Próféta a kaszárnyában

|

Kondor Béla gyűjteményes kiállítása a Várkert Bazárban

Szerelmem, Kondor. Végre a teljes mű (ha igaz), és ráadásul nemcsak a kiakasztható képek, hanem a murálisok is, az indulástól a falra kerülésig az alkotás majd minden stációjával együtt.

Darázskirály

Ezért itt látható a Szentek bevonulása a városba című kép teljes pompájában – a murális, amit annak idején a megrendelő visszautasított, mert megsejtette, hogy a „szentek” – voltaképp lopók-csenők, a kép valójában rejtett szatíra. Mindegy: most a Várkert Testőrpalotájában (ami legyünk őszinték: voltaképp: díszes kaszárnya volt), a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum összefogásával, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával látható/átélhető lett ismét a közelmúlt legnagyobb művészének életműve. Kovács Gábor 2006-ban már bemutatott egy szép kis gyűjteményt, akkor az Andrássy úton lévő termeiben, úgy sejtem Kondor neki is mániája, bár az akkori kiállítás – ahogy a mostani is – nagyrészt kölcsönzött művekből állt össze. Akkor is megcsodáltam. A mostani teljességből, a kétemeletnyi anyagból – csak önkényesen emelek ki darabokat, azokat a műveket, melyek fejbe vágtak eleven maiságukkal.

Tényleg döbbenet: ebben a nem kiállításnak épült, komor térben egyszerre csak fellobban a művész tragikus világképe. Ahogy belépek, mellbe vág a Pléhkrisztus című hatalmas olaj/vászon alkotása (1964).

Pléhkrisztus 1964

Még sohasem léphettem ennyire közel hozzá – ha egyáltalán volt már kiállításon. A megfeszített alak nemcsak a biblikus történet tragikuma, a kép a megkínzottakat idézi meg. Annyira, hogy nekem valahogy egy – a II. világháborúban dívott büntetésmódra, illetve a „kikötött áldozatra” hajaz, emberi tragédiát látsz itt, szakrálisba transzponálva. A főalak mellett jobbra egy férfi, balra egy nő alakja – ikonográfiailag értelmezhető, ám Kondor „banalizálja” a szent történetet, ami mégis megmarad szentnek: az emberi szenvedés szentségének. Jó, itt magyarázgatok, ám végül is nem tudom szavakba önteni, mi vágott ennyire fejbe. Csoda.

A kiállítás megpróbálja tematikus rendbe rakni az életművet (nem biztos, hogy szerencsés vállalkozás). Így találkozhatsz a „Kondor angyalai” szekcióban a festő titkos szerelmével, a demitizált angyalábrázolásokkal. A kiállítás döbbenete: mert az angyalmotívum, ami hol főtémaképp, hol járulékos elemként többször is visszatér Kondornál. Az első megrázó – mert politizáló – felbukkanása a „Forradalom kis angyala” (1959) című képének nőalakja: egy „civil angyalt” látsz, a vörösben tartott képegészen ugyan a széttárt szárny jelzi, hogy a köznap és a szentség határán járunk. De az asszony karján gyerek ül – amivel deszakralizálja, legalábbis hétköznapivá teszi az angyalsorsot. Amin ámulsz: a kép – még a véres megtorlás idején – a forradalom áldozatainak állít mementót. A kortársak pedig emlékeztek az „anyák tüntetésére” a felkelés napjaiban. A kép szomorúsága, az angyal magánya tagadhatatlan.

Az angyaltéma szerintem a nem politizáló Kondor szenvedésének kódja, a „bukás” fájdalmának szakralizálása. Annyira így, hogy a későbbi ugyancsak a széttárt szárnyú angyal (a Bukás című 1964-es képen) egyszerre több asszociációval tér vissza.

Bukás (Szent Antal megkísértése) 1967

A kép alcíme (Szent Antal megkísértése) – ám ugyanakkor a néző Ikaroszra asszociál, a Napba repülni készülő, naiv ifjúra és annak bukására. Már csak azért is, mivel a kép felső harmadában Daedalus repked, míg a vászon átlóval elvágott alsó felének felületét a széttárt, lehanyatló két szárny a pusztulásra ítéltetést juttatja eszünkbe. Nekem olyan ez a kép, mintha kódolva idézné vissza a Forradalom kis angyalának sorsát – gondolj a kor cenzurális viszonyaira, meg Kondor „tűrt” státuszára. És mégis: a forradalom tragédiájának „jelenben tartása” ott bujkál a sokértelmű, sok asszociációt egyesítő képben. Ezért hiszem, hogy A forradalom kis angyala és a Bukás tragikus „hőse” – időt átívelő módon – az egyik ’59-ből, a másik ’64-ből – párban állnak. A forradalomnak emléket állító korai kép sem optimista, a pusztulás jelei kezdik ki a „civil” asszony testét, amit nem ment meg a kitárt szárny utalása, vagyis hogy angyalok nem halnak meg… A későbbin, a Bukás című képen, az Ikarosz-téma fedi ezt az ’56-os utalást, de hogy Kondorban – mint generációjának számos tagjában – a forradalom, és annak bukása ütötte seb dolgozik, az kétségtelen.

A vörös szárnyak egy meztelen férfitesthez illeszkednek, rajtuk áttörve segítségért kiáltó kezek nyúlnak az egekbe – reménytelenül. Ugyanakkor a szárnyak illeszkedése problematikus: olyan, mintha ruha lenne, a férfitestet borító köpeny, mivel a szárnyak nem a lapockákból bújnak elő, hanem mintha a férfifigura belegabalyodott volna e szerepkellékbe. Nehéz dolog a prófétaság.

A szárny alsó „tollazata” fura világra utal. Kondor jellemző „pálcikaemberei” tesznek-vesznek, veszekednek, csinálják a szomorú káoszt. Hajó úszik, egy pálcika-ember kötésig vízben áll, fohászra, vagy segítségért emeli karjait – mindez “miniben”: a lehulló szárny csücskén, kvázi a „való világ” közönyös rémségére utalva. Az egészben persze a keresztirányú kompozíció a döbbenetes: a vörös angyalszárny a bal alsó saroktól a jobb felső képszélig uralja a vászon terét. És: a vörösön túl – ironikusan – a Daidalosz (vagy Szent Antal?) bölcs hidegséggel figyel: groteszk tragikum itt is.

Az angyalmotívum másutt is visszatér: már a kezdet kezdetén (Angyalpár, 1958-ból) aztán nagyvonalúan A repülés géniusza (1964) című képén. Itt bár csak mellékesen „említve”, de ott a repülni akarás angyali modellje. Az angyalmotívum „használatában” az a csodálatos, hogy Kondornál nem a „jó” metaforáit képviselik: vagy földiek, csak épp szárnyakat viselnek, vagy „technikusok” (mint a repülés géniuszában), vagy kifejezetten negatív szereplők. Igen, „gonosz” angyalok is vannak. Lásd például a Szentek bevonulása a városba című nagy murálisát, ahol már a sötét angyalokat láthatjuk – igaz, pálcikafigurákként, de ezek a sötét alakok a „város” rendőreiként fogdossák össze azokat a lakókat, akik menekülnének a „szentek” bevonulása elöl – legalábbis ahogy én lefordítom e figurák rohangászását. Az angyalmítosz ilyen kétértelmű felfogása (ábrázolása) szerintem egyedülálló a festészetben. Mondanám Klee híressé vált képe után, hogy amivel Kondor dolgozik, az az „angelus novus” – egy fura égi-földi lény különböző transzformációja. (A Klee-kép szent és gonosz, vigyori és tragikus arcú figurája Walter Benjamin kedvence volt, hozzá gyártott történetfilozófiai enigmát…) És hát tudjuk – ha máshonnan nem, Madách művéből –, Lucifer is angyal volt egykor, szerintem ezt a státuszát „gonoszként” is megtartotta – csak így teljes a figura szakrális értelme. Kondor ezzel dolgozik.

Ámuldozom a Szent Péter és egy nő (1967-es, olaj, farost) című képén: már a figurák elhelyezése is fura (groteszk, ironikus) – két egymástól különálló alak, házak előtt áll a szent, valami kerítésféle előtt ül a nő – meztelenül.

Szent Péter és egy nő I. 1967

Még csak fel sem kínálkozik, a Szent – feltehetően zavarában – kecses mozdulattal tanakodik, hogy most mit kell/lehet tenni? Belenéz a felettük kikerekedő Napba. Az én olvasatomban a Szent glóriája és a Nap kereksége a kép festői centruma. A kettejük közti házak – háttérként való – „beköszönése” Kondor szokásos deszakralizáló gesztusa. A kép azért is érdekes, mert Kondornál alig – ha egyáltalán – fordul elő erotikus téma. Itt megjelenik, de teli groteszk (abszurd) kérdéssel. Nagyon tetszik.

Darázskirály 1963

Aztán itt van az ugyancsak megfejthetetlen: a Darázskirály című kép (1963, olaj, farost). Nem először állok vele szemben, és ma is csak annyit érzek, hogy lebilincsel a jelentések polifóniája, de hogy miért szomorú ez a „király”, hisz már minden az övé, kivéve a „darazsat”; hogy egyáltalán miért király ez a figura, és hogy ebből mennyi az irónia – Kondor titkos képalkotó „fegyvere” –, azt csak találgatni tudom. Mert ugye király ugyan, mindene van, mögötte a „város”, kvázi jelzi, hogy birodalma is van, de a kezében – igaz, két egymástól független kezet látsz – valami van, amit a „darázs”, úgy tűnik, megenni készül, vagy csak kisajátít. Egyszóval, hogy a király nézheti kezeit, mert ami benne van, már a „darázs” karmaiban van. Ha igaz. Nem lehet kivenni ugyanis, mi a csudát kaparint meg ez a darázs? Igaz, nem is lényeges, a fontos, hogy nem a király itt a főnök, hanem a darázs, melynek sok szárnya van, nem is igazi darázs, csak a képcím után nevezzük darázsnak. Szóval akármennyit álldogálok a kép előtt, nem tudom megfejteni rejtvényét. De a nagy festészet lényege a „látható-láthatatlan titok”, a sokértelműségbe rejtett – csak átélhető, de nem magyarázható hatás.

A kiállítás rendezése a „nagy teret” a festményeknek tartja fenn, a grafikai anyag a falakon sorakozik. Ezek közül most csak a Bomba című 1966-os rézkarcát (29×27 cm.) emelem ki.

Bomba   (rézkarc) 1966      A szerző reprodukciói

A gyilkos erőfeszítés hiábavalóságát/gonoszságát láthatod. És fenn, a kilövőtorony tetején talán maga a művész szomorú arca: mintha próbálná magát keresztbe rakni e vállalkozásnak. Kondor itt igazi próféta volt, merthogy ma ugyanígy emelik itt, meg ott ezt a vacakot, ugyanilyen állványzatok, szenvedő figurák dolgoznak a végpusztuláson.

A grafikai gyűjtemény bemutatása nagy kérdést is hoz magával: Kondor Béla festő volt vagy grafikus? Netán grafikai elemekkel dolgozó festő? Mi a szerepe a hangsúlyos vonalaknak festményeiben? Kondor persze nevetne ezen a butuska kérdésen: rézkarcai – és azok sokszoros rejtvényei – legalább olyan mélyen ásnak az embermítosz belsejébe, mint faliképei. Festményei a legnagyobb természetességgel dolgoznak vonalakkal, grafikai elemekkel, és színekkel. Ennyiben is unikális nagyság. Szóval: a kérdés – törölve.

Ha már itt van, hadd említem, hogy az életművet összefogó Szentek bevonulása a városba című kép a nézőtől távol került. Tán térhiány miatt, jóval a néző feje felett látható. A megoldás végül is érthető, hiszen a kép óriási felületet igényel – gondold meg, a mérete:176×376 cm. Nos, itt, a kiállításon a terem felső harmadába került, olyan helyre, ahonnan a néző legfeljebb távcsővel veheti ki a kép „trükkös” megoldásait (a pálcikaemberekre gondolok, meg a kétszer is szereplő „gondolkodó” figurára, vagy a Jónás-utalás részleteire) – mindez szabad szemmel, a parketten állva nem fogható fel. Így aztán a kép hihetetlenül talányos és groteszk rejtvényszerűsége nem tud érvényesülni. Pedig ez a mű valóban egy élet és egy életmű összefoglalása: befejezése után a művész örökre letette a palettát.

Örüljünk a kiállításnak, Kondor él és élni fog, s közben újabb és újabb titkaira lelhetünk minden új kiállításon. Ahogy ezen a mostani gyűjteményesen is.

Kondor Béla gyűjteményes kiállítása. Várkert Bazár

Megtekinthető: 2017. július 2-ig.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: