A csodát magunktól kell várni – PanoDráma, Trafó
Rózsa Milán tragikus története csak apropó volt arra, hogy az alkotók színre vigyék az aktivisták életének mibenlétét.
Fotók: Jókúti György
„Felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy jogegyenlőtlenség van, arra, hogy a homofóbia még mindig létezik, hogy LMBT embereket diszkriminálnak és hogy ők nem élhetnek teljes életet: ez a felvonulásnak az igazi célja. De a csodát magunktól kell várni.” (Rózsa Milán)
Nekem Rózsa Milán életéről és haláláról mindig egy régi magyar dal jut eszembe, annak is egyetlen sora. „Szökünk a sötétség elől, falakon átrohanunk, ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai.” Milán most biztosan egy felhőről lógatja a lábát és figyeli, hogy mi hajtja azokat, akiket itt hagyott. Szerintem ő valóban a szabadság vándora volt.
A Trafó Kortárs Művészetek Háza az a színház, ahol a néző és a színész olyan közel kerül egymáshoz, hogy azt érzem, nemcsak nézője, hanem résztvevője is vagyok az előadásnak. A PanoDráma szövegkönyvei az eredeti interjúk, cikkek és vallomások szó szerinti felhasználásával készülnek. A 2011-ben debütáló, romagyilkosságokról szóló Szóról szóra után most Rózsa Milán melegjogi aktivista történetét dolgozták fel.
Négy éve történt a tragédia, de a fiú története máris örökzölddé vált, és akár több tíz év múlva is ugyanezzel a létjogosultsággal adhatja elő a társulat, mint ma. Hiszen az, hogy egy fiatal férfi hogyan lépett fel a rendszer ellen, és miként vetett véget saját életének, ma már történelem. Milán csak huszonhat évet élt, de tettei és halála is olyan megrázó állomást jelentettek a magyar politika és média életében, hogy ha ő maga már nincs is köztünk, története mégis halhatatlan marad.
A magyar Havery Milkként emlegetett sztori konzerválására szolgál a PanoDráma A csodát magunktól kell várni előadása. Ballér Bianka, Bezerédi Zoltán, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Botos Éva és Urbanovits Krisztina előadásában fény derül a fiatal aktivista életének olyan szegmeseire is, amiket csak az tudhat róla, aki igazán közel állt hozzá. Édesanyja, aktivista társai, munkatársai vallomásait felhasználva szólalnak meg a színészek. Közel negyven interjú és egyéb dokumentum felhasználásával készült el a Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna és Pass Andrea rendező által írt szövegkönyv.
A díszlet annyira puritán, hogy tulajdonképpen a kellékeken, egy asztalon, néhány széken és a háttérben lógó kivetítőn kívül nincs is semmi más a színen. A háttérben lévő projektoron az aktuálisan megformált szereplők neveit olvashatjuk. Ez azért fontos, mert a darabban játszó színészek mindegyike több karaktert is megformál az előadás során. Mesterien változnak át egyik karakterből a másikba, szinte észrevehetetlenek a váltások, melyet a színészek szinte teljesen eszköztelenül visznek véghez. Nincs másik jelmez, nincs másik paróka, de nincs is rá szükség, a kivetítőn megjelenő név az, ami teljesen új atmoszférát teremt.
A darabról azt gondolnánk, hogy egy öngyilkosságba rohanó fiatal, meleg férfi életét akarja bemutatni, de aztán rájövünk, hogy sokkal többről van szó. Rózsa Milán tragikus története csak apropó volt arra, hogy az alkotók színpadra vigyék az aktivisták életének mibenlétét. Mert az előadás sokkal inkább az aktivisták viszontagságos, de eltökélt mindennapjait mutatja be, mint azt, hogy Rózsa Milán miket, miért, hogyan tett a melegek jogaiért. A történet csapongó, mégis érthető, dinamikus és követhető. Hol a megözvegyült, majd fiát is elvesztő, de látszólag cseppet sem szomorú édesanya vall gyermekéről, Milánról, hol aktivista társai mesélik el, hogyan ismerték meg Milánt, és mit jelent nekik aktivistának lenni. Egy-egy ilyen vallomást flashback követ, melyben Milán egyik aktivista társa épp a Kossuth téren követeli az igazságot, vagy egy párbeszéd következik, amiben meleg párok, történetesen leszbikus nők osztják meg saját coming out-történetüket. Kollégája vallomásában, még ha konkréten nem is mondja ki, mert hát halottról jót vagy semmit, de egyértelművé teszi, hogy nem kedvelte, sőt nehezen elviselhető embernek tartott Milánt. Az édesanya nem a gyermeke meggyászolásáról beszél, hanem arról, hogyan festette ki a fia egyedül az egész lakást. De talán ő is magától várja a csodát, és fia elvesztését így próbálja feldolgozni. Az, hogy a család is könnyek nélkül emlékszik Zsetonra – mert ők csak így hívták –, azt bizonyítja, hogy mindenkiben nagyobb a fiú iránti büszkeség, mint a halála miatti gyász. Ez is azt mutatja, hogy a darab központi témája az aktivista életérzés megmutatása.
Az előadás keretes szerkezetű. Gulyás Márton és Varga Gergely meghurcolásának jelenetével kezdődik és azzal is zárul az előadás. Aktivistának lenni, nyilvánosan kiállni egy bizonyos ügy mellett könnyebbé ugyan nem, de gazdagabbá, színesebbé teszi az életet. Reményt ad arra, hogy talán sikerül megváltoztatni valamit, vagy elindulni a változás útján. Rózsa Milán drámája a személyes történet mellett megvilágítja az LMBT emberek mindennapi problémáit is. Két fiatal nő párbeszéde rámutat arra, hogy az első számú coming out az, amikor valaki felismeri magában, hogy nem vagy nem csak az ellenkező nemhez vonzódik. Milán e tekintetben szerencsés volt, de a legtöbb feltárulkozótól a teljes családja elfordul. Az LMBT okozta kirekesztés Magyarországon még most is, amikor egy viszonylag konszolidált Pride-ot tudhatunk magunk mögött, hatalmas méreteket ölt. A nemi identitásbeli másság és a politikai rendszerrel való egyet nem értés ma, hogy úgy mondjam, halmozottan hátrányos helyzetbe hozhatja az embert.
Rózsa Milánt nagyon sokan szerették és elfogadták, de homoszexualitásának nyílt vállalása miatt voltak, akik munkahelyén megvetették, túlságosan soknak a érezték viselkedését. Ezzel ellentétben családja teljes elfogadással fordult mássága felé, édesanyja, saját bevallása szerint, már jóval az előtt tudta, mielőtt a fiú bevallotta volna az igazságot. Nevének megváltoztatása sem okozott gondot a szülők számára. A magát mindig erősnek mutató fiú csak keveseknek fedte fel, hogy ki is lakik személyisége páncélja mögött. Édesapja egyik napról a másikra történő öngyilkosságát talán sosem tudta feldolgozni. Belső, majd külső fájdalmairól is csak ritkán beszélt aktivista társainak, akik a legközelebb álltak hozzá. Halálában a szó szoros értelmében nem játszott szerepet idegenkezűség. Öngyilkos lett. De terhelheti-e a társadalmat felelősség? Rózsa Milán és az aktivisták életének bemutatásával az előadás mondanivalója az, hogy az élet olykor igenis nehéz, olyan csatatér, ahol minden nap meg kell vívni a harcainkat, nem várhatjuk mástól, hogy megnyeri nekünk a háborút. És persze feladni nem lehet, még akkor sem, ha legszívesebben kiszállnánk a viszontagságos földi életből. Erről, valamint emberségről, elfogadásról, szólásról, szabadságról és szólásszabadságról szól Rózsa Milán színpadra vitt története, akit, bevallom, most is megsirattam.
