Interjú Horváth Csabával
Táncosként indult pályája, szólótáncosként vált ismertté. Később maga is koreografált. A Forte Társulat megalapítása óta előadásaikat – melyek egyre inkább epikus művek – maga rendezi. Az idei Ördögkatlan Fesztiválon mutatták be Bartók Béla Concertójára írt táncelőadásukat. Bartókról, a Fortéról, táncról és rendezésről beszélgettünk Horváth Csaba koreográfus-rendezővel, a Forte Társulat művészeti vezetőjével.
Az Ördögkatlan Fesztiválon mutattátok be Bartók Béla Concertójára írt táncelőadásotokat. Tizenöt évvel ezelőtt A csodálatos mandarint rendezted meg. Azóta megalapítottad a Forte Társulatot, egyre inkább epikus darabokat állítasz színpadra. Ez hogyan befolyásolta ezt a munkádat?
Más lett, mert az eltelt időben én is folyamatosan változtam, amire nagy szükségem van. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor A csodálatos mandarin készült, biztos máshogy gondoltam volna a Concerto színpadra állítását. Bár évek óta főleg prózai előadásokkal foglalkozom, a zenéhez való viszonyom aktív maradt prózai előadások rendezésénél is. Ott is nagyon fontos és tudatos a zene használata, jelenléte a színpadon, Bartókhoz való viszonyom mindig nagyon szoros volt. Az említett Mandarin-előadás miatt hosszú ideig feketelistán voltam, de most, hogy a szerzői jogok lejártak, lekerültem erről a listáról. Két évvel ezelőtt még nem csinálhattuk volna meg a Concertót. Az Ördögkatlanban bemutatott előadásunk alkalmi lehetőség volt. Jött a felkérés, amit nem lehetett visszautasítani.
A csodálatos mandarint Lengyel Menyhért történetéből komponálta Bartók, „története” van. A Concertónak is van, de egészen máshogy képezhető le színpadra, hiszen nincsen dramatikus alapja. Ez nagyobb szabadságot ad, vagy nehezebb egy ilyen műhöz hozzányúlni?
A Mandarin dramatikus, színpadra íródott tánczene. A Concerto szimfonikus zenemű. Számomra nagyon sok mindenről szól. Rendezés előtt igyekszem felkutatni az adott mű hátterét. A Concerto Bartók emigrációja utáni első nagy kompozíciója volt, tele olyan érzésekkel, amelyek részben hazafele szólnak, másrészt az otthontól elfele. Nagy adag cinizmus, hatalmas elkeseredettség, ugyanakkor óriási honvágy van benne. Nagyon erőteljes életérzést, nagyon konkrét szellemi és lelki állapotot mutat meg, amiben akkor lehetett Bartók, amikor Amerikába emigrált, de folyamatosan hazafele gondolt. Történelmileg is nagyon súlyos politikai időszakban, a fasizmus korában született a mű. Ezeket az érzéseket folyamatosan átfolyatja magán az ember, miközben hallgatja a zenét. Úgy igyekeztem komponálni az előadásunkat, hogy ne egy konkrét történetet meséljek el. A zene iránti alázatomat éberen akartam tartani, hogy a hallható zenét úgy komponáljam meg, hogy abban benne legyen az is, amit számomra jelent a Concerto, s megmutassa a szerző – általam feltételezett – akkori lelkiállapotát is.
Concerto Fotó: Kacsur Tamás, Ördögkatlan Fesztivál
Ha végiggondolom az elmúlt években rendezett előadásaidat – A nagy füzet, Irtás, Bűn és bűnhődés, A te országod – nagyon hasonló problémát, az emberi kiszolgáltatottságot, a mit ér az emberi lét kérdését állítják középpontba. A Bartók-mű is ebbe a sorba illeszkedik?
A zenemű önmagában hordozza ezeket a kérdéseket. Ha hallgatom a Concertót, a korunkra jellemző életérzések, jelenségek olyannyira benne vannak, hogy nem kérdés, hogyan komponálja ezt az ember ösztönösen.
Hatalmas gumiabroncskerekek a díszletei, kellékei az előadásodnak, jelezve az ember kerékbe töretettségét. Ezek a szimbólumok már a te kézjegyeid.
Valóban rendezői gesztus, de ne feledjük, hogy egy fantasztikus zeneszerzőnek ott kellett hagynia imádott hazáját. Nem szabad akaratából ment el, hogy kipróbálja, milyen Amerikában élni, alkotni, érvényesülni. Bartóknak mennie kellett. Ez már egy kerékbe törettetés, miközben a század legnagyobb zeneszerzőjéről beszélünk, s talán az egyetlenről, aki a mai napig mérhetetlenül kortárs, mérhetetlenül aktuális zeneileg.
Sokszor rendezel külföldön, többek között Amerikában. A tánc, a mozgásszínház mindenhol kódolható nyelv. Te mit gondolsz elmenésről és maradásról?
Természetesen eszembe jutott, de soha nem gondoltam komolyan, hogy elmenjek. De gondolom, el kellene mennem ahhoz, hogy önmagamat kicsit másképpen lássam. Hogy pozitívabban értékeljem azt a munkát, amit csinálok. Nem tudom, Bartók hogy volt ezzel. Más, amikor az ember Amerikában rendez. De amikor becsukom a próbaterem ajtaját, talán mégis ugyanaz.
Hosszú évek óta szerepeltek a POSZT-on, díjakra jelölik a társulatot, díjakat nyertek el. Mikor lennél elégedettebb magaddal?
Nemrég Amerikában tartottam workshopot, s egy elég komoly színház hívott meg Philadelphiába rendezni. A nagy különbség itt és ott az, hogy kint az emberek, akik rálátnak a munkámra, nem a műfajjal foglalkoznak, hanem azzal, hogy amit látnak, tehetséges munka, megérinti az embereket.
Itthon még magatokon viselitek az egykori „fizikai színház” meghatározást?
A szakma még mindig a műfajt boncolgatja, de hála isten, a néző nem ezzel foglalkozik.
Ugyanakkor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen fizikai színházi koreográfus-rendező szakon tanítasz.
Lehet, hogy erről nem is engem kell kérdezni, de valóban az én nevemmel fémjelzett a tanszék. Külföldön újdonságnak érzik, amit csinálunk, de ezzel a részével nem foglalkoznak. Ott ez örömet jelent, nem problémát vagy akadályt. Nálunk, úgy érzem, többen megkérdőjelezik, van-e helye a műfajnak. Szerintem azzal kell foglalkozni, hogy az adott előadás működik-e, mi az, amit kifejez, amit mond. Hogy milyen nyelven beszéli el, s abban milyen hangsúlyt kap a mozgás és a zene, az formai kérdés. Igyekszem olyan előadásokat létrehozni, amelyekkel nem egy műfajt prezentálok, hanem egy konkrét előadással szeretnék valamit elmondani a saját nyelvemen.
Feszegeted a színészeid tűrőképességének határait?
Sohasem célom, hogy a színész szenvedjen. Miközben egy jó színész általában szeret fizikailag szenvedni, de nem ez a cél. Persze, meg vannak terhelve, de ez a szakmájuk, ez az anyanyelvük. Mindig az adott témát és szerzőt látom, Tar Sándort, Dosztojevszkijt, Bartókot, s hozzájuk komponálok.
A te országod Fotó: Kővágó Nagy Imre
Tar Sándor műveiből rendezted meg A te országod-előadást. A rendszerváltás egy lehetséges feldolgozása, értelmezése? Vagy arról, hogy milyen illékony az emberi lét, s milyen kevés kell ahhoz, hogy az ember megcsússzon.
Valójában mindkettőről szól. Tar Sándornak van egy nagyon határozott közege, amelyben élt. Nem kívülről tekintett erre a közegre s merített belőle. Kőkeményen benne élt. Azt írta meg zseniális módon, amit megélt. Ami a rendszerváltást illeti, az elfelejtett emberről szól. Keresztury Tiborral azon kezdtünk el gondolkodni, hogyan lehetne csinálni egy Tar Sándor színpadi adaptációt, ahol esszenciálisan megjelenik az író zsenialitása, izgalmas figurái, történetei. Emellett cél volt az is, hogy a rendszerváltásról, az elfeledett munkásosztályról szóljon az előadás. Számomra fontos volt, hogy olyan emberekről beszéljünk, akik nincsenek jelen az életünkben, holott népes osztályt jelentettek. A munka nélkül maradt munkásemberek leszármazottai mai napig bőrükön érzik annak az időszaknak a drámáját.
A Forte Társulat vezetése mellett állandó rendezője vagy a székesfehérvári Vörösmarty Színháznak. Egészen máshogy szólnak a fortés előadások, mint azok a kőszínházi darabok. Kompromisszumokra kényszerülsz, amikor nem az általad kinevelt színészekkel dolgozol?
Közege, darabja, színésze válogatja. De eleve más helyzet, ha van az embernek egy saját társulata, ahol úgy dolgozik, ahogy ő akar. A székesfehérvári rendezéseim ugyanolyan örömmunkák, ugyanolyan hévvel vetem bele magamat, mint a Fortéba. A saját embereimmel félszavakból megértjük egymást, ami kicsit más Székesfehérváron, de ott is vannak nagyon érzékeny, tehetséges színészek. Ugyanúgy készülök mindkét társulattal. Azt, hogy sül el egy előadás, soha nem lehet előre tudni.
Kívülről az látszik, hogy nagyon sikeresek vagytok, telt házas előadásokkal játszotok, de beszélgetve sok benned a keserűség, meg-nem-értettségről, elavult színházi rendszerről beszélsz, amelyben specifikumok vagytok egy szűk közönség számára. Milyen a hazai színházi közeg, amelyből szeretsz olykor kiszakadni?
Érdekek által vezérelt. Talán ez a legszomorúbb jelenség. Ezek részben anyagi, részben politikai érdekek. Hungaricum. Illusztratív, amelyben az illusztratív és a kortárs fogalma elképesztő módon összekeveredik, miközben a Forte Társulat valóban elismert, ami legnagyobb részben a közönségének köszönhető.
A társulat tagjainak többsége a prózai színház felől jött. Miközben előadásaitokban vannak narrációk, prózai szövegek, mégis a mozgás előadásaitoknak meghatározó eleme. A prózai színészekkel könnyebben dolgozol?
A színészek többségének hatalmas vágya van arra, hogy a testével is kifejezzen. Ez fordítva kevésbé igaz. Azt, hogy a próza és a mozgás hogyan tud koherens nyelvként működni, főleg én forszírozom. Miközben több olyan előadásunk van, ahol a prózának legalább akkora súlya van, mint a mozgásnak, ha nem nagyobb. Ezek a dolgok nagyon képlékenyek, érzékenyek, folyamatos változásban vannak. Ettől izgalmas és érdekes az egész játék. Azt forszírozom, amit fontosnak tartok, amiről azt gondolom, hogy attól jobb lesz a színész.
