Berlin-Budapest, 1919-1933 – Virág Judit Galéria
Magyar avantgárd, amit röpke tíz év alatt felszívott Berlinben, Európa akkori „Kulturhauptstadtjából, s amit lefordított magának és a magyar utókornak: ritka együttállás.
A húszas évek Berlinje nekem is a szívem csücske. Talán a világ művészeti-kulturális központja volt akkor (is – a szerk.) a német főváros: a legjobb színházakat láthatta a nagyérdemű (Brecht, Erwin Piscator), építészetben Gropius (Bauhaus), meg Mies van der Rohe nyomultak, zenében az atonalitás, és sok zenekar, festészetben Párizzsal vetekedtek. Mindenki oda akart menni, tanulni, dolgozni, megmutatkozni. Miközben a másik oldalon tombolt a „Weimari demokrácia” káosza, havonta más kancellár, politikai gyilkosságok, kommunisták-szocdemek csatái egymással, miközben az utcán mindkettejüket verték a nácik. Két világ élt egymás mellett – talán egymásból: a felfokozott történelmi korszak aládolgozott a kultúrának.
Most azokat a magyarokat láthatod, akik kimentek és fantasztikus sorozatot produkáltak. Pedig nem tartott sokáig ez a tobzódás, 1920-ban még csak a háború romeltakarítása folyt – ebben voltak nagyok a németek, mondjuk: Otto Dix. De már 1933-ban menekülniük kellett. Vagyis bő tíz év, és mekkora termést hozott: beoltotta a hazai festőkultúrát a modernség „mérgével”.
Az tűnt fel, hogy mennyire különbözik a magyar vendégszereplők expresszionizmusa a némettől. Otto Dix háborús sérültjei, amint skat-ot játszanak, George Gross, vagy Max Beckmann karikatúrával kacérkodó utcai figurái keményebbek, képeiken kíméletlenebb kritikával élnek. A magyarok – legalábbis akiket itt látok – a technikát sajátították el, az „egy térben több tér” megoldást, a torzított dimenziókat, a rikító színeket, és a persze az absztraktba hajló kompozíciókat. Ld. Kádár Béla: Eladják a szürkét (1921 körül, 70X100, olaj, karton) c. képét, első pillantásra hagyományos falusi jelenet. Ám ha közelebb lépsz, észreveszed, hogy az „eladók” más térben állnak, mint a „szürke”. Mellékesen Kádárnál tündéri „beütés”, hogy tökéletesen expresszionista képeiben újra meg újra feltűnik a ló – ilyen-olyan megoldásban. A gyökerek „megszólalnak”.
Berény Róbert plakátja, 1927 A szerző felvételeit a Virág Judit Galéria engedélyével közöljük
Ha már térbeliség: még inkább „többteres” kép Kádárnak a kiállítás albumában közreadott Háztűznéző (1923, 43×59 cm, tempera, papír) c. munkája: kiglancolt, bár tétova katona jön, – előtte bohóc-figura, érkezését éles térbeli háttérvonal választja el egy másféle bohóc-figurától. Majd a kép bal alsó sarkában – újabb tér – a lány, kép- vagy ablakkeretben, ám mögötte, házfalak, házsorokra hajazó kék-sárga, rózsaszín vonulatok: bonyolult kompozíció. A figurákat itt is, Kádárnál másutt is óriásra nyílt (bizánci mozaikok figurák szemeire hajazó) szemek jellemzik, persze a két szem más-más színű. A két lány – a menyasszony és a bohóc – kettős arcot mutat: egy fejben két arc – egy sötétebb profil és egy másik fél profil. Hát ez óriási találmány: kiben nem lakik két Én?, pláne ilyen kritikus pillanatban… A legegyszerűbb figura a katonatiszt: díszben – tán a bordélyból jövet – nyomult a háztűzbe, tágra nyílt szeme az éjszakai mulatozás nyomaival. De nem is ez a narratíva a megkapó, hanem a kép tobzódó színei: a két ill. három osztatú kép jobb oldala derűs félhomály, bal oldala puritán, geometrikus alakban kék, sárga, fehér lapok egymáson, az ablakban, a lány mögött kék háttéren vörös foltok – gondolom a kíváncsiság sugárvetülései.
Bortnyik Sándor: Csendélet vázával, 1923
Kádár nagy tehetségként robbant be Berlinbe, nem véletlen, hogy Herwarth Walden azonnal felfedezte és vitte Amerikába bemutatkozni. (By the way, ugyanő patronálta Moholy-Nagy Lászlót is… szóval nemcsak pénze, szeme is volt. Fel is vásárolta Kádár elérhető műveit, így hagyatéka – a családi viszonyok ellenére – nagyjából egyben maradt.) A művészre egyébként rémes sors várt: ’33 után a szovjetbe menekült, ott a Gulágba rakták, ahol is ’41-ben meghalt. Csak azért említem a nevét-sorsát, mert a Der Sturm-kör és a német expresszionizmus művészei javarészt baloldaliak voltak, ám mögöttük ott álltak a pénzes szponzorok, mecénások, műértők – közülük Walden, ez a „magyarbarát” figura kiemelkedő szerepet játszott e művészet promóciójában.
A Virág Galéria kiállításának egyik sztárja Mattis Teutsch János tökéletesen absztrakt expresszionista képeivel. (Ld. Nagy piros kompozíció 1924, 99-8×69 cm.) Körök, vonalak és hát a színek tobozódása: kiabál a kép, ahogy az egész korabeli expresszionizmus.
Kádár Béla: Eladják a szürkét, 1921 körül
A nála megjelenő vad, absztrakt expresszionizmus azért unikum, mert folytatása majd Amerikában lesz a hidegháború idején, annyira, hogy mindenki azt hiszi, ott találták fel. (Jackson Pollock) – ami annyiban igaz, hogy Peggy Guggenheim, – a milliárdos família tagja – a német származású baroness Hilla Rebay (ugyancsak művész és gyűjtő, galérista) – tanácsára figyelt fel az új irányzatra, saját gyűjteménye mellett rábeszélte nagybátyját egy méretes New York-i múzeum alapítására. Míg Párizsban járt, – utoljára a német támadás előtti pillanatban – felvásárolt minden elérhető avantgárd művet. Aztán míg össze nem vesztek, megszületett a Salomon R. Guggenheim Múzeum és benne az európai és amerikai expresszionizmus gyűjteménye is. (Bár Peggynek volt saját múzeuma, gyűjteménye – a családdal való szakítás után Velencében majd Franciaországban tobzódott képeivel.)
Kádár Béla: Hárman, 1926
A „Budapest-Berlin” tárlat sztárja mégiscsak Bortnyik Sándor és Berény Róbert – ők vették fel a legjobban a „Kulturhauptstadt Berlin” rezgésszámát, és fordították egyénire, mondhatnám, magyarra. Ő az, aki belemegy a berlini „köznyelv” expresszionista elemeibe, de visszafogottan, klasszikus nyugalomba téve át az ottani „hisztérikus” kavarást. (A kiállításon nem látható Lámpagyújtogató Kieselbachnál tán ezért is érte el egy ideig legmagasabb hazai kikiáltási árat – 170 milliót.) De itt a Galériában látható Csendélet vázával (1923, 69×69 cm., o/v.) mindenért kárpótol. Geometria és klasszikus sík-kompozíció (mellesleg két vázával) és hát a színek: a sötét alaptónusból kiugrik a sárga árnyalatokkal játszó váza és persze a fehér háttér (alapszín). Berény stabil lírikus: Alvó nő fekete vázával (1927-1928) – a dunyha, a félrefordult női fej kontrasztál a fekete vázával: nem jó jel. Együtt maga a kiegyensúlyozottságba rejtett fenyegetés. Nem is gondolnád, hogy híres reklámtervei ugyanebben az évben születtek. Az anyagiakon kívül – gondolom én – Berény azért vette fel repertoárjába a plakáttervezést és lett híres reklámgrafikáival – gondolj a Modiano reklámplakát, 1927, színes litográfia, 126×95 cm.) c. munkájára, – hogy kipróbálja magát egy tökéletesen más – business diktálta közegben. Amiben aztán ugyanazokkal a „berlini” eszközökkel dolgozik – csak kvázi karikatúraszerűen felnagyítva azokat. Ezzel nyert. Mellesleg a marketing korszakában megérne egy misét e Modiano-plakát elemzése: hogy a csudába tudta kidolgozni Berény e figyelemfelkeltő („nézz oda má…”) eszközöket. Mert itt minden erről szól: a feliraton kívül parázsló cigi (ami a Modilano szóban az „i” betű része, és a felszálló – képet kettéosztó – füstcsík, a félszemű, ill. monoklis – cilinderes úr, ráadásul piros kézzel és az egészet harmadoló kék/piros háttér. Tényleg tökéletes – majd száz éves, de tényleg veri a mai, kommersz reklámgrafikákat…
Mattis Teutsch János: Nagy piros kompozíció, 1924
A fiatal Hincz Gyula (huszonnégy évesen került Berlinbe) rögvest beleszeretett az itteni művészvilág „köznyelvébe” (ld. Absztrakt csendélet, 1928. 96x96cm. tempera, papír). De különben is vad dolgokat kreált. A Fej (1928) c. képe szaggatott fekete, azon fehér alapon alig kivehető fejforma, ami a képen dominál, az a figura „tésztaszűrő” szemüvege – ami nekem inkább női melltartóra hajaz. Vad és fura, de nagyon él a festmény, dinamikája szinte mindenkit ver. Ez az a némileg hisztérikus, világvégét érzékelő berlini elrugaszkodás, „mindenkinek toll a fülébe” – ez ennek a cigarettaszünetnek a titkos jelszava. Ez mondják művészei, és ezt mondta Hincz is. Amíg lehetett.
Érdekes, hogy Hinczet nem lehetett a szocreálba bedresszírozni, azon belül is kivésett magának egy kis fülkét (főiskolai tanár lett). Igaz, kapott néhány pofont a füle közé „nevelhetetlensége” miatt, de a hetvenes években ott folytatta, ahol Berlinben abbahagyta. Az Inotai Művelődési Ház óriás mozaikját ő csinálta, 1958-ban, tán elsőnek érezte meg a pillanat szabadságát, és ment szembe az addig kötelező szocreállal – és bejött neki. Nyitottságával, festményeinek sokféle stílusával ma is lebilincsel.
Tihanyi Lajos: Család, 1921
Hincz Vaszary keze alatt indult, Párizsban is tanult – ha egyáltalán kellett neki tanulnia – azután jutott ki (1928-ban) Berlinbe, ahol a Der Sturm c. progresszív (ha nem forradalmi) folyóirat alapítója, (pénzembere) Herwarth Walden azonnal felfedezte és vitte magával. (Ugyanő tette naggyá Kádár Bélát is…) Hincz villódzó tehetség (zseni) volt, tojt a szocreálra, úgy, hogy ne nagyon vegyék észre (de azért néhány éven át könyvillusztrációkból élt…). Majd ’70 felé váltott és ismét jeles nagyság lett.
Budapest-Berlin pár év „cigarettaszünet” a háború után és a fasizmus előtt. Aztán a társaság egyik felét „ellopták”: vitték New Yorkba. Másik fele előbb Prágába, aztán a szovjetbe menekült –tragédia lett sorsuk. Akik hazajöttek, azokat várták a zsidótörvények illetve, pár évnyi nyugi után a háború. A Virág Galériában látható festők közül volt egy pár, akinek művein átcsillan ez a jövendölés. Mert Berlinben testközelből érezhették valami új rémség rezdüléseit.
Berlin-Budapest, 1919-1933 – Virág Judit Galéria
2016. október 26-november 27.
