Kieselbach-kiállítás és Molnos Péter könyve
„Aranykorok romjain” – a kiállítás és könyv – az egykori jelentős képvagyont összehozó gyűjtőkről szól. Gyűjtőkről, akiknek gyűjteménye – jobbára – szétgurult, eltűnt, de akik megalapozták múzeumaink ma élvezhető csodáit.
Vaszary János: Lány feketében, 1906
A kiállítás és részben a könyv – mellékágon – a lerabolt és elkótyavetyélt gyűjteményekről, egykori gazdagságunkról is szól. Fura módon, a történelmi csúcs valahol 1910 és a háború között alakult. Aztán kezdett szétesni. Előbb a külföldi eladások, majd (jóval később) a nyilas rablások és a hódítók zabrálásai miatt. Ez utóbbi veszteséget a kiállítás is kiemeli, a ruszkik által lenyúlt műkincstömeg hihetetlen nagyságrendű. (Gondolom a német képrablás se volt hanyagolható…) De van itt más is: például amit a magyar állam elmulasztott megvásárolni a bajba jutott gyűjtőktől, pedig tehette volna, a tönkrement gyűjtők bagóért ajánlották, de nem kellett… És persze a képvagyont a gyűjtő – magárahagyatottságában – külföldre vitte eladni (a hazai piaci árak háromszorosáért) – ez viszont Magyarhon végzetes hibája. És hát műkincsrablásban ugyan az oroszok vezetnek, de Mravik László Sacco di Budapest (1998) című könyvéből tudjuk, nemcsak ők raboltak – majd mindenki, aki erre járt a nagy háborúban.
A kiállítás koncepciózus munka, szép anyaggal, szellemes installációval. Nem is a pár darab mesés Csontváryra gondolok (a várbeli mellé ironikusan odarakott kiegészítésre). Sokkal inkább e tárlat szándékára: bemutatni az eddig homályban (névtelenségben) rejtőző gyűjtőket/gyűjteményeket. A kötet bevezetőjeként szolgáló Kieselbach-Molnos-beszélgetés rávilágít a szándékra: nevezetesen, hogy az aukciósház tulajdonosának legfőbb törekvése a magánműgyűjtés bemutatása, és felértékelése volt, mellékesen a műgyűjtésre tapadó jelzők (spekuláns) lehántása, és a magángyűjteményeknek a nemzeti kultúra értéktöbbleteként való elismertetése. A törekvés jogos: miért, miért nem: a műgyűjtés, felvásárlás, kereskedés még tegnap is homályos foglalatosság volt, szereplői javarészt rejtőzködtek. A régiekről még annyit se lehetett tudni. Ifjabb gróf Andrássy Gyuláról tudtunk, Nemes Marcellről voltak sejtelmeim, Kohner Adolfról nem is hallottam. Petrovics Elekkel, a Szépművészeti Múzeum igazgatójával mint híres, intézményes gyűjtővel most találkoztam. (A mai gyűjtők megismeréséhez Ébli Gábor alapos kutatásai már hozzásegítenek.)
Rippl-Rónai József: Csendélet narancsokkal, 1910 körül
Szóval: a kiállításon az egykori nagy gyűjtők kacifántos sorsa volt a legizgalmasabb. Életnagyságnál nagyobb fotóikkal, mellettük életrajzukkal találkozni komoly élmény.(Ötletgazda: Kieselbach Tamás.) Molnos Péter installációja tehát jóvátétel, valamint bevezetés e „szakma” (szenvedély) világába, jól szcenírozott történeti fókuszpontokkal és meglepetésekkel. A fő vonzerőt mégis a képek jelentették – mondom is elfogultságaimat: Vaszary: Lány feketében (1906, olaj, vászon, 101×77 cm), valamint uő: Nők tükörrel (1901, olaj, vászon, 77×88) című képe, Rippl-Rónai: Alföldi temető, (1894, 58×81,5 cm, olaj, vászon), és persze Csontváry: Piros ruhás gyermek (1894, olaj, karton) című alkotása is, meg néhány Ferenczy. Vonzerő? – kérdem magamtól. A kiállítás a gyűjtők – egyáltalán: a métier – bemutatása mellett az ellopott, külföldre került képvagyonról is szól: na, most akkor én a nem láthatóban gyönyörködöm? Hát igen, abban is, mert Molnos installációja fekete-fehérben az eltűnteket is kirakja. Kelet-európai miniabszurd.
A kiállítás, és még inkább a könyv a gyűjtőkről, s különös szenvedélyük megismertetéséhez nyújt bevezetést. Nem egyszerű sors, hullámvasút: felfelé gazdagodás, terepfoglalás, a csúcson többnyire eladósodás, aztán hanyatlás, jobb esetben csendes visszavonulás. (Mondjuk Ernst Lajos öngyilkos lett.) Csak nézem, hány műgyűjtő ment tönkre, én meg azt hittem, ez egy tuti befektetés: a képek ára/értéke az idő múlásával sokszorozódik. Részben. Egyébként magas kockázat, egy hamisítványért pár milliót leperkálni egyenlő a bukással. És válságérzékeny foglalatosság (1929-re tessen gondolni), na meg szenvedélybetegség.
Csontváry Kosztka Tivadar: Kairói pályaudvar (Egy est Kairóban), 1904
Viszont érdekes, hogy a zsidó nagytőke milyen jelentős szerepet játszott a modern magyar művészet világrasegítésében, támogatásában, sőt a művek és alkotók számára nyilvánosság megteremtésében. (Például Kohner Adolf a szolnoki művésztelepet alapította, Nemes Marcell ösztöndíjakat osztogatott, számtalan adománnyal gazdagította a Szépművészetit és más közgyűjteményeket.) E „szakmához” nem elég a pénz, kellett hozzá az új iránti fogékonyság, azon belül kvalitásérzék és (mellesleg) országot gazdagító szenvedély is. Mindegyikük számos nagy értékű vásznat adományozott a közgyűjteményeknek. Hatvany báró nélkül nincs Nyugat és újabb magyar irodalom.
Molnos könyve nemcsak e szakma jeleseit, életüket (sztorikkal egyetemben) mutatja be, de széles kultúr- és mondanám: gazdaságtörténeti háttérrel támasztja alá ezt az úttörő és izgalmas művet. A századforduló, a „Gründerjahre” kalandjai, egy mágnásosztály pozícióba kerülése is megjelenik, portréi, műelemzései izgalmasak, és a narratíva mellett alaposan dokumentált hivatkozásokat is találsz. Molnos műve alapkönyv lett. (Kekeckedek: lehetne benne képjegyzék, adatokkal, ja és forgatása előtt nem árt, ha fitneszbe jársz: nehéz.
Fényes Adolf: Kugler sütemények, 1909 körül
Nemes Marcell sorsával indít. Jogosan: ő volt a legnagyobb, legizgalmasabb gyűjtő. Self-made man-ként már fiatalon, pillanatok alatt hihetetlen vagyonra tett szert, és harmincvalahány évesen nekiállt gyűjteni, meg művészeket támogatni, múzeumoknak ajándékozni. Molnos megadja a módját, hogy megismerd ezt a viharos életet: a kötet egy része szól a gyűjtő fantasztikus kavarásairól, egy rész az összeomlásról (1930-ban bonyolult műtéten esett át, és jött az embólia.) Ám halála után kiderült, hogy óriási adósságokat halmozott fel. Igaz, szenvedélye jóval korábban sodorta a szakadék szélére, 1913-ban megvételre ajánlotta a fővárosnak a gyűjteményét, de a magyar hivatalosságnak nem tetszett. (Nemest parvenünek nézték, pontosabban lenézték…) Így aztán külföldre ment: Párizsban óriási sikerrel lanszírozta Gauguinjeit, Van Goghjait. Molnos szellemes elrendezésben mutatja be a széthulló gyűjtemény képeinek sorsát: színes képeiben az idehaza maradtakat, fekete-fehér repróban a külföldre kerülőket. (Kis térkép is jelzi a gyűjteménydarabok vándorlását – Amerikáig.)
Csontváry Kosztka Tivadar: Piros ruhás gyermek, 1894 (A szerző felvétele)
Egy ponton nekem a restitúció ötlött eszembe. Hogy az egykori gyűjtőknek milyen reménytelen sorsa van. Amit egyszer háborús zsákmányként, akárhogy elvittek, az csak a legritkább esetben kerül vissza eredeti tulajához (vagy annak örököseihez). Lásd hazai példán a Herzog-örökösök jogi csatáit…) Na jó, 45 után a náci rablásokat lefoglalták, megindult a szövetségesek hivatalos nyomozása, és a visszaszolgáltatás. Aztán a folyamat lelassult, a tárgyakat kézről kézre játszották, halásztak köztük, a vételeket szerződések rögzítették – ma már majdnem csak álom az eredeti tulajdon érvényesítése. (Késői ellenpélda példa a tisztességről: a holland kormány – egy véletlen lelepleződés után – visszaadta a leszármazottaknak a híres műgyűjtő, Jacques Goudstikker kétszáz festményét, a Göring által megfújt 1200-ból.) Ma százezres nagyságra teszik a vissza nem szolgáltatott művek számát. És a legszomorúbb, hogy e képek jelentős hányada múzeumok falán lóg. Ez is gyűjtés, mondanám keserűen.
Epilógus. A könyv szelíd tanáccsal figyelmeztet a műtárgygyűjtés nálunk honos jogi korlátaira: bármikor védetté lehet nyilvánítani egy művet, és az soha nem kerülhet nemzetközi piacra, ahol akár tízszeres áron kelhetne el. Ki vásárolna és hozna be az országba, egy ilyen jogi keretektől övezett piacra jelentős műtárgyat? Ami a Lajtától innen százezer euró, az Londonban sok millió font. A jogszabály látszatra a hazai piacot védi, de az ország lesz tőle szegényebb.
Aranykorok romjain. Kiállítás a Kieselbach Galériában. Rendezte: Molnos Péter. Megtekinthető 2015. november 6-tól november 26-ig
Molnos Péter: Aranykorok romjain. Tanulmányok a modern magyar festészet és műgyűjtés történetéből a Kieselbach Galéria alapításának huszadik évfordulóján. A Kieselbach Kereskedelmi Kft. kiadása, 2015, 372 oldal. Ára: 14500 Ft
