Beszélgetés Sam Havadtoyvel
Sam Havadtoy. Alias Havadtőy Sámuel. A lázadó, akiben nincs lázadó hajlam. A rejtőzködés kitárulkozó művésze…
Három különböző tematikájú kiállítása is nyílt az elmúlt hónapban. A Ludwig Múzeumban Huszárlépésben címmel, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban Memory of Love – A szeretet emléke címmel, a Kálmán Makláry Fine Arts galériában cím nélkül.
Ha bemegyek egy kiállítóterembe, azt szeretném, hogy hassanak meg, ordítsanak rám, rúgjanak fejbe, szorítsák ki belőlem a szuszt. Szóval – legalábbis első menetben – hagyják békén az intellektusomat és apelláljanak az érzelmeimre. Az ön pasztell művészete ehelyett elandalít, békéssé tesz.
És milyen jó az! Akárhova megyek, mindenhol ordít valami. Ha fölülök a villamosra, legalább öten ordítanak a telefonjukba. Ha kimegyek az utcára, csörög, zörög minden. Ha kinyitom az újságot, rám förmednek a hírek. Az egész életünk az ordításon alapul. A kiállításaimon valami mást kap a közönség. Nyugalmat.
Miféle nyugalom ez? Mit jelent önnek a napi lelki béke?
Beszéltem már róla. Hat évvel ezelőtt egy alkalommal boldogan ébredtem fel, és ez így is maradt.
Mi változott meg?
Egész egyszerűen eljutottam oda, hogy el tudjam fogadni magam olyannak, amilyen vagyok, és el tudjam fogadni a világot. Olyannak, amilyen. Azon kívül, hogy egy picit még szeretnék rajta javítani. Maximum ennyire vagyok képes.
Mi az, amit addig nem tudott elfogadni?
Hosszú a lista. Egy példa. Mikor megszűnt a két évtizedes kapcsolatom New Yorkban Yoko Onoval, mély depresszióba zuhantam és a barátaim javaslatára elmentem egy hipnoterapeutához. Tudták, hogy milyen türelmetlen ember vagyok, ezért jó előre figyelmeztettek, hogy hosszú folyamat lesz, akár évekig is eltarthat. Gondoltam, nekem nincs pár évem arra, hogy rájöjjek az igazságra. Különben is, tudom az igazságot. Engem megbántottak, én odaadtam az életem valakinek, aki egy idő után ezt nem értékelte és elhagyott. Háromszor elmentem hipnózisra, háromszor visszahallgattam a kazettát és utána azt mondtam a pszichiáternek, hogy többet nem jövök. Én azt szerettem volna, hogy segítsen földolgozni a fájdalmat, amit valaki más okozott nekem, de közben rájöttem, hogy nem ez a probléma. A probléma én magam vagyok. Én okoztam magamnak a fájdalmat… Nagyon értékes volt ez a három beszélgetés, mert akkor kezdtem megérteni, hogy a másik oldal igazságában is lehet valami. És nyitottnak kell lennünk arra, hogy fölfedezzük a másik igazságának az eredőit.
Valahol itt kezdődik a demokrácia is, nem? Valaki nemrég ironikusan megjegyezte, hogy az embereknek intelligenciatesztet kéne kitölteni ahhoz, hogy elmehessenek szavazni. Nyilvánvalóan, vicc volt. Nem az emberek intelligenciáját kell mérni, hanem egy ország vezetőinek kell annyira intelligensnek lenni, hogy a társadalom különféle igazságait figyelembe véve megtalálják az alapigazságokat. Amire az emberek aztán tudnak építeni.
Már gyerekkorában is szembement a világgal. Képes volt Londonban születni, majd 1956-ban négyévesen hazatelepülni Magyarországra a családjával. Lázadónak tartja magát? Ez a ‘no depresszió’, ‘boldog vagyok’, ‘csipkével borítom be a világot’, ez egyfajta lázadásként fogható fel?
Nem. Nincs bennem ilyen hajlam. Az igazság az, hogy mindig volt, ami motiváljon. Miután tizenévesen megnéztem (egymás után nyolcszor) az Egy nehéz nap éjszakáját, rádöbbentem, hogy én Londonban születtem és valójában én egy angol gyerek vagyok. Persze, ennek a Beatles-filmnek, mint tudjuk, semmi köze a realitáshoz, de ez engem egyáltalán nem zavart. Ez volt az első élményem, ami arra motivált, hogy Angliába disszidáljak. De ennél sokkal lényegesebb volt, hogy épp az idő tájt szembesültem a saját szexualitásommal – akkor Magyarországon melegnek lenni rettenetes dolog volt – és ez olyan nyomasztó hatással volt rám, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni.
Hány évesen?
Tizenhét.
Nem sikerült.
Megmentettek. Kórházba kerültem. Ezek után csupán két lehetőségem maradt. Vagy újra megpróbálom megölni magam, vagy itt hagyom az országot. Ha lelőnek a határon, az kábé ugyanaz, mintha maradnék. Nem volt veszteni valóm… Szóval mindig történt valami, ami megadta a löketet, hogy elinduljak egy másfajta úton. És ezekkel a váltásokkal valahogy mindig sikerült az életem negatív eseményeit pozitív irányba fordítani. Így sikerült végül pozitív irányba terelni a mentalitásomat is.
Vagyis, ha az ember megkapargatja a mai idilli felszínt, akkor ott lappang alatta számos tragédia. Mint a képein… Tehát az volt az opció, hogy vagy disszidál, vagy megöli magát itthon.
Nagyjából.
És akkor, hogy lehet az… Vagyis hogy…
Nem gondolta, hogy idáig jutunk.
Valóban nem gondoltam a coming out ilyen leplezetlen formájára… Szóval fölteszem a naivnak tűnő kérdést. Ezzel az identitástudattal, amely már tizenéves korában megnyilvánult, hogy került a képbe Yoko Ono? Csupán spirituális kapcsolat volt?
Korántsem. Mindig is volt kapcsolatom nőkkel. Tizenévesen eljegyeztem egy lányt, hogy elveszem feleségül.
Akárhogy is, az ön útlevele a világba Yoko Ono.
Ez egy kissé leegyszerűsített változat, de elfogadom. Lakberendezőként kezdtem dolgozni neki és John Lennonnak, öt házukat rendeztem be, és ez óhatatlanul magával hoz egyfajta barátságot. Mikor Johnt lelőtték, ott állt előttem egy végsőkig összetört, védtelen asszony, akinek szüksége volt egy támpontra, támaszra a világban. Hogy ebből kapcsolat lett, az szinte természetes. Egy folyamat része.
A Ludwig Múzeum kiállítása Yoko Ono előtt is tisztelgés, pontosabban a kapcsolatuk előtt. A megnyitón azt mondta, sokáig úgy érezte, hogy ön a Yokóval történt szakítás nagy vesztese, de most már úgy érzi, hogy ön nyert.
Legyen inkább ötven-ötven százalék. De valójában ez sem igaz. Akkor ott a sakkról volt szó, amely – akár a közös életünkben – a kiállításon is helyet kapott. A kettőnk kapcsolatát sokáig a sakkon keresztül fogalmaztam meg. A sakkban van nyertes és vesztes, de létezik olyan is, hogy döntetlen. Én kezdetben úgy döntöttem, hogy én vagyok a kettőnk kapcsolatának a vesztese, később úgy döntöttem, hogy én vagyok a nyertes, aztán megállapodtam magammal egy döntetlenben. Végül rájöttem, hogy ezt az egész méricskélést el kell felejteni. Egyáltalán nem fontos.
Soha nem volt kínos Mister Yoko Ononak lenni?
Sosem voltam az. De az ellenkezője sem. Sose gondoltam, hogy én az ő John Lennonja vagyok. Vagyis a társa. Fogas voltam valamiféle gépezetben, és mint ilyen, soha nem éreztem kényelmetlenül magam.
Ez ügyben egy összeesküvés-elmélet is megjelent, nem olyan régen a Dailymailben, amely föltette a kérdést, hogy miért öltöztette Yoko Havadtőyt John Lennon ruháiba. Azt is írták, hogy Lennon őrjöngött, mert Yoko már a halála előtt is szerelmes volt önbe.
Remélem így volt. Lennon ruháit viszont nem hordtam soha. Bárcsak belefértem voltam, de neki sokkal keskenyebb volt a csípője. Huszonnyolcas. Az enyém harminckettes. A Dailymail szerzőjével egyébként sokáig jóban voltunk, rengeteg cikket írt Yokóról. Jókat. Aztán mikor már nem tudott jót írni, akkor írt egy úgymond leleplező cikket. Mert volt rá piac.
Mindig elmondja, mennyi mindent kapott Yokotól. Ön mit adott neki?
Húsz év nyugalmat…
Lázadó vagy sem, mintha ellenkezőleg működne, mint a művészek többsége. A magánéletében kitárulkozó, a művészetében jóval rejtőzködőbb.
Azért gondolják rólam, hogy rejtőzködő vagyok, mert szövegeket írok a képeimre, amiket aztán lefedek. Hogy ne lássa soha senki. Az inspirációt Stephen Lowrytól kaptam. Liverpooli utcaképeket festett emberekről, akik jönnek ki a gyárkapun, vagy elvegyülnek az iparváros forgatagában. Aztán mikor halála után megpróbálták a képeit restaurálni, kiderült, hogy a műveinek van egy másik rétege. A képek felszíne alatt megfestette a szereplői szexuális életét. Nos, innen kaptam az ötletet, hogy a nyugalmat árasztó képeim alá olyan történeteket rejtsek, amelyek pont az ellenkezőjét mutatják, mint ami a felszínen látszik. Valójában mindannyiunk élete erről szól. Annak, amit mutatunk magunkról, többnyire semmi köze ahhoz, hogy mi megy végbe legbelül.
A rejtőzködéssel összefüggésben, említhettem volna a csipkéit is, amelyekbe tulajdonképpen az egész világot becsomagolja. A csipkét, mint erősen szimbolikus jelentésű anyagformát, mely mára a művészete védjegyévé vált.
A csipke nem rejtőzködés. A csipke nagyon fontos. Azokat az asszonyokat jelenti, akik a napi kétkezi munka után leültek és alkottak valamit. Az ő művészi kreativitásukat. Emlékszem, gyerekként mi is lenéztük ezeket a csipketerítőket, mint egyfajta giccset, ami semmire sem jó. Később – talán épp a Yoko-féle feminista ideológiák hatására – újragondoltam az egészet, és eljutottam oda, hogy pont a csipke (mint létező művészi forma) átértékelésével fogom szembesíteni önmagával az elcseszett macsó társadalmat. Onnantól, hogy férfi létemre fölrakom a vászonra, egy addigiaktól egészen eltérő értéket fog képviselni. Az emberek elkezdik nézni, mint valami olyasmit, ami mindig is ott volt a környezetükben, de soha nem vették észre. Érdekes módon ezzel a gesztussal a giccs is fölértékelődött a szememben. Átment pozitív kategóriába…
Gondolkodik-e napi szinte arról a világról, amit lefed a csipkéivel a Walt Disney-figuráktól a Fiat ötszázasig. Foglalkoztatja-e napi szinten, hogy merre tart a nyugati civilizáció?
Nyugati civilizáció? Én csak magamról tudok mesélni.
Ezt próbálom viccnek venni… Ahogy a Lumuban nyílt kiállításán láthatjuk, nem csupán a csipkét, az ajtót is kultikus tárggyá avatja. Annak a Marcel Duchamp-féle ‘readymade artnak’ a részeként, amely napi használati tárgyakat emel a műalkotás szintjére. Azt is mondhatnám, hogy ön egy ajtófetisiszta.
Ez konkrétan onnan indul, hogy két éve fölkértek egy olaszországi kiállításra, s ennek alkalmából arra gondoltam, hogy a keresztény hittel fogok dialógust folytatni. Tizennégy ajtó, ami a keresztút tizennégy stációját jelenti, ugyanakkor rávetíthető az én életemre is. Ajtók, amelyeket kinyitok és megpróbálok átjutni rajtuk egy másik világba. A legtöbb ember egy vagy két ajtót nyit meg egész életében. A többit fél kinyitni. Ezért is döntöttem úgy pár éve, hogy nyilvánosan beszélek a szexualitásomról. Nem azért, mert ez bármilyen módon érdem lenne vagy szeretnék érte valamit cserébe kapni. Pusztán azért, hogy megmutassam, a világ milyen. Mi teszi teljessé. Milyen ajtók nyílnak ki benne. Olyanok is, melyeket mi magunk soha nem nyitnánk ki. Amúgy ebben Yokónak is része van, aki fogott és elvitt a múzeumba, hogy megmutassa a kedvenc tárgyait. Elmagyarázta, hogy mi micsoda. Ez rettentő fontos volt, mert nekem soha nem magyarázott így senki, mindössze nyolc elemit végeztem. Ezek között a műalkotások között volt Duchamp egyik readymade-je. Egy feketére festett franciaablak zöld kerettel. Érdekes címet kapott. Fresh widow. Friss özvegy. Akkor még John élt. Most itt vagyok harminc évvel később és műtárgyakat készítek talált tárgyakból.
Itt az a pont, mikor meg kell kövessem. A beszélgetés elején fölróttam önnek, hogy nem elég erőteljesen hatnak az érzelmekre a művei. Nos, a Ludwig Múzeumban kiállított ajtók egyike előtt ül egy abnormálisan nagy Pinocchio, az ő abnormálisan nagy magára hagyatottságával és nagyon nehéz kikerülni a hatása alól.
Pinocchio számomra egy kultikus alak. Nem mesefigura. Az egész egy felnőtteknek szóló történet, amely a késői szerelemről szól. A feltétel nélküli szerelemről.
Szerelemre vagy szeretetre gondol?
Szerelemre. Az utolsó szerelemre. A mindent elsöprő szerelemre. Természetesen jelképesen. Minden fontos történet jelképes.
Nem egyszer konkrét szövegek is megjelennek az egyes művein. Azaz nem csupán a képei rejtett rétegein, nyilvánosan is érintkezik az irodalommal. Ezt egyszer úgy kommentálta, hogy az írás az önkielégítés legszebb formája. Legalábbis ezt olvastam.
Azt is mondtam, hogy én vagyok a világ legnagyobb önkielégítője.
Azt nem olvastam.
Az önkielégítés alatt természetesen a művészetet értem. Anno a pszichiáterem javasolta, hogy írjam ki magamból az érzelmeimet, és én el is kezdtem írni a számítógépbe, aztán meg reklamáltam, hogy az egész nem ér semmit. Kiderült, hogy kézzel kellett volna. Mire áthúzod, átírod, átjavítod, befejezed, az tényleg egy érzelmi hullámvasút. Mikor a végére érsz (az írók ezt értik), addigra tényleg elengeded az egészet. Azokkal a történetekkel egyébként, melyeket nem a nyilvánosságnak szánok, nagyon egyszerű a dolgom. Már-már örkényi tömörséggel írom le, nem kell cifráznom, mikor, hol, merre, meddig. Én tudom, miről szól, más meg nem fogja látni.
Mert jön rá a csipke?
A szövegre a csipke, a csipkére a festészet. Olaszországban egy nő elsírta magát az egyik kisméretű, ötvenszer ötvenes képemen azzal, hogy benne van az egész élete. Gyötörtem az agyam, hogy milyen szöveg lehet a csipke alatt.
Beugrott?
Soha.
Ez ilyen mágia?
Nem dehogy. Semmi vudu. Egyébként ebből a szempontból más egy szobor – mondjuk, egy Pinocchio vagy Donald kacsa –, mert azokra nem kell semmit írnom. Megvan a saját történetük.
Izgalmas folyamat. Fog egy tárgyat, legyen egy Mickey egér vagy bármi, beburkolja csipkével, magyarul még jobban elgiccsesíti a valóság amúgy is giccsszerű darabkáit, és ezzel mintegy szimbolikusan leleplezi azt a sok nyomorúságot, ami a látvány mögött van.
Mondom. A giccs nem negatív fogalom.
Legközelebb a pápáról készít emlékművet. Ez hogy jött össze?
Fölkértek, hogy pályázzak. Mondtam, hogy ateista vagyok. Azt mondták, az nem probléma. Két ajtót terveztem, a kettő között egy réssel, és vágtam még két rést rajtuk vízszintesen. Ez így egy keresztet ad ki. Terveztem rá tizenkét kisméretű Jézus-fejet is, de azt levetették. Mondván, hogy a vandálok úgyis le fogják törni. Örültem neki. Csak azért kerültek oda, hogy megnyerjem a pályázatot.
Mostanában Magyarország és Olaszország között ingázik. Van valahol otthon?
Oda megyek, ide jövök. Nincs olyan, hogy hazamenni. Van ebben jó is. Már most gondolkodom, melyik lesz a következő ajtó. Azt hiszem, Barcelona.
Amerikában nem gondolkodik?
Az már megvolt.
