Sopronyi Gyula kiállítása / Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
Kétoldalt a fodrozódó víz, középütt a felület rajza, a változatos geometriai formák. E képekhez hasonlókat ecsettel és festékkel hoztak létre a konstruktivisták.
Látjuk-e valójában a számunkra látótávolságra levőt? És ha nézzük, akkor látjuk is, és ha látunk, akkor mit látunk? A szemünk ugyanis becsap bennünket. Nem is kicsit, nagyon. Francis Bacon (1561-1626) vette először szemügyre azokat a tényezőket, amelyek tisztánlátásunkat befolyásolják. (Nem hozakodtam volna elő a munkásságával, ha nézeteinek jelentősen tompított variációját, mint Amerikából érkező, friss, életsegítő ismereteket, nem kívánják jelentős összegekért eladni.) Bacon négyféle „homályosító” eszközt sorolt fel, de azóta eltelt majd’ ötszáz év, vagyis a tisztánlátást gátló tényezők ugyancsak megszaporodtak. Gondolhatnánk, itt a fényképezőgép és már mindenki mindennel fényképezhet, kell ennél már valóságosabb való?
Sopronyi Gyula: Callsign FM4601, 2014.
Kellene. A fotóriporter – az igazi –, aki akkor kattint, akkor nyom gombot, érint képernyőt, amikor egy jelentős pillanatot kíván rögzíteni. A jelentős pillanat pedig egy képen az, amikor nemcsak a jelen tükröződik benne, hanem ott a múlt és felsejlik a jövő. Amennyire megsokasodott a fényképezők száma, annyira leszűkült a fotóriportereké.
Sopronyi Gyula egy a kevesek közül. Tehetségére hamar fel kellett figyelni. Nemcsak a tehetségére, hanem az igényességére is. A hajdani tizenéves gyakornokból hamar lett fotóriporter, majd képszerkesztő. Tudását Szentpétervárott, később a Magnum ügynökségnél (Torontóban és Londonban), majd New Yorkban mélyítette. Itthon Korniss Péter mellett indult a pályája. Fényképezte a magyarországi kisfalvak életét, majd az indonéz bányavadászokét, az indiaiak Gangeszbe merülését, s megörökítette a való világot Koszovóban, Gázában, Pakisztánban, Szíriában és Líbiában. 2008 óta dolgozik független fotográfusként.
Amióta elhatározta, hogy tanult mesterségének választja a fotográfiát, mindig is az emberi történeteket kereste a számára izgalmas vizuális világ mögött. A magyarországi kisfalvak életét fényképezve, sorsokat mesélő arcok, tekintetek, néha egész generációk örökségét rejtő mozdulatsorok után kutatva, a visszatükröződő valóság érdekli. Akárcsak az indonéz bálnavadászok viskóiba költözve, bárkájába szállva, az indiaiak rituális Gangeszbe-merülését figyelve. De fotóriportereként az emberi jeleket kereste Koszovóban, Gázában, Pakisztánban, Szíriában és Líbiában is. A magyar sajtófotó pályázatokon – különféle kategóriákban, a társadalomábrázolástól a portréig – sok-sok díjat kapott felvételeiért. 2009-ben övé lett az André Kertész-nagydíj. Többször nyert a National Geographic pályázatán. 2010-ben Photo Philantropy Award Finalist kitüntetést kapott, 2011-ben pedig Balogh Rudolf-díjat.
A háborúkat is megjárt, érzékeny fotóriporter 2013-ban alkotói ösztöndíjjal Párizsban tanult és felfedezett a maga számára (s így a számunkra is) egy teljesen új világot. Számára a fénykép a valóság kétdimenziós részlete, amelyet a készítő a felvételkor meghatároz. Vagyis a képkészítő szeme jelöli ki számunkra, nézők számára, hogy majd mit látunk.
Sopronyi Gyula mindig is vonzódott a vízhez és gyönyörű képeket készített a Dunáról, de még egy sima felületbe haló cseppről is. Most meglátta azt, amit nézhettünk naphosszat és mégsem láttuk. A párizsi Pont des Arts hídon, felülről, függőlegesen fotózta le az alatta elhaladó uszályok fekvő téglalapnyi képét. Kétoldalt a fodrozódó víz, középütt a felület rajza, a változatos geometriai formák. E képekhez hasonlókat ecsettel és festékkel hoztak létre a konstruktivisták. De ezek fotók. Rajtuk izgalmas alakzatok, sóderhalom, piros ponyva, megterített asztal, ruháskosárban kiskutya. Szívet melengető és különös a látvány.
A fotográfus írja az uszályokról: Az idő mintha megfeledkezett volna róluk, évszázadok óta ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan lassúak és laposak, ahogyan viszik ezt a nagy terhet a folyókon. Nagyon is egyszerű, de mégis valahogy romantikus az egész, hogy bárki megláthatná a titkukat, ha lenézne a hídról, mégsem szoktunk.
Mi meglátjuk a titkot. Ezek a képek fölnyitják a szemünk.
Kurátor: Gellér Judit
Megtekinthető: 2015. április 28.-május 23.
