Hencze Tamás kiállítása / Art Salon Társalgó Galéria
Van abban valami tiszteletre méltó, hogy valaki hű marad fiatalkora „anarchizmusához”
Hencze Tamás festménye
Nagy szám volt a hatvanas évek végén az Iparterv csoport kiállítása (1968. december, valamint Iparterv II. 1969. január), illetve illetlen betörése a „szigorúan ellenőrzött” művészeti térbe. Betörés volt ez, mert frissen végzett, vagy éppen autonómiára ébredt pár művész kitört a hagyományosan ellenőrzött „képzőműv” keretekből. A lázadás szele, a tehetségek tobzódása, és persze az ellenzékiség kockázatvállalása – azonnal mítoszt teremtett. Hencze Tamás itt jelentkezett tán először, akkor még – mint mondják – op-artra hajazó, de szerintem inkább absztrakt műveivel, Bak Imre, Nádler István, Keserü Ilona, Lakner és Méhes, valamint a másodikban Szentjóby Tamás társaságában. Naná, hogy robbant a dolog, a ’69-es Iparterv II-őt ripsz-ropsz betiltották – persze néhány eldugott helyen pár napig később is lehetett látni a darabjait. Nem csoda, hogy az Iparterv-mítosz azóta is csak erősödött.
„…maradt, aki volt: absztrakt festő”
Hencze Tamás (Kossuth díj: 2004) mostani jelentkezése (Párhuzamos fények, Art Salon Társalgó Galéria) döbbenetes hatású. Mert van abban valami tiszteletre méltó, hogy valaki hű marad fiatalkora „anarchizmusához”, illetve festői önmagához. Hiszen közben jött ez meg az, aztán a posztmodern összekutyulta az egészet – úgy értem, a high and low-t, az absztraktot és pop-artot – Hencze Tamás (1938) viszont maradt, aki volt: absztrakt festő. Mostani kiállításán ez a konok egyszerűség, a hűség önmagához, és a hűség a konstruktivizmushoz (tán ifjúkora vezércsillagához) bilincsel le. A fekete-fehér-vörös színvilág – a Malevics-örökség –, a fénypászmák óriásvásznakon, ahogy bezuhannak, amorf erővel rád törnek – nota bene: nem egyszer a „fekete fény”… Így aztán óriásvásznai az egykori avantgárd lázadásának – többszörösen megújult, de stílusához mindig hű – kézjegyeit viselik. Technikája, valamint kopár „szófukarsága” a termekben kiállított huszonvalahány képen rád mutatnak: te vagy az, mondják a sorozat képei, akit a fény kuszasága, vakítása, szétzilálása és penge csillogása éltet. Meg a gesztus-nyelv viszontlátása (ami mintha kiment volna a divatból…). Mindez persze elsősorban Henczére mutat, a bátorságra (hogy ma is így fest), a „konceptre” (amit elhagyott), a tárgyiatlan fény ilyen barbár variációira, amit sehol másutt nem találhatsz.
A szerző felvételei
Örültem e viszontlátásnak, mert megkapott a művészi autonómia varázsa: a „Párhuzamos fények” sorozat ugyan, de csak ha odafigyelsz, árulja el magát a szérián belüli különbség, miszerint minden egyes vászon más. A ferdén felvitt henger-technikával érintett képfelület magán viseli a még ma is kísérletező alkotó szenvedélyét.
Ugyanakkor csak ballagtam az üres termekben: ma már másképp festenek – gondoltam –, és bár épp az imént emeltem kalapot a művészi személyazonosság kontinuitása előtt, mégis azt kell mondanom, hogy ezt a fajta látványt lassan zárójelbe teszi az idő. Zárójelbe, de tutira veszem, hogy ezt a zárójelet ugyanez az idő – pár év múltán – fel fogja bontani, hogy mást lássunk ugyanezekben a képekben.
Art Salon Társalgó Galéria, 1024 Budapest, Keleti Károly u. 22.
A kiállítás 2015. május 29-ig tekinthető meg.
/A tárlaton készült fotókat a Galéria hozzájárulásával közöljük./
