Bal, jobb

|

Katona József: Bánk bán / Újvidéki Színház

 Hogy balról jobbra vagy jobbról balra, csak nézőpont kérdése.

2015.04.16.10.27.03_IMG_6227 (1140x802)

A játékot Biberach vezényli, az idegen, a megátalkodott haszonleső

Az elejével kezdem, nem a végével, ami kisebb skandalumot okozott a pécsi fesztiválon. Hunor és Magor, a két szittya hadfi elszántan üldözőbe veszik a csodaszarvast. Átszambáznak settenkedve, rugózva a színen, az agancsos vad meg szarvasbőgésszerű hörgésekkel horkantgat a kergetőzéshez. A két üldöző sötét öltönyben lopakodik. A csodaszarvas (Krizsán Szilvia) szintén feketében, csak fejéke emlékeztet a mitológiai jelre. A darabbeli rendező (Balázs Áron) a színpad előteréből vezényli a jelenetet, kommentálja, narrálja a történetet, instruálja játékosait, hogy a rendezői balról vagy jobbról kellene-e éppen ügetniük.

Össze vannak zavarodva, meg vannak zakkanva, szegények. Hogy balról jobbra vagy jobbról balra, csak nézőpont kérdése. Kergülten rohangásznak, követni próbálván a rendező szeszélyeit.

Nevettető, groteszk szcéna. Színházban vagyunk, amelyben a magyar történelem egynémely epizódjának alulnézeti, szatirikus képét kapjuk. Pontosabban annak reflektált, stilizált átiratát. Így ágyaz meg a rendezés a szakrális magyar drámai klasszikus színpadi olvasatának.

20150612bank-ban-poszt3

Krizsán Szilvia, Magyar Attila, Német Attila

Aztán kezdetét veszi Katona József drámája, annak is csontra húzott, drámai szerkezetére koncentrált, intenzíven akciódús sűrítménye. A színpad teljesen üres, hátul magasba nyúló piros sávos címerpajzs, az előtérben időnként behoznak egy-két szónoki plexiállványt a hozzá tartozó mikrofonnal, s a mikrofonokba mondják el a szereplők az alaposan átgyúrt, s a mai beszédhasználathoz igazított tirádáikat. (Dramaturg: Gyarmati Kata.) A játékosok valamennyien sötét öltönyben, fehér ingesen, sokszor mozdulatlanul álló csoportokba rendeződve mondják szövegeiket; a békétlenek kórusa, Petur bánnal az élen, nem asztal körül darvadozik, mint azt számtalan Bánk bán-feldolgozásban láthattuk, hanem élesen, kőkeményen érvel drámai igazsága mellett.

A rendező, Urbán András fölfejti és akcionalista színjátékként hozza színre a 19. század eleji textus mélyén lévő drámai gyúanyagot. Nem a részleteket bontja ki, hanem az időtlen magyar politikai sorsdrámát. Tiborc figuráját például Ferenc Ágota játssza, csapatjátékosként, nyomatékkal, drámai erővel. A színjátékot valójában Biberach vezényli, az idegen, a megátalkodott, cinikus haszonleső („haza ott van, ahol a haszon”), aki persze azonos a darabbeli rendezővel.

Az ironikus libikóka végig fennmarad az előadásban; a rendező Biberach időnként leállítja a produkciót, s ilyenkor közéleti, politikai, publicisztikus betétekkel dúsítják föl Katona színjátékát. Kiszabadítják a kanonizált klasszikust nyelvi-színháztörténeti kényszerzubbonyából, és előhívják belőle a jelenkorban is elevenül ható drámai matériát.

Az Újvidéki Színház előadása elsősorban a hazaszeretet, az identitás, a nemzeti hovatartozás kérdéskörét járja körül – a kisebbségi sorsból szemlélve és interpretálva a drámát. (A cím kissé megtévesztő, hisz Bánk-bán-átiratot látunk.) S már előadás közben elkezdődik az az interaktív színpadi játék, amely majd a zárójelenetben csúcsosodik ki. A színészek egyenként vitába szállnak egymással arról, hogy mit jelent számukra a haza fogalma, a kisebbségi lét, a magyarsághoz való tartozás, a nemzeti identitás. Az előadás eme vonulata kétségkívül publicisztikai karakterű, közéleti indíttatású, ám könnyedén libben át a produkció, ugyanebben a gondolati regiszterben maradva, Bánk, Gertrudisz, Melinda, Petur, Biberach és a többiek súlyos történelmi drámájába.

A sokszor unalomba vagy érdektelenségbe fúló színháztörténeti mű elevenen s élesen szólal meg a vajdasági társulat megformálásában. Az uralkodói méltósággal s királynői eréllyel fellépő Gertrudisz (Krizsán Szilvia) és a tiszta erkölcsiségét védő Melinda (Elor Emina) összecsapása nemes veretű szószínházként jelenik meg előttünk; mindkét szereplő politikai szószéken érvelve, mikrofonba mondja igazságait. Ugyanez történik Bánk bán (Mészáros Árpád) és Gertrudisz szópárbajában. A színjáték nem nélkülözi a történelmi reflexiót és önreflexiót, gyilkosan szatirikus elemekkel telítődnek az epizódok, és nem csak Biberach ármánykodásának jeleneteiben.

Urbán rendezése hatásos, nyers, akciódús drámai jelenetekre épül, tágra nyitva a drámai szöveg értelmezésének kontextusát, színre hozva történelmi dalokat, a székely himnuszt, a csángó himnuszt, a magyar himnuszt, a Boldogasszony anyánk kezdetű egyházi dalt, vagy az Aranybulla részletét. De megejtően bensőséges az az epizód is, amelyben Krizsán Szilvia egyszerű asszonynak öltözve mutatja be, mi is jelenti számára a hazát: az otthon tárgyai, a kék tejeskanna.

Az akcionalista színjáték egyenként szólítja meg a nézőit, a játékosok bejátsszák a teljes nézőteret, köztünk ülnek, rohangásznak, maszkokban, történelmi álarcokban. Az előadás természetszerűleg feltételezi a közönség aktív (és empatikus) részvételét. Ez történik a zárójelenetben is, amely kisebb botrányhoz vezetett a pécsi előadáson. Már véget érni látszott a produkció, mikor az egyik színész felszólította a publikumot, hogy még ne tapsoljanak, mert játékra hívja őket. Felolvas mondatokat és tényeket, amelyek persze a szerbiai politikai kontextus szülöttei, ám érvényesek lehetnek itt és most, a magyar közegben is.

2015.04.16.10.26.17_IMG_6203 (1140x802)

Az előadás a hazaszeretet, az identitás, a nemzeti hovatartozás kérdéskörét járja körül

A játék lényege annyi, hogy a néző akkor távozzék a nézőtérről, ha olyan kitételt hall, aminek hatására úgy döntene, hogy elhagyja hazáját. Kezdődött a 650 forintos euróval, aztán a rasszizmus, az idegengyűlölet fokozódásával, s folytatódott az Európai Unióból való kilépéssel, és így tovább. Legtöbben ez utóbbi tétel elhangzásakor álltak fel, s mentek ki a széksorokból. S valamikor az interaktív játék közepe táján állt fel a szakmai zsűri egyik tagja, az Operaház főigazgatója, s vonta kérdőre az előtérben álló színészt, hogy ugyan mondaná meg, mindennek mi köze van Katona Bánk bánjához, majd kivonult a nézőtérről. Többen helyeseltek, még többen tiltakoztak, az interaktív játék végül is célba ért, s a bent maradt (vagy visszaszivárgott) nézők lelkes vastapssal jutalmazták az előadást.

Utoljára a kolozsvári Interferenciákon láttam ilyen hatásos és persze felkavaró interaktív játékot, Thomas Ostermeier Schaubühne-beli A nép ellensége rendezésében. Mindehhez a színházi jelrendszer és hatásmechanizmus empatikus elfogadása szükségeltetik. A játék Pécsett most kiverte a biztosítékot, s tágabb összefüggésbe állította az amúgy is súlyos traumákkal terhelt fesztivált. A távozók, úgy gondolom, elsősorban azt nem ismerték fel, hogy nem civil politikai akciót látnak, hanem precízen fölépített, politizáló színházat, amely napjaink égető közéleti polémiáihoz szól hozzá a maga sajátos eszközeivel.

Az utóbbi években ez volt a második olyan Bánk bán-előadás (a néhány éve Kecskeméten látott, Bagó Bertalan által rendezett produkció után), amely nem színházi múzeumként hozta színre Katona remekművét. Az újvidékiek (akik tavaly az Opera ultima című előadásukkal méltán nyerték el a POSZT fődíját) játéka mindenesetre alaposan felkavarta a kedélyeket s a momentán állóvíznek aligha nevezhető színházi közéletet.

2014.11.25.10.09.19_PLAKAT

CÍMKÉK: