Szezonzáró kiállítás az Art Salon Galériában
Mi kell egy művész „betöréséhez”, hogy a publikum felkapja a fejét? Elsősorban erről szól ez az izgalmas vernisszázs.
Pintér András Ferenc műve
Három művész, Colin Foster (szobrász), Valkó László (festőművész) és PAF (Pintér András Ferenc, festő-grafikus) együtt töltik be a szalon három terét. Mindjárt el kell árulnom, hogy belépéskor PAF varázsolt el, ez a festő harmincvalahány évesen kész, fajsúlyos művész, mit fajsúlyos, forradalmian betörő újító. Nonfiguratív villámütött képeiről nem tudom levenni a szemem. (Például a „90-90-15” „vad”című, a sorozatot indító festményéről.) Sötét tónus, geometriát bevillantó és tagadó kép, melyben egy piros pont kiált rád a festmény bal felső sarkából. Kompozíció és megfoghatatlan. A képcím sorozatra utal, a rendezés (Borsos Mihály munkája) rá is játszik erre, amennyiben három ilyen „pontozott” (mindegyik másképp jelölt) kép egymás mellé kerül. Szinte mozgóképnek látom, ahogy egymásra utalnak. PAF Borsos tanítványaként startolt – a kiállításon kézbe veheted a mester albumát tanoncáról, de PAF hihetetlen tehetsége ma már saját pályán fut, mert átüt minden (avantgárd, nonfiguratív, szürrealista stb.) konvenciót. Gesztusfestészetnek venném, ha beleférne e már megkopott fogalomba. Nem, PAF faktúrájával tényleg minden vizuális effektet átlép, megrendít, sötét tónusa beléd ég. Pedig megmarad az olaj-vászon „konzervatív” technikájában. Megmarad? Úgy veri szét képei festői dinamikája ezt az adottságot, hogy szinte lerobbannak a falról.
Pintér András Ferenc műve
A másik festő – Valkó László, Munkácsy díjas művész – szerényen alig pár képpel szerepel, de közülük egy, a 2017-es „Puszta 2010” című alkotása leugrik a falról, olyan döbbenetes. Mintha egy iratmegsemmisítőből „lopott” volna ki egy halom slejfnit, különböző színű csíkokat, azt ezrével egymásba kavarta volna – miközben a háttérben felülről, csendes magyar tájkép zárja a vásznat. A csíkok néma gabalyodása, illetve „verekedése” a jelenünk végzetes összekuszálódásának metaforája. De a kép vizuálisan ennél több, mert színeivel és a csíkok „csatájának” elrendezésével bizony alaposan megdolgozza a néző fantáziáját: nemcsak azt látja, amit a kép elé rak, hanem a csíkháború feltételezhető sokféle jelentése is beugrik számára. Mert a csíkok mintha mozognának, egymást falnák, miközben boldog szemétként fekszenek a tájban.
Valkó László: Puszta 2010-2015
Colin Foster Angliából rándult ide, nem először, több helyen is volt vernisszázsa Magyarhonban, igaz, legtöbbször fenn északon érzi jól magát. Kőszobrokban (voltaképp: gázbetonban), absztrakt felé hajló alakzatokban dolgozik, nem veszed észre, hogy tárgyiatlan például a Sacrificio I. c. (2017-es) mozdíthatatlan és mégis könnyed kvázi-oltára. Tetején kis (profán) tálka – mintegy elviccelve a szobor „szakrális” utalását. Itt e szobrok mozdíthatatlanságukkal beszélnek, fehéren, a maradandóság nyelvén.
Colin Foster Sacrificio I 2017
Sajnos Foster műveit, mint ahogy Valkó László két csodás vásznát is, háttérbe szorítja a „felfedezés”, PAF elképesztő szín- és kompozíció dinamikája. A tehetség kiugrása, igazi felfedezés.
A kiállítás megtekinthető 2018. június 29-ig.
