A pokolban és a fellegekben

|

Még mindig POSZT

Imre Éva Rebekkaként elénk tárja a létezés borzalmait, a pokol legmélyebb bugyraiba hatol. Szemenyei János Bóniként vérbő életvidámságot, kicsattanó örömet visz a deszkákra.

Imre Éva és Bodolai Balázs a kolozsvári Rosmersholmban         Fotó: POSZT

 

Tengernyi színészt láttam a Pécsi Országos Színházi Találkozó 14 versenyelőadását végig nézve. Fogalmam sincs, hogy hányat. Néhányuk alakítása belém égett, tán még életem részévé is vált. Sokukéra esetleg már most nem emlékszem. Azt mondta nekem egyszer Darvas Iván, hogy gyakran egy-egy előadásból mindössze néhány gesztus marad, az, hogyan gyújtott rá a színész, hogy kezdett el idegesen hadonászni, milyen hevesen vagy lagymatagon csókolózott, mennyire kedvesen vagy fenyegetően nézett.

Emlékek halmozódnak és halmozódnak egymásra, kioltják vagy netán megerősítik egymást, máris itt a kisvárdai színházi fesztivál, annak produkciói kapásból rárakódnak a POSZT-on szerzett élményekre. Az emlékezet törvényszerűen rostál, vagy méltán, méltatlanul raktároz. A szerkesztő kérése, ötlete az volt, hogy színészekről írjak.

Az biztos, hogy az idei mustrából a Kolozsvári Állami Magyar Színház Rosmersholm előadása, és benne legesleginkább Imre Éva Rebekka alakítása, amíg nem kapok agyvérzést, nem ér el a Parkinson-kór, életre szóló élmény. Ellenállhatatlanul nőies. Ahogy akkurátus, kéjes élvezettel, mindinkább felemelve testre simuló ruháját, végigsimít formásan csábos lábain, az észveszejtő. Tömény erotika. Egyszerre van benne erotomán önimádat, és kihívás is, hogy no pasik, álljatok ellen nekem, ha tudtok! És hát Ibsen darabjának férfi főszereplője, Rosmer nem is tud, ez okozza már feleségének a vesztét is, hiszen Rebekka ördöngős sátánként ugyancsak képes működni, akár szemmel ver, vagy rútul erős lélektani hatást gyakorol. A naivitás látszatába burkolózó, számító nőstény, akit végzetesen megperzselt, megégetett Rosmer, nem tud szabadulni tőle, egymásba gabalyodnak reménytelenül, ez lesz a közös vesztük.

Ahogy Rebekka mind tébolyultabb iramban, iszonyúan felgyorsuló tempóban rohan a nyitott ablak felé, mely alól egyfolytában hallatszik annak a zuhatagnak a morajlása, melybe Rosmer felesége beleölte magát, az lúdbőröztetően lidérces. Nagy vehemenciával fel is ugrik az ablakpárkányra, miközben megáll bennünk az ütő, majd az utolsó pillanatban, szinte már a lehetetlenséggel határos módon, hirtelen lefékez, és bágyadt egykedvűséggel lefelé bámul a mélybe. Aztán ezt újra és újra, mind szédítőbb tempóban megismétli, azt hisszük nincs már menekvés, de az utolsó pillanatban csak életben marad valahogy.

Rebekka: Imre Éva          Fotó: POSZT

Aki nem ismeri a darabot, Andriy Zholdak hideglelős, kezdetektől baljós hangulatú rendezéséből az is sejtheti, hogy egyáltalán nem lesz ennek jó vége. A rendező végletes, aberrációba hajló érzéseket, pusztító indulatokat is előpréselt a színésznőből, több tudósítás is szólt arról, hogy nem éppen konfliktusmentes próbafolyamatban. El lehet ítélni, kígyót-békát lehet kiabálni rá, csak éppen a végeredmény elementáris, meghozta a legjobb előadás, a legjobb női főszereplő, a legjobb díszlet díját. És azt, hogy Imre Éva alakítása már örökkön-örökké bevésődött az emlékezetembe, sőt befurakodott a zsigereimbe.

Írhatnék persze többekről, például Kocsis Gergely meglehetősen összetett Azdak figurájáról, a Katona József Színház A kaukázusi krétakörében, aki egyszerre immorális lény, nyíltan megvesztegethető, ugyanakkor mégis képes az igazságért kiállni úgy, hogy ez az ő egzisztenciáját is veszélyezteti. De írhatnék a Radnóti Színházban bemutatott III. Richárd címszereplőjéről, Alföldi Róbertről is, aki egyszerre pitiáner és nagy formátumú, ördögien veszélyes figurát mutat, olyat, aki végveszélybe sodorhatja az országot. De ezekről a produkciókról, így róluk is, már írtam máskor.

Most inkább írok a legjobbnak bizonyult férfi mellékszereplőről, Szemenyei Jánosról, aki Bóni gróf a Kecskeméti Katona József Színház Csárdáskirálynőjében. Tudható róla, hogy fenemód jól énekel. Láttam vele Schubert Téli utazásának előadását, melyben nem kotta mögött állva, ahogy a világot járó nagy énekesek szokták, „vezeti elő” a remekművet, fakad németül dalra, hanem még játszik is, átéli, hogy egy hazáját elhagyni kényszerülő ember hogyan járja be fájdalmas vándorútját.

Legutóbbi szerepében, a Mennyei hangban, a Játékszínben is tanúsítja muzikalitását, annak a botcsinálta énekesnőnek, Florence Foster Jenkinsnek a zongorakísérőjeként, aki csaknem minden hangot mellé énekelt, mégis a Carnegie Hallba is eljutott koncertezni. Szemenyei maga zongorázik, oltári, ahogy a játékát igyekszik hozzáigazítani a Bánsági Ildikó által alakított énekesnő meglehetősen elkalandozó hangjához. Arca gyakran fejez ki meghökkenést, tekintete riadtságot, miközben ujjai rémülten sasszéznak a billentyűkön.

Bóni gróf: Szemenyei János         Fotó: POSZT

A tavalyi szezonban játszott először operettben. Mágnás Miska volt, ugyancsak Kecskeméten, Rusznyák Gábor rendezésében, aki nem állította feje tetejére a darabot, bár bevallottan ihletet merített Mohácsi János sokkal karakteresebb, helyenként akár egyenesen drasztikus, nekikeseredettebb egykori verziójából. A Mágnás Miska Kecskeméten enyhén szarkasztikus lett, bájos, szurkapiszkálódásokkal teli, csipkelődően kedves, nem bántotta azok ízlésvilágát sem, akik az eredeti operettre ültek be. Szemenyei lubickolt, ficánkolt, nekieresztette a féktelennek tűnő játékkedvét ebben a variációban, ahogy a Csárdáskirálynőben is teszi. Rá kellett jönnie, ahogy a színház vezetőinek szintén, hogy igencsak jól áll neki ez a műfaj, amit, ezúttal Béres Attila rendező nyilvánvaló egyetértésével, előszeretettel groteszkbe hajszol. A képtelenségeket fokozza. A blődségeket még blődebbé teszi. Szóvicceket pufogtat, kiteker szavakat, és nagy vehemenciával keresztül-kasul benyargalássza a színpadot. Az az igazság, hogy nem nagyon táncol, mondhatni, hogy ez a gyengesége. Nem tudja a táncoskomikusok számára evidens figurákat, pörgetéseket, láb alatt átfordításokat, sasszézásokat, impozáns emeléseket. De az a helyzet, hogy ezt eléggé pótolja nekiszabadult, féktelen, izgága ugrabugrálással, amivel tánc nélkül is csaknem tökéletesen megteremti ezt a jólelkű, hebehurgya, fölöttébb szerethető figurát. Nagy élvezettel ötletet halmoz ötletre, ezek már-már túl is halmozódnak, időnként az ízlésficam határán járnak, de nem lépik át azt, remekül egyensúlyoz borotvaélen.

Imre Éva Rebekkaként elénk tárja a létezés borzalmait, a pokol legmélyebb bugyraiba hatol. Szemenyei János Bóniként vérbő életvidámságot, kicsattanó örömet visz a deszkákra. Mindkettő nagy élmény.

CÍMKÉK: