Tallián Tibor: Schodel Rozália és a hivatásos magyar operajátszás kezdetei
1837 nyarán nyílt meg a Pesti Magyar Színház/Nemzeti Színház, először ott lépett fel október 30-án Schodel Rozália, akinek művészete (személyisége és a szervezésben-tervezésben is aktív közreműködése) meghatározó jelentőségű a magyar operajátszásban.
Schodel Rozália Barabás Miklós festménye (forrás: www.europeana.eu/rights/rr-f/)
2015. november 19-ére hirdették a kötet könyvbemutatóját a Régi Zeneakadémia kamaratermébe. Mácsai János mutatta be az újdonságot, a szerzővel beszélgetve, s hozzá zenei élményről is gondoskodtak: Kolonits Klára, a Magyar Állami Operaház kamaraénekese, férjének, Dinyés Dánielnek a zongorakíséretével adott ízelítőt Schodelné repertoárjából.
A zenei könyvbemutatók már-már törzsközönségnek számító szakmabeli résztvevői mellett (a szép számban kivonuló munkahelyi kollégák számával vetekedik a fiatal muzikológusok-muzikológus-jelölteké, amennyiben a zenetudományi tanszak tanárának publikációjáról van szó) ezúttal a zenei élet határterületeinek érdekeltjei is kifejezték érdeklődésüket, olyan tudósok, akik munkásságuk révén maguk is érdekeltek a hazai művelődéstörténet múltjának feltárásában.
S akinek elkerülte volna a figyelmét, ott szembesülhetett a ténnyel: e kötet „szűkmenetben” követte Tallián nyomtatásban (ugyancsak a Balassi Kiadónál megjelent) munkáját. A Magyar képek (Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956) előszavát 2014 nyarán írta a szerző, s a kötet elismerésre méltó gyorsasággal már meg is jelent, amikor befejezte a következő könyvhöz írott Bevezetést (az év decemberében). A két szép kiállítású kötet már látványként is tiszteletet parancsoló – a Magyar képek 460, a címlapján Schodel Rozáliát Szilágyi Erzsébet szerepében megörökítő Barabás Miklós-festményt láttató pedig nem kevesebb, mint 670 oldalt tartalmaz.
Az operajátszás kezdeteit felidéző kötetről jó szívvel állítható: olyan munka, amely szépen példázza, milyen sokoldalú felkészültséget (és tevékenységet) követel az átfogó igénnyel tájékoztatni szándékozó írásmű létrehozása.
A Bevezetés második részében betekintést enged a szerző a könyv előzményeiről és keletkezéséről, így a munkásságával akár első ízben találkozó olvasó is szembesül azzal a tudományos munkáknál ritkán hangoztatott (ám mindig alapvető jelentőségű) ténnyel, hogy a vállaltan publikálható, tehát, nyitott kérdéseivel és hiátusaival együtt is lezárt egészként vállalható nagy lélegzetű publikáció létrejöttéhez számlálatlan mennyiségű idő (a kutatót illetően: elszánt kitartás, érdeklődő figyelem és szorgalom) szükséges. Tehát a történésznek – rendszeres publikációkban realizált kutatómunkája és egyéb tevékenységei mellett – helyet kell szorítania egy olyan „fejezetnek”, amelyről eleve tudja: hosszú a „kihordási ideje”. Tallián az 1970-es évek második fele óta ilyen szakterületnek tartja a hazai operai életet (operajátszás és repertoár), s miközben mind jobban beleásta magát a dokumentálható múltba, megszületett a kérdések kérdése, az átfogó feldolgozást nélkülöző időszak határainak körvonalazásával, s azon belül a fő rendezési-tagolási szempontokkal. Tallián széleskörű ismereteivel felmérte: a reformkori színháztörténethez hasonló alapossággal kellene annak zenés/zenei vetületét is feltárni – így született meg a hivatásos magyar operajátszás első korszakát feltérképező nagy volumenű program. Időbeli határai pregnánsan kínálkoztak: 1837 nyarán nyílt meg a Pesti Magyar Színház/Nemzeti Színház, ott először október 30-án lépett fel Schodel Rozália, akinek művészete (személyisége és a szervezésben-tervezésben is aktív közreműködése) meghatározó jelentőségű a magyar operajátszás szempontjából. A korszak záró mozzanatát a szabadságharc bukását követően, Schodelné 1949-beli visszavonulása adja.
Tallián Tibor
A zenetörténész tudja: a történeti tények önmagukban csupán adatok, információ-értéküket a környezetbe-ágyazottságuk adja, vagyis értelmezettségük és értékelhetőségük. És hogy a ténylegesen értékes (további következtetések levonására is alkalmas) tényekből álljon össze az olvasóknak továbbadott történeti kép, ahhoz elengedhetetlen az a felmérhetetlen háttérismeret-mennyiség, amely szavatolja a történészi képalkotás hitelét. „Aki nem hiszi, járjon utána” – mondhatná cinikusan a kutató, tudván, hogy vállalkozása évtizedes léptékkel mérve is ritkaságszámba menő. Az olvasótól pedig nem igényel különösebb bizalmat, hogy feltétlenül megbízzon a talliáni intézménytörténet szavahihetőségében.
A Bevezetésben a történész (zenetörténészségét messze meghaladva, immár művelődéstörténészként) maga fedi fel kártyapaklijának cinkelt lapjait – hiányokat és megválaszol(hat)atlan kérdéseket tár fel, egyszersmind rámutatva eme tünetek indokaira. A Bibliográfiának már a végigolvasása is intellektuális élmény – egyszersmind nagy tanulság a kutató-muzikológus olvasó számára, hogy milyen előfeltétele van az érdemben újat mondásra is vállalkozó, kitekintő jellegű tudományos munkának. Tallián állításainak megalapozottságát a fejezetek gazdag lábjegyzet-hivatkozása is hitelesíti.
De miről is szól a könyv? Mert a kordokumentumok ismeretével felvértezve, aligha csupán „napról napra” jellegű múltidézést kínál a szerző. Az első fejezet (Opera a Pesti Magyar Színházban 1837-1840) érdemi-tartalmi folytatása a negyedik fejezetben következik (Opera a Nemzeti Színházban 1841-1849). Az intézménytörténethez a környezet ismerete is szükséges, annál is inkább, mivel a Pesti Magyar Színház épp az operaelőadásaival tudott érdemi riválisává lenni a főváros konkurens (német) színházának (második fejezet: Német opera, német ének). Schodelné pályájának külföldi vetületeivel foglalkozik a harmadik fejezet (Schodelné német operaszínpadokon), s ez jó alkalmat kínál Talliánnak arra, hogy képet adjon olvasóinak az operajátszás megannyi külföldi játszóhelyéről.
A korabeli forrásanyagból – ígérete szerint – mértéktartóan választ idézeteket Tallián, s éppen az egymást erősítő (egymástól átvett) vélekedések és az egymásnak homlokegyenest ellentmondó (politikai-művelődéspolitikai meggondolásokból torzító) dokumentumok ébresztik rá az olvasót, hogy mennyire fontos a forrásanyag értő interpretálása. A háttérben munkáló szándékok, indulatok stb. ismerete nélkül tanácstalan lenne az olvasó: kinek higgyen. A Tallián által az erővonalak feltüntetésével, kidolgozott stratégiákat leleplező korrajz haszna felbecsülhetetlen: az értelmezett tények nem igényelnek sem részrehajlást, sem pártosságot – két évtized forgatagában ráadásul változnak az érdekek, ily módon a felelősök véleménye is módosulhat. A beavatottság érzete töltheti el az olvasót – miközben szembesül a ténnyel: hasonló tájékoztató „útjelző” nélkül kényszerült állásfoglalásra a mindenkori közönség, s a mozgatórugók részleges ismeretében kellett megharcolni útjukat az érvényesülni kívánó művészeknek.
Az Operakritika a reformkorban címet viselő ötödik fejezet esetében csak azért nem pironkodik (a kelleténél jobban) a kritikus-olvasó, mert tudja: a szakmaiság kritériumainak eleget tevő hazai zenekritika még csak vágyott gondolat sem volt. A zsurnaliszták érdekérvényesítő villongásai közepette a szakmaiság leginkább akkor jutott szóhoz, ha a művészek maguk gondoskodtak arról, hogy számukra fontos mondanivaló eljusson az olvasóközönséghez. Kiváltképp e fejezetben adott ínyenceknek való olvasnivalót etimológiai-etimologizáló megjegyzésekkel és eszmefuttatásokkal – külön köszönet értük.
A kötet záró fejezete tömény zenetudomány – Szereptanulmányok, hirdeti a címe, s itt van lehetősége Talliánnak számot adni tényleges operairodalom-ismeretéről (hangzó anyag, valamint partitúrák alapján). A végigelemzések kevéssé izgalmasak – főképp hangzó emlékképek hiányában – az olvasónak, a szakmabeli legfeljebb elhatározza, hogy maga is közelebb kerül az operaritkaságokhoz. Izgalmas viszont minden olyan meglátása-megjegyzése Talliánnak, amikor különböző operákból mutat fel analógiákat, hasonló formai (vagy épp hangnemi) megfeleléseket. Mindenesetre, a címhez képest meglepő és váratlan intellektuális élményekhez is jut, aki végigolvassa a bő hetedfélszáz oldalt.
Tízéves kutatómunkát sejtet Tallián az anyag megismerésétől a könyv formába öntéséig. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy e hosszú „együttélés” során óhatatlanul is hasonult kifejezésmódja eleinkéhez. Tallián egyébként sem szokott figyelemmel lenni a potenciális olvasóközönség szókincsére – e monumentális munkánál is érdemes a közelben tartani az idegen szavak szótárát (ezúttal régies kifejezésekre is érdemes rákeresni…). A bonyolult – kettős tagadásos fordulattal is megspékelt – furmányos mondatokat sem mindig díjazza a lelkes, ám közben néha indokoltan megfáradó figyelem (230). A választékosságra törekvés lendületében egyszer sajnos helyet kapott a korántsem hibátlan „hibát vétettek” fordulat is (453). Egyetlen érdemi zenei pontatlanságot vethetünk a szemére: a „magas c” és a g’ távolsága nem duodecima (510) – két oldallal később helyes távolságra alkalmazza a hangköz-nevet. Vannak kissé kényszeredettnek ható míves fordulatai („szépségflastrom”, s szóismétlések elkerüléséért, szinonimaként a mesterkélt „kreálta”, akár egymást követő oldalakon is). Vannak olvasót-pihentető (részben talán nem is tudatos) gesztusai, amikor is „kiszólásokkal” oldja a koncentrációt („a nemtetszés bolhájából a bukás elefántját csinálták”, „a harasztot ekkor valóban fútta a szél”, „az énekes esetleg a transzpozíció egérútján menekül a magas c macskája elől”), máskor aktualizáló kitételekkel él („az angol labdarúgó-szurkolók durvaságát beárnyékoló operai huliganizmus”-hoz hasonlítással) vagy plasztikus képszerű fordulatokkal (például „lelki farkasszakadék”). És néha kétségkívül lanyhul a kontroll, s nehezen vállalható mondat kerül rögzítésre („Mindennél varázslatosabb e basszus nélkül, imaszerűen a magasban lebegő fauxbourdon mozarti kromatikája”).
Elismerésre méltó, hogy kevés a sajtóhiba a szövegben (a betűhiány a leggyakoribb, különböző „funkciókban”) – szinte zavartalanul koncentrálhatunk az érdemi olvasnivalóra.
Többféle művészet és mesterség képviselőivel kapcsolatban is szokás mondani, hogy „nem születik, hanem lesz”. Specializálódó világunkban hatványozottan fontos, hogy legyenek átfogó, nagy témákkal foglalkozó zenetörténészek, akiknek köszönhetően mind a szakmabeli, mind az érdeklődő tényleges tudásanyaghoz jut. A tanulmányok mellett a szorgalom viszont nem tanítható – de gyakorlásával egészen kivételes eredmények érhetők el.
Balassi Kiadó, 2015, 672 oldal + 60 fekete-fehér kép
