán Tibor, Árkosi Árpád, Dobák Lívia, Gimesi Dóra          Fotó: Máthé András

Az Utánképzés (ittas vezetőknek), a Szegedi Nemzeti Színház bemutatója más okok miatt problematikus. A rendező (Szőcs Artur) a zárt írói szövegkezelést a színpadkép kitágításával (görög színházi tér) nyitotta ki, illetve az ittas vezetés „bűneseteit” videóbejátszással oldotta meg. Egyik sem sikerült, mert a tér akadályozta a színészek mozgását, a videós kisfilmek pedig egy másik előadás beszédmódját erőltették: mindkét rendezői döntés rossz irányba tolta az előadást. A legnagyobb probléma mégis a szöveghúzások miatt következett be, mert sorsok, karakterek, élethelyzetek tűntek el. Háy drámája olvasva sokkal izgalmasabb, annak ellenére, hogy a szerző „dupla-vég” hibába esett, és ettől az egyik legszánandóbb szereplőjének halála komikus hangsúlyt kapott.

A felnőttszínházi kínálatból feltétlenül meg kell említeni a Csokonai Színház Debrecenről szóló darabját, a reformáció 500 éves évfordulójára kiírt pályázat díjnyertesét, Győri L. János–Győri Katalin Menekülők című drámáját (rendező: Visky Andrej). Egyfelől fontos, hogy Debrecenről, debrecenieknek születhetett egy új dráma, amelynek központi problémája a jelenben is nagyon aktuális: mennyit tudunk feladni a kényelmünkből másokért akkor, amikor nem tudunk befogadni önfeladás nélkül. A közéleti és magánéleti probléma kicsit két drámára szakad, de így is fontos előadás, jelentős színészi alakításokkal.

Árkosi Árpád, Enyedi Éva, Dobák Lívia          Fotó: Máthé András

A fesztivál házigazdái az előadásokhoz kötődően több kísérő programot szerveztek, ezek közül az egyik legfontosabb a szakmai beszélgetéssorozat a fesztivál produkcióiról: az úgynevezett házi bölcsek vitaindító szakvéleménye, az alkotók bemutatkozása és produkciójuk létrejöttének ismertetése. Örömteli és biztató, hogy az idei házi bölcsek (Gimesi Dóra, Árkosi Árpád, Tasnádi István / Zalán Tibor és jómagam) egymást kiegészítve, alapjaiban egyetértettünk az előadások művészi színvonalának megítélésében. Úgy vélem, a magyar drámáról és az előadásokról való közös gondolkodás e beszélgetések értelme, ezért is nagyon fájó, hogy a hazai kőszínházak és a független társulatok alkotói közül csak kevesen vettek részt a mustrán.

CÍMKÉK: