Frida Kahlo – Magyar Nemzeti Galéria
Végre szemtől szembe egy festőóriással
Önarckép. Tán a leghíresebb. (Önarckép majmocskával, 1945, olaj, farost.) Árulkodó. Kahlo súlyos beteg, állni nem tud, férje csalja, önbizalma elszállt – és akkor elkezdte építeni önmagát. A képen mint egy mexikói tinédzser látszik, majmocska (a kicsinyítő képző fontos), mellette egy kutya és valami indián ősmítosz darabja. De ez csak a keret, a tekintet, ahogy fiúként rád néz, illetve ahogy öntudattal telten kinéz a világba: itt vagyok, Estoy aquí. Arca a kép centrumában, de nem szemmagasságban, hajszálnyira lefelé néz rád – tudja, hogy több, mint a nézője. Az összenőtt szemöldök, a túlszínezett arc – a harc jele az öntudat biztonságáért. Lehet, hogy ezen a majmocska röhög, a kutya csodálkozik, de indián ősében – akivel aranyszalagok kötik össze – erővel tölti el.
Markáns kép, nem kedves, nem lágy, nem a kor köznyelvét beszéli, azaz nem játszik az impresszionizmussal – azonnal a saját hangján szólal meg: kemény és célratörő. Ahogy egyénisége is az volt. Első pofon: gyermekbénulás, alig hogy megszokta, baleset, olyan gerincsérüléssel, ami egy életre ágyhoz kötötte volna. Festeni kezdett, csak úgy magának (1927-től), az ecset és vászon – meg a baldachinos ágy – egészségügyi kikapcsolódást jelentett. Csodálkozott, mikor tíz évvel később, 1937-től – ünnepelt festőként látta magát baloldali barátai között. Akkor érzett rá, hogy „én – én vagyok”, a különleges.
Ezért oly sok e kiállításon az önarckép, illetve a festő önprezentációja különböző helyzetekben: ágyon fekve, aktként, de véresen (tele tőrökkel: Csak néhány apró késszúrás, 1935, olaj/fém). Itt ragadott meg igazán a kiállítás, ez a fájdalomból szürreális röhögést varázsló borzalom: hihetetlenül kemény és mély alkotás. A fekvő figura mellett egy kalapos férfi – na, találd ki, kicsoda? (Diego Rivera, aki a férje volt, és akitől a megalázások, megcsalások, abortuszok sorozatát szenvedte el – sohasem panaszkodva, büszke spanyol asszonyként…) Folyik a vér a lepedőn a szoba padlójára, a kalapos csak áll, és bámul kifelé a képből. Szürreális, de nem európai módra: ez Kahlo „logó”-ja: élete második szakában, immár híres festő korában – mindenütt a valóságmögöttit, -felettit mutatta meg, de úgy, mintha ez a mögöttes (véres, hihetetlen részletekkel teli) környezet természetes lenne: maga az igazi valóság.
Baloldali, kicsit kommunista, hisz Rivera ünnepelt pártnagyság volt. Különben is: abban az időben Mexikó Dél-Amerika nyomortanyája volt – mi lehetett volna más? Igen, komcsi volt, de másképp. Ők segítették Trockijt mexikói letelepedéshez (ahol aztán végzett vele Ramón Mercader jégcsákánya – üdvözlet Moszkvából…). Ezt is megélte: nem vonalas, szocreál, hanem ősi gyökerekig lenyúló mexikói mítoszfestő maradt. (1954-ben halt meg, amputált lábbal, tüdőgyulladásban, de utolsó pillanatában sem adta ki kezéből az ecsetet…)
Népi mitológiából – gyökereiből – építkezett. (Kis Virginia, 1929, olaj, farost.) A kettős osztatú képen egy gyereklány, ijedten, természetesen, végzetesen. Számomra ennek párja a késői, Őrület álarca című kép: egy lányfej, tekintetét nem fogod felejteni soha, a rémület néz rád, ujjai szájához-arcához érnek a rettegés hárításaként, és vörös tónus uralja a képet. És a háttérben: kibonthatatlan, szürreális rémségek gomolygása.
A halállal birkózott, de ő egy másfajta művészetért küzdött. Ilyen stílusgyakorlat a bonyolult-rettenetes betegágykép. (Reményt vesztve, 1945, olaj-vászon, farostra húzva.) A kép egyharmada: normál betegágy-beteg páros, de a szájából a szürreális világ démonai, meg a kifeszítettség kínzógépeinek stilizált figurái ömlenek a kép felső harmadába – halálfejjel, természetesen.
Ha nem lenne elcsépelt a jelzős szerkezet, a dél-amerikai mágikus realizmus vizuális mitológiájába sorolnám ezt a képi világot. De ő ráadásul forradalmár, aki a halállal veszi fel a harcot. Kár, hogy kevés képét láthatjuk a Magyar Nemzeti Galériában, de nagy dobás, hogy végre szemtől szembe kerülhetünk ezzel a ritka nagy emberrel, művésszel, világképpel.
Frida Kahlo. Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában.
A kiállítás kurátora: Lantos Adriána (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria).
A tárlatot kétnyelvű (magyar–angol) katalógus kíséri.
Megtekinthető: 2018. július 7. és november 4. között.