Molière: Az úrhatnám polgár / Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház / Kisvárdai Fesztivál
A formátumos és látványos teatralitás segítségével teremti meg Sardar Tagirovsky azt a kontextust, amelyben a szokottnál mélyebben és komorabban értelmezheti a komédiát.
Fotók: Tamási Áron Színház
Tág, hosszan elnyúló térben játszódik a sepsiszentgyörgyi Színház Molière-bemutatója. A színpad legelején egy kifutó, amely átnyúlik a nézőtér nagy részén (Kisvárdán, ahol az előadást láttam, a nézőtérre fut fel), végpontján, a nézők között pedig maga Jourdain úr ül. A kifutó éppúgy fehér, mint a kevés díszletelemet tartalmazó játéktér (tervező: Bartha József) nagy része, oldalt jut hely a – főként színészekből verbuválódó – zenekarnak. A szín mélyén pedig egy belső színpad; a játék elején itt zajlik az előadandó darab próbája.
Merthogy színházat készülnek játszani a szereplők, Jourdain úr, de még inkább Dorante gróf örömére és Doriméne grófnő tiszteletére – és a színpadon látjuk is a színjáték előkészületeit. A műsort készítő tánctanár és zenetanár az első jelenetben játékmesterként, műsorvezetőként jelenik meg – Jourdain eleinte csupán a székéről figyeli őket, majd mind gyakrabban fel-felugrik a színpadra és fokozatosan a játék középpontjába kerül. A játék pedig a színház, a tetszés, a csillogás körül forog. E szavak mind ambivalens értelműek – és az előadás gazdagon el is játszik velük. A nézők megérkezésükkor aranyszínű „varázskarkötőt” kapnak, a szereplők pedig a játék végére szinte úsznak az aranyporban. Írhatnám, hogy ez a talmi csillogás vizuális kivetítése – de az előadás szerencsére nem ilyen didaktikus. Sőt, a csillogás hozzá is tartozik a választott formához. De nem abban az értelemben, hogy a maga teatralitásával próbálná karikírozni a Jourdain kegyeire és aranyaira áhítozók üres színjátékát vagy éppen a címszereplő ügyetlen színészkedését – éppen ellenkezőleg: a formátumos és látványos teatralitás segítségével teremti meg Sardar Tagirovsky azt a kontextust, amelyben a szokottnál mélyebben és komorabban értelmezheti a komédiát.
A játék a színház, a csillogás körül forog
Nemcsak színészkedik itt majd’ minden szereplő, hanem tetszésre is vágyik. A tetszésnek pedig tárgya és célja van. A szerelmes ifjak műbalhékon keresztül, felháborodást, összeveszést, kibékülést színlelve erősítik kapcsolatukat. A Jourdainen élősködő művészkompánia az aranyban kifejezendő tetszésre vágyik, Dorante Doriméne-re. De a férje bolondériáját nehezen viselő Jourdainné is látszólag kivétel csupán: megtömött bevásárlószatyrai árulkodnak kedvenc időtöltéséről. Jourdain más eset, az ő tetszeni vágyásának konkrét célja nem látható. Doriméne lehetne az, de a grófnő az előadásban mindenki felett lebegő és majd’ mindenki számára elérhetetlen sztárként, ikonként jelenik meg, az iránta érzett vágy sokkal inkább szimbolikus, mint materiális természetű. Jourdain tetszeni vágyása nem hivalkodás, nem rangkórság, hanem elemi erejű belső igény, amely monomániává fajul ugyan, de még végletesen eltorzult formájában is érződik eredője: vágy a szépre, a jóra (mind a világ, mind önmagunk vonatkozásában). „Én a fenségeknek akarok tetszeni” – ismételgeti Jourdain az eredetileg más kontextusban elhangzó – A versailles-i rögtönzésben a Molière nevét viselő szereplő által megfogalmazott – kulcsmondatot, sokszor, utoljára már-már révült tekintettel.
Pálffy Tibor ennek megfelelően nem a szerephez kötődő bohózati kliséket játssza, de persze nem is hagyományos, realisztikus eszközökkel rajzol figurát és szerepívet. Ehelyett – hasonlóan két fontos közelmúltbeli szerepéhez, A fösvény Harpagonjához és a Vízkereszt Malvoliójához – egy formátumos ember totális aránytévesztésének személyiségromboló (vagy inkább a személyiséget felmorzsoló) hatását játssza el. Az elhatalmasodó monomániát ugyan humorban gazdagon mutatja, de a karikírozás csábító lehetőségét mindvégig elkerüli. Ennek köszönhetően a személyiség roncsolódása és Jourdain végső magánya – amikor talán tényleg rádöbben kudarcára –, egyértelműen tragikus árnyalatú.
Luci (Benedek Ágnes) mályvaszínű rövid ruhácskája egyszerre kislányos és szexi
Miként a világhoz való viszony szempontjából voltaképpen minden szereplő Jourdain ellenpontja, úgy az előadásban Pálffy Tibor formátumos alakítását kitűnő humorú karakteralakítások sora ellenpontozza. Ezek az alakítások általában egy fokkal erősebben stilizáltabbak, mint Pálffyé, de szintén változatos eszközökkel élnek. A Jourdain családtagjait, háza népét játszók hol élesebben, hol finomabban emelik el a szerepeket, hol pedig szinte civilséget imitálóan természetes (és éppen ebből adódóan komikus hatású) hangon szólalnak meg.
A grófnő elérhetetlen sztárként, ikonként jelenik meg
Ilyen alakítás Gajzágó Zsuzsa nem annyira a józan észt, mint inkább az asszonyi rátartiságot képviselő, házsártos felesége, Ruscsák Péter reflektálatlanul gátlástalan, pimasz grófja, Szalma Hajnalka mindenki hódolatát hideg mosollyal akceptáló grófnője, Benedek Ágnes kifinomultan naiv és rafináltan álnaiv Lucija, Kovács Kati agresszíven érdekérvényesítő Nicole szolgálója, Kónya-Ütő Bence kissé nehézkes felfogású, szerelme állhatatosságát feszegető Cléonte-ja, Kolcsár József cselszövésben, színészkedésben nagy örömöt lelő, idővel a játékmester pozícióját is kiválóan betöltő Covielle-je. A pénzre pályázó tanárokat megjelenítő színészek – a figurákat egyéni színekkel is felruházó Erdei Gábor, Pál Ferenczi Gyöngyi, Nagy Alfréd, Szakács László – ironikusabban fogalmazva láttatnak igencsak ismerős, mainak tetsző magatartási attitűdöket.
Sardar Tagirovsky rendezésének fontos erénye, hogy a rendezői eljárások és a színészi alakítások együttesen, egymást erősítve érvényesülnek benne. Fontos a díszlet és a jelmez meghatározta látványvilág és fontosak a játékötletek, de ezek nem öncélúak és nem pusztán az a funkciójuk, hogy érzékletesen és hatásosan megteremtsék a játék közegét. Sok kis ötlet kapcsolódik a megjelenített figurákhoz, és szinte valamennyi úgy mulatságos, hogy magát a karaktert is gazdagítja. Ugyanez mondható el Bajkó Blanka Alíz változatos, ötletes, kortalanul stilizált jelmezeiről. Dorante és Doriméne egymást tükröző, divatosan elegáns, de minden hivalkodástól mentes viseletében egyaránt a szürke és a fekete árnyalatai variálódnak, Covielle viselete (a fehér ing felett viselt hózentráger) bumfordi bájt kölcsönöz személyiségének, Luci mályvaszínű rövid ruhácskája egyszerre kislányos és szexi, a tanárok jelmeze pedig olyan művi módon trendi, mintha egy kortárs tévéshow sztájlisztja álmodta volna meg. Jourdain „ruhakölteménye” a lehető legkézenfekvőbben mulatságos: a fehér nadrág fölött két vízszintes és egy függőleges csík feszül meztelen felsőtestén, ami a mesei igazságot juttatja eszünkbe: a „király meztelen”. Hasonlóan kézenfekvő, szellemes megoldások jellemzik az egyes figurákhoz kötődő játékötleteket is. Nicole aranyporszívóval takarítja a lakást, az ifjú szerelmesek eltérő közlekedési eszközöket használnak (Luci a biciklit, Cléonte a gördeszkát), a grófnő pedig nem a földön közlekedve, hanem elérhetetlen magaslatokból, egy hintán ereszkedve érkezik a játéktérre (ami egyébként a zsinórpadlással nem rendelkező kisvárdai színpadon történelmi eseménynek számít).
Gajzágó Zsuzsa, Pálffy Tibor, Benedek Ágnes, Kónya-Ütő Bence
A sok kis ötlet nem tördeli szét magát a gondosan megépített színpadi konstrukciót. A színház és a tetszés fogalma többszörösen tükröződik, átértelmeződik a játékban. A tanárok és a családtagok privát színészkedésére a készülő előadás elemei rímelnek, de a hátsó színpadon később, a grófnő és a gróf randevújakor egy rövid, barokk színházat idéző játékot is látunk. És az előadás egésze is megidéz különböző előadóművészeti formákat – amit a lehető legtágabb értelemben kell érteni, hiszen a produkció elején a szereplőket gyakorlatilag egy divatbemutató manökenjeiként ismerjük meg, és a játék több eleme később is a showműsorok világát idézi. A szín két szélén játszó zenészek hangsúlyozottan az előadás részei – és a zene annak ellenére (vagy éppen azáltal) teremt erős atmoszférát, hogy műfajilag igen változatos: Bartók György sajátosan eredeti kompozícióihoz jól illeszkednek a sanzonvariációk és a hangszóróból megszólaló népszerű rockslágerek. A mammamusi avatás, amelyben a játék elején a fiktív előadásra készülődő színészek is részt vesznek (a próbához képest más szerepben), mulatságos tréfából „totális színházi” vízióvá alakul – szinte elmosva ezzel a „színház a színházban” játék és a színpadi valóság határait. Igaz ugyanakkor, hogy a színpadi valóságnak része a színházi helyzetre utaló reflexió is: a színészek ki-kiszólnak a közönségnek – éreztetve, hogy ez a játék már nem Jourdain úr, hanem a kisvárdai nézők tetszését igyekszik elnyerni. És van még egy szintje a reflexiónak, amely az előadást némi túlzással az összművészet szférájába emeli: a színpad és a nézőtér határmezsgyéjén egy festmény is folyamatosan készül (méghozzá minden előadáson: az eredmények utóbb a folyosón kiállítva is megtekinthetőek).
A színház és a tetszés fogalma többszörösen tükröződik, átértelmeződik a játékban
Az előadás talán legerősebb és legeredetibb ötlete a játék végén kap hangsúlyt és mélyebb jelentést. Akkor, amikor már nyilvánvaló, hogy Jourdain átverése, megalázása nem pusztán a monománia szétzúzását, de a világ szebbé, jobbá tételének illúzióját is megsemmisíti, s ezzel együtt minden bizonnyal magát Jourdain urat is. Így kerül előtérbe az a szimbolikus alak, aki mozdulatlanul állta végig szinte az egész előadást. Az eredetileg vívómesterként szereplő figura helyett a játék kezdetétől egy fehérre festett, aligruhás fiatal férfit látunk a színen, aki szoborként áll, s csak a felvonások végén mozdul meg. A Derzsi Dezső által elképesztő koncentrációval megtestesített, több síkon és akár teljesen eltérő módon (vívómesterként, a megdermedt korszellem megtestesüléseként, halálszimbólumként) értelmezhető alak igazán fontos funkciót a játék végén kap. Ekkor sem szólal meg, ám kilép szobor-pozíciójából és eljön Jourdainért. Talicskán tolja a kifutón – Kisvárdán felfelé, ami nyilvánvalóan átrendezi az eredeti, feltehetőleg metaforikus értelme miatt megrázó befejezést, hiszen így a különleges (nehézségű) fizikai mutatványra helyeződik a hangsúly. Ám az ezáltal keletkező feszültség jót tesz a zárlatnak, jelentését pedig nem oltja ki. A színház most már Jourdain nélkül folytatódik tovább.
