Kohán Ferenc kiállítása az Óbudai Társaskör Galériában
Aki a fényt figyeli, a vizuálisan megragadhatatlan léttel kerül szembe. A fényt, ezt az örökös elmozdulást lehetetlen megörökíteni. A lenyomatát, árnyékát talán igen, mert a lenyomat a bizonyosság illúzióját kelti.
Kohán Ferenc: Ágak, 2015 (tus, papír, 63,5×94 cm)
E kiállításra mindenki más-más irányból indult el. Ki a Duna és a Szent Péter Szent Pál templom felől, ki a budai hegyek és a lakótelepi házak oldaláról érkezett, de bizonyára mindannyiunk érintette a hajdani Templom utcát, Krúdy Gyula utolsó lakhelyét, mielőtt ide, a valamikori „Koronához és Oroszlánhoz” címzett fogadóba belépett volna. Ez a negyed ma is őrzi annak az írónak az emlékét, aki az élet tünékeny, ám annál intenzívebb örömeiről olyan finom fájdalommal tudott szólni. Régóta határvidék, limes ez a környék és Szindbád figyelmét sem kerülik el a római kori kövek, mert az egyik történetben ezt olvassuk:„..a sarokkőbe faragott antik emberfő a régi világ erkölcseire intette a lányokat..”
Krúdyra kilakoltatás várt, villanyt sem kaptak már, utolsó csatos üvegbe mért, két liter borát talán e hajdani Korona vendéglőből hozta el, és lehet, hogy éppen itt, ebben a boltíves, középkori pincében állt az a hordó, amelyből a bort csapolták.
A málló vakolatú, földszintes házban ezen az éjjelen nem várta meg a hajnal első fényeit, halálba álmodta magát. Régóta nem keresett pénzt, sehol nem közölték írásait. Utolsó elbeszélésében olvashatjuk, hogy Szindbád félszáz éve elhagyott, mohos kilátópadon, a budai hegyek felé fordulva álmodozott az utolsó nőről, aki mindenüvé követte őt. „Fehér pongyolában, csipkekendőcskével, fehér harisnyában, fehér félcipőben, boldogan repkedő és jó szagú hajadonfővel, drága vállaival, keblével, mindig kicsit fűzőbe szorított derekával, lefelé mind karcsúsodóbb, finom bokában végződő lábszáraival, szívvéghez hasonló cipősarkaival” a Szívalakú nő csalogatta, messzire, a túlsó világba, de nem sürgette. A halál, ez a tetőtől talpig tiszta fehérbe öltözött nő „kijött a kertből, hogy szinte a végzet, a felettünk rendelkező sors akaratából induljon el a gyalogösvényen”.
Miért mondom el mindezt Kohán Ferenc kiállításának megnyitója alkalmával? Mert a nyerssel, a köznapival távolságot tartó művészi látásmód mindkettőjükre ráillik. Itt azonban véget ér a hasonlóság.
Kohán Ferenc nem engedi át magát az érzéseknek, hangulatoknak, semminek, ami tünékeny, mulandó. A fa, a kő, a fény találkozása feszültséggel teli művészi teret alkot és kimeríthetetlen témát kínál. A feszültség az öröktől való, ugyanakkor szakadatlanul változó fény ambivalens tulajdonságai miatt támad. Másképpen esik a fény a nap minden szakában, de órájában, percében is ugyanarra a tájra, tárgyra, a világ legparányibb látható részletére. Aki a fényt figyeli, a vizuálisan megragadhatatlan léttel kerül szembe. A fényt, ezt az örökös elmozdulást lehetetlen megörökíteni. A lenyomatát, árnyékát talán igen, mert a lenyomat a bizonyosság illúzióját kelti.
A művészt a közömbös, monolit ős-lényeg foglalkoztatja és pusztán néhány valóságelemre fókuszál mániákusan. E valóságelemeket a néző könnyedén kiegészítheti és beillesztheti a művész által sugalmazott ős-egészbe, miközben több tárgyra is asszociálhat egyszerre. Ilyen téma az ív, amely a körforma egy része, az önmagába forduló vonal, a teljesség, a tökéletesség, de a világ köldöke, a középpont szimbóluma is. A körré kiegészíthető ív az épített és a természeti valóságban egyaránt megtalálható. A kör-ív magában foglalja a tengerpart karéját, az amfiteátrum, az aréna, a cirkusz kőüléseit. Az aréna szó homokot jelent, metonimikusan utalva az építmény homokkal borított porondjára. Az Antik színház című kép íve nem csak az elliptikusan kerekített lépcsőket de a homokos tengerpartot is felidézheti bennünk, miközben halljuk a szelet, és szemünkbe vágnak a szúrós porszemcsék. Az Antik árnyék című tusrajz pedig a színház üléssorait és a tenger redőző hullámait egyazon, már-már elcseppenő ívekbe sűríti össze.
A római kori Arles-ban, a város bejáratánál helyezték el az elhunytak házformájú szarkofágjait. A szarkofág húsemésztőt jelent, anyaga porózus kő, amely felgyorsítja a test bomlását, hogy a halottak mihamarabb az Eliziumi mezőkre, helyi szóhasználattal az Alyscamps-ba jussanak. Ma egy fasor két oldalán sorakoznak a kőkoporsók, legtöbbjük sérült, néhány csonkig kopott, ki-be járkál rajtuk a déli szél és a nap. E kiállításon két szénrajzot láthatunk e temetőről, mindkettőnek különös a nézőpontja. Leginkább e sajátos nézőpont révén avatódunk bele Kohán Ferenc művészi világába. Olyan világba, amely eloldoz minden korábban ismerttől, de még a saját gondolatainktól is.
Az egyik szénrajzon a fény, más néven a mágneses sugárzás ellentétét, az árnyékot figyeli meg felülnézetből. A néhány szétesett, üres kőláda sarkaiban megbújó árnyékféreg valósággal ficánkol a fényben. Az elmúlás irtózatos víziója a tárgy száz százalékig valóságos képében jelenik meg előttünk.
A másik szénrajzon Kohán Ferenc a szarkofágos allé kőfallal határolt oldalának dőlve rajzolt és onnan nézve a fatörzsek eltakarják a kőkoporsót. Ebből a szempontból azt láthatjuk, hogy a természet szakadatlan növekedéséhez, fölfelé ívelő lendületéhez képest a mi lét-időnk mily csekély jelentőségű.
Kohán Ferenc: Arles, Les Alyscamps, 2014 (szén, papír, 32×46,6 cm)
Elérkeztünk Kohán Ferenc legkedvesebb témájához, a fához. A faágak finoman behálózzák a képet. Az érzékenység, a sérülékenység, ez az ezer fekete idegszál, mint fotónegatív vetül elénk. Máshol az öreg fák tömött lombjai beborítják a képfelületet. Baljósak, áthatolhatatlanok, mint a mesebeli erdő. Az erdő mélyén valami fehér folt dereng, talán fény, talán ház. Szinte hallani a fenyegető éjjeli hangokat. Szeretnénk eljutni e távoli ponthoz, pedig nem tudjuk, hogy megment-e vagy az életünkre tör.
Befejezésül a Balaton-felvidéki sérült tölgyről szeretnék szólni. Hosszú gyökerei húsz méter mélyre nyúlnak a földbe, de a fa kilép e röghöz kötöttségéből, nyári lombozata átlényegül, szinte elszáll. Mi itt maradunk. Magunkról elfeledkezve nézzük őt, nem mozdulunk. Nincs gyökerünk, mégis kapaszkodunk, támaszkodunk, ezer szállal kötődünk ahhoz, ami olyan könnyű, mint ez az áttört fényű lombszárny.
Temetők, fák, kövek, ívek
Kohán Ferenc kiállítása az Óbudai Társaskör Galériában
A kiállítás 2016. március 17-től április 17-ig tekinthető meg.
Tárlatvezetés: 2016. április 2-án, 18-tól 19 óráig Dr. Rőhrig Eszter irodalomtörténész vezetésével.
