Vízkereszt / Kecskeméti Katona József Színház
Itt már tökre mindegy, hogy a hajótörésből menekült, egymást halottnak hívő fiú-lány ikrek melyike szeret bele és kibe. Vagy hogy Shakespeare tényleg homoszexuális volt-e és mennyire. A lényeg, hogy mindenki embert szeret. De legeslegjobban a saját magában fölcsiholt érzelmeket.
Fotók: Walter Péter
“A kocka meg van vetve.”
Sziporkahalmaz, fergeteges szóözön, hömpölygő szózuhatag, viccesen háborgó szótenger. Szószínház a javából. A Mohácsi János rendező és Mohácsi István szöveg(át)író neve fémjelezte poéngyár csúcsra járatva. Puffognak a poénok mint a lufik, mindenki beletesz apait, anyait, főleg, ha van türelmünk a második részt is kivárni. Onnantól fölpörög a sztori, poén poén hátán, alig hagynak időt a percepcióra.
Pedig jó lenne egyiken, másikon kicsit elidőzni.
Itt ez a kocka, amelyik szépen meg van vetve. Pihe és puha. Vagy épp ellenkezőleg, egy erkölcsi hulla, egy nímand, egy nóbadi, legmélyebb megvetésünk tárgya. De, valljuk be, leginkább egyik se. Csupán egy rosszul rögzült, gondolati tartalmát vesztett közhely, amely a többi társával együtt a gondolati tartalmát vesztett verbális kommunikáció társadalmi szintre emelt idiotizmusa. Vicces mivolta valójában a mögötte rejlő gondolkodásmód sekélyességét illusztrálja.
A lelki restséget, a reflektálatlan bunkóságot, a zsigerből jövő, évszázadokon átívelő tudatlanságot.
Innentől – bár aránylag gyakran röhögünk rajta – már nem annyira vicces a történet. Sőt, egyenesen szomorú. És ezzel meg is születik a shakespeare-i dráma, a zizegős papirosba csomagolt tragédia, amely a nyelven át elvisz egy látszatvilág virtigli valóságába. Egy álérzelmek vezérelte, jeges fénykörbe vont, színesen csapongó világba, amelyből kivesztek a valódi örömök.
Ezért jobb híján egymáson röhögünk.
Märcz Fruzsina, Trokán Nóra
S miközben e modern shakespeare-i sztori a társadalmilag elroncsolt nyelvvel hivalkodik, halványan kirajzolódik az az (ön)tudatlan állapot, amelyben nemtől, kortól, rangtól, anyagi javaktól függetlenül az egész társadalom leledzik. Itt már tökre nagyon mindegy, hogy a hajótörésből menekült, egymást halottnak hívő fiú-lány ikrek melyike szeret bele és kibe. (A fiúcska, persze, lányosan bugyuta, a lány olyan fiúsan talpraesett.) Hogy a herceg a fiúruhába bújt lányt szereti meg vagy a szőke fürtjeibe burkolózó, fiatal grófnőt az eredeti tervei szerint, esetleg mégis a lányruhába bújt ifjúra fájdul meg a foga egy-egy kivételezett pillanatra. A végső nagy kavalkád eszement forgatagában, ha lehet, már az is indifferens, hogy maga Shakespeare tényleg homoszexuális volt-e és mennyire. A lényeg, hogy mindenki embert szeret. De legeslegjobban a saját magában fölcsiholt érzelmeket, amelyek adott esetben a szerelem tárgyától szinte már függetlenek. Ilyen a világunk, mondják a Mohácsik. Az a legviccesebb benne, ami a legszomorúbb.
Mert jószerivel akár gondolkodhatnánk is. De minek.
Az a legviccesebb benne, ami a legszomorúbb
Ezt a röhejesen szomorú korképet ellenpontozza a zene éterien tudatmódosító mivolta. A zene (Kovács Márton zenéje), amely elvágyakozva kiszabadul olykor a történet szorításából. Amelyet a rendezői tudatosság emel soha nem észlelt, borzongató magaslatokba egészen odáig, hogy a végén már nem is akar abbamaradni.
A taps vet véget neki…
A főalakok kirívó összetettsége kontra csapatmunka mérlege ezúttal az utóbbi javára dől el. A főszereplők – Szemenyei János önazonosságot hajhászó Orsino hercege, Märcz Fruzsina leplezetlenül önérvényesítő, fiatal grófnője, Trokán Nóra otthontalanságba veszett, világ árvája, keserű Violája – bárhogy is ágálnak, egy magasb akaratnak megfelelve stílusosan beleolvadnak a saját hátterükbe. Eljátsszák a storyline-t, annak rendje és módja szerint, miközben előttük, mellettük, mögöttük kis embercsoportok szlopálnak kitartóan egy élénkkék löttyöt és rohangásznak le-föl rendületlenül – többnyire a mások kárára.
Kitartóan szlopálnak egy élénkkék löttyöt
A legfájdalmasabb Kőszegi Ákos Malvoliójának megcsúfolása, Kocsis Pál önelégült, tragikumot jósló Böffen Tóbiása és Zayzon Zsolt nemes Keszegének (Vitéz Nemes Keszeg-Fonnyadi András Bandi) szabadon áramló, pulzáló ostobasága. Kőszegi (aki szerint a szöveg „nyomokban Shakespeare-t is tartalmaz”) kiválik a tömegből és eljátssza, mutogatja, éli, lélegzi egy megvetendő pondró, tágabban értelmezve az emberi lét minden keservét.
Malvolio: Kőszegi Ákos
A már említett kockás (csíkos, virágillatú) s vele a sziporkázóan egy srófra járó poénok sokasága azt az egyennyelvet erősíti, amely a társadalmi egyedek közötti hasonlóságot van hivatva megmutatni. Akár a karakterek rovására is.
Már-már a nyelvünk hegyén lenne, hogy mire ez a sok hűhó, de az egy másik darab. Ezek itt lankák és völgyek, vicces bemélyedések, bús hajlatok, a nyelv buktatói és sötét gödrei.
Minden, amit akartok.
William Shakespeare alapján, Lévay József, Nádasdy Ádám és még sokan mások fordítása alapján. Díszlettervező: Khell Zsolt, jelmeztervező: Remete Kriszta, zeneszerző: Kovács Márton, dramaturg: Mohácsi István
