WINTER AIN’T COMING – de a zombik már köztünk vannak

|

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak

A Legkisebb Jégkorszak egy végtelenül cinikus világot fest meg, mind nyelvében, mind jellemeivel. Történeteivel a máról és a mának szól. Letehetetlen.

007_foto_bach_mate-3-1140x760

Térey János          Fotó: Bach Máté

Izlandon és Szicíliában vulkánok törnek ki, ennek hatására megváltozik az éghajlat Európában, hosszabb ideig szünetel a légi közlekedés, az országok elszigetelődnek, beköszönt egy régóta nem látott intenzitású, hosszú tél, egy jégkorszak, mely alatt a bezárult országok kénytelenek szembenézni problémáikkal, még a felső tízezerből választott szereplők is magánéleti krízisekbe és életveszélybe (is) keverednek (olykor). Radikálisok szervezkednek a fennálló hatalom megdöntésére, ámokfutásba kezdenek, egy sikeres miniszterelnök elleni merényletig el is jutnak, bár ennél tovább nem, mint ahogy a jégkorszak is a legkisebbnek bizonyul, a diplomácia is hamar visszaáll és folytatódik minden tovább, Mátrai Ágoston és Fruzsina gyermeke pedig A Legkisebb Jégkorszak emblematikus bébijeként megszületik.

Térey János legújabb verses regénye, bár nem egyenes ági folytatása korábbi ilyen műfajú opusainak, nem is független azoktól. Bár a Protokoll főszereplője, Mátrai Ágoston, ennek a történetnek is fontos karaktere, véleményem szerint itt nem beszélhetünk egy vagy akár több főszereplőről, még ha Mátrai jeleneteivel indul és zárul is a könyv. Több egyenrangú szereplő sorsát követhetjük végig (vagy életük egy fontos pontjáig), és egyformán jelentősnek, bár összességében végül inkább jelentéktelennek értékelhetjük ezeket a történetszálakat.

Az egyes sztorirészek mellett a szereplőkre is kiterjedő jelentéktelenségérzet a mű egyik legfontosabb jellemzője. „Társadalmi jelenségeket / Csak társadalmi jelenségekkel / Lehet magyarázni, szögezi le Durkheim” (62). Mátrai mondata Pispek akkurátus jövendölése után hangzik el: „Ez pedig globális lehűléshez, […] És végül forradalmakhoz [vezet]” (62.) – amikor az izlandi nagykövet és munkatársa meghallják a meteorológiai jelentésben az eljövendő jégkorszak ígéretét.

Lehet, hogy a lehűlés nem magyarázza egy az egyben a társadalmi krachot, de a kibontakozó elbeszélő költemény mégis ezzel a gondolattal játszik el. A szociológiai törvényszerűség és az éghajlati változás egyformán szenvtelen az érintettekkel szemben, a katasztrófák pedig leginkább a nehézkes, helyhez kötött, szegény réteget sújtják, melynek tagjai elkeseredettségükben vagy csak pusztán beleunva a felső réteg érinthetetlenségébe, valamilyen módon radikalizálódnak és veszélyeztetik a felső tízezer kényelmét, akár életét is. Térey fanyar humorában ez a folyamat például a vaddisznókkal (is) metaforizálódik: „Most, leküzdve páni rettegésüket, kaparásznak a patájukkal, / Nyomulnak, és csak néznek, vizslatnak, szimatolnak, […] Vizslatnak makacsul, karakánul kérnek, / Mit kérnek: KÖVETELNEK” (166).

E19707

A vaddisznók ámokfutása a budai hegyekben egyike azoknak a kortárs valós eseményeknek, melyeket Térey megénekel. Ilyen módon keveredik össze művében valóság és fikció, a megtörtént események pedig jövendölésként (de legalábbis a jövendölés szándékának ironizálásaként) foghatóak fel. Olyan disztópia épül fel a verses regényben, amely valójában épp csak, hogy eltér mostani valóságunktól, azzal kacérkodik ugyanis a szerző, hogy a lehetséges jövő talán már jelen is van. A disznó-motívum a 2015 elején történt eseményeket gondolja újra, és emeli szimbolikus magasságokba, az egész Negyedik könyv sztorija pedig a 2013-as nagy havazást mitizálja a maga osztrák hókotróival, magyar tankjaival, belügyminisztériumi „üljön át” sms-eivel. A valóságot a fikcióvá írás teszi szürrealitássá, pontosabban a fikcionalizálás inkább csak kihangsúlyozza a megtörténtek szürreális voltát, elhelyezve azokat egy igencsak valószerű disztópia keretében.

Ennek valamelyest a fordítottja történik jelenlegi miniszterelnökünkkel, akit Térey szintén megversel: „Az ősz és alacsony termetű, de nagy akaratú ember, / Akinek nevéhez a 2010-es konzervatív-elitista fordulat / És egy tucat új stadion fűződött, s az urizáló, / Multimilliárdos parasztfiúk aranyideje.” – ebben a részben a jelen válik szinte már elfeledett múlttá, így könnyen értékelhető, kvázi kisstílű „időszakká”, s ez az a fejezet, melyben a szocdem fordulat elnöke (Mátraié mellett egy másik „főszólam” szereplője), Radák lesz fundamentalista merénylet áldozata. A nagy formátumú kormányfő, aki a megmentő szerepében tetszeleg (ismerős, nem?) előbb párhuzamba kerül a valós, jelenkori miniszterelnökkel, majd eltűnik a színről, aztán kiderül, hogy nélküle is pont ugyanúgy mennek a dolgok.

A dolgoknak ez a fajta jelentéktelenséggel operáló ábrázolása egyébként a globálisabban felfogott regényvilágra is jellemző, melyben a mindenki által megszokott életmód előbb befuccsol, majd visszaáll, minden állítás, ami végzetesnek tűnik fel, végül mégsem igazolja kezdeti, szélsőségesen baljós mivoltát. De a már említett szocdem fordulat, ami jelen valóságunkban talán valamiféle kiút képzetét idézheti meg a jelen bezárkózottságából (például az EU-ellenségességből), valójában, bár retorikájában igazi fordulópontként hirdeti magát a korábbi kormányzati időszakhoz képest, a regényvilág kisembereire (a nagy tömegre) nem sok hatással van: „A hegyvidéki önkormányzat ételosztást / Rendezett a „mackós iskola” előtt. / A kegyességet kormányrendelet írta elő. / A sorban azt beszélték, főleg kisnyugdíjasok, / Hogy heten a szabad ég alatt, / Négyen saját otthonukban / Hűltek ki vagy haltak éhen. / „És ez csupán egyetlen / Éjszaka eredménye volt.” (238).

Összességében tehát egy igen pesszimista jelen- és jövőképet olvashatunk ki a műből, mindez azonban mégsem nehezíti el, nem teszi lesújtóvá az olvasmányélményt a befogadó számára. A már említett fanyar humor a költői eszközökben, a történetszövésben és a nyelvi megoldásokban is egyaránt jelen van („Megint CSODATÉL van” „Meglátod ez még semmi.” / „Örökké hiányzott az a nyomorult fehérség! / Amiben Alaszka valósággal fuldokol”). A szöveg alapvetően kapcsolódik stílusában a klasszikus verses regényi nyelvezethez és zsánerekhez (például „el kell mondanom, hű olvasóm” – 120.), de jelen vannak benne a mai hétköznapok megszólalásmódjai, és technikai környezete is, méghozzá több regiszterből merítve, mint a politika nyelvezete vagy a szleng („Unortodoxnak titulált gazdaságpolitikáját”; „pufidzseki”; „Boldog Karit, Zsú!”; „snow attack”). A békebeli dzsentriregény vagy az operett hangulata kerül (kontrasztosan) több rétegben is egy posztmodern, hétköznapi, szlenges nyelvi környezetbe. Ennek végeredménye egy olyan sajátos versnyelv(ezet), mely elidegenít (elundorít) helyenként már túlzónak ható patetikusságával, manírosságával. S bár nyilván nem pontos, alapos szociolingvisztikai felmérések alapján kreálta a szerző, mégis alkalmas rá, hogy korunkra, olykor magunkra is ismerjünk általa-benne, addig nevetve magunkon, amíg talán már csömört is kapunk. Mégsem az egész műtől, mert az, bár nem reflektál nyíltan tulajdon nyelvi megalkotottságára, láthatóan tudatosan érvényesíti és alakítja ki a fent vázolt jellemzőit. Az egyes szereplők megszólalásai csak jelzésszinten (idézőjelekkel) különülnek el a narrátor szövegétől. Bár sokszor párbeszédek, monológok alkotják a költeményt, végig egységes vers marad, annak ellenére, hogy szinte minden elképzelhető narrációs és drámai megszólalásmódot alkalmaz, és sok különböző, kisebb történetszálból épül fel.

A szerző verses regényei között egyfajta verstani alakulást (egyszerűsödést) figyelhetünk meg, a Térey-művekre jellemző formakultúra jelen esetben éppen a formátlanságban jelentkezik. Míg a Paulus Anyegin-strófában, a Protokoll jambusokban íródott, A Legkisebb Jégkorszak szövegének java része rímtelen szabadvers. Ritkán azonban előfordulnak kötött formájú dalbetétek, amelyek éles kontrasztban állnak a főszöveggel. Általában önálló versekként is megállnák a helyüket (például Omlás, 2000, 2015/4.), de a főszöveg egy-egy fontos részének még sűrítettebb, egy fokkal líraibb summáját is adják (például Fogaskerekű-haláldal) vagy éppen kiszólásként értelmezhetők (mint a Pornográf duett), kissé megtörve az epikus történet koherenciáját, de minden esetben igen erős hangulati hatást keltve, növelve az amúgy is atmoszférikus főszöveg erejét.

Műfajiság kérdésében arra számíthatnánk, hogy a szabadverses forma miatt inkább az epika irányába mozdul el a mérleg, mégis úgy gondolom, ez nem így van. Az egyes fejezetek maguk is költemény-szerkezetűek, és az egész mű is sokkal inkább egy grandiózus vers jellemzőit mutatja, mint egy regényét. A szereplők és a történetek önmagukban szemlélve relatíve jelentéktelenek; mind a megszólalók, mind a történetszálak egy polifonikus költemény szólamaivá válnak csupán, amik együttzengésükkel működnek igazán. A történetszálak sokszor hollywoodi filmek szerkezetét, „mélységeit” idézik: egy kiégett Don Juan megnyugvást talál a családban; egy miniszterelnök két nő között őrlődik, majd terror áldozata lesz. Egy magányos (de férjezett) femme fatale beleszeret egy prominens férfiba, aki, mint az összes többi szerelme egyébként, rosszul végzi; egy lecsúszott, magányos vállalkozó megzakkan; egy kezdő őrült-pedofil rabul ejt egy kislányt, de annyira izgul, hogy még épp időben el is fogják stb.

Ráadásul a figurák is ellenszenves, kiégett gazdagok, szinte mindegyikük mintha egy-egy megöregedett Anyegin lenne, elvek, valós műveltség, érdeklődés nélkül. Pusztán hétköznapjaik rabjai, kedvezményezett helyzetük szinte kelletlen elszenvedői, unatkozók (többen az Asztalizene című Térey-darabból ismerősek). Ők azok, akiket valójában a legkevésbé fog érinteni a jégkorszak. Ezt tudják is magukról, ha el is játszanak a halál gondolatával, csak bágyadtan filozofálnak róla, mint Mátrai és Pispek Izlandon, a kitört vulkán lábánál, mikor a védőmaszkot levéve cigiznek. Mátrai kizökkenthetetlen: „éppen kicsomagolta kaviáros szendvicsét, / Amikor Pispek valósággal berobbant látóterébe: / »Siessünk, Ágoston, összeszedni minden, és tűz!« / »Nem látod? Eszem. Berci te evés közben sürgetsz?«” (60.). Máshol Fruzsina, Mátrai fiatal felesége elmélkedik: „Olyan, mintha egy birodalom / Végnapjait élnénk, nem? Érvényesülnek / A szélsőségek a politikában / És az időjárásban. Fagy után kánikula, gondolta / Fruzsina. Szombat reggel, jóga után / Fölment sétálni a hegyre.” (31.). Velősebben fogalmazva: egyik fő jellemzőjük az általános beleszarás magatartása. Ez a viszonyulás nyomja rá a bélyegét az emberek közötti kapcsolatokra, emiatt tűnnek a karakterek (többé-kevésbé) hideg lelkű zombiknak. A jégkorszak metaforája így valójában kicsiben az emberek lelki világát, nagyobb kontextusban pedig a társadalmi folyamatokat is jellemzi.

A szöveg azért korántsem mentes az önreflexiótól. Kőnig, az író esetében például önironikusan cseng, hogy általában 600 oldalas regényeket ír szerencsétlen sorsú emberekről, hiszen bár nyilván nem sok értelme volna Térey valamiféle alteregójaként szemlélni egyik szereplőjét, talán nem is véletlen közös pont 600 oldalas regényük. A szereplők „összetett” érzelmeit sokszor angol nyelvű pop-dalbetétek fejezik ki, annak ellenére, hogy Mátrai a popról általában így vélekedik: „Mióta lehűlt a világ, / Utánjátszó lett, legjobb önmagát / Böfögi fel a Pop” (125.). Mátrai találkozik is hősével, Bill Clintonnal, és a kiégett bonviván éppen a Metallica So what („I’ve fucked this / I’ve fucked that […] so what you boring little fuck”) című számát hallja, a dal szövege pedig összefolyik a volt amerikai elnök jelenségének értelmezésével, amiben Mátrai persze nem fedezi fel az egyben saját magára is vonatkoztatható kritikát. A kiégett világfiból családapává lényegült Mátrai története és a könyv is szinte idilli képpel ér véget: Mátraiék féléves babájukkal sétálnak, akit aztán a nagymamánál hagynak, hogy megünnepeljék házassági évfordulójukat, valamint hogy a férfit kultúrattasénak nevezték ki Dubaiba. Ekkor értesülünk a volt kolléga Pispek sorsáról, aki (sejtésünk beigazolódik) végleg eltűnt Marokkóban, miközben a pár kocsiban ülve igyekszik a randevúra, mialatt (nomen est omen) a Plainsong szól a The Cure-tól. Ez a végső jelenet és a dalbetét használata nagyon hasonló fenyegetettségérzést vált ki, és hasonlóan katartikus lezárás is, mint a The Sopranos utolsó jelenete a Journey Don’t stop believin’ című dalával. („And the wind is blowing like it’s the end of the world… / And then you smile for a second” vö.: „For a smile they can share the night / It goes on and on…”)

A Legkisebb Jégkorszak egy végtelenül cinikus világot fest meg, mind nyelvében, mind jellemeivel. Történeteivel a máról és a mának szól. Letehetetlen, olvasmányos, de ugyanakkor lassú és figyelmes olvasást követel meg, hiszen sokrétegű, mondatai pedig költői sűrűséggel fogalmazottak. A szöveg alapvető direktsége, olykor didaktikus gesztusai mögött is rendre többletjelentést hordoz, valamint a nyelvi megformáltság összetettsége és a kiszámíthatóbb sztorik egymásra úsztatása nagy, minőségi költeménnyé faragják. Még múlandó popkulturális utalásaival együtt sem tűnik „jégszobornak”. Leginkább amerikai romkom-szerű jelenete (Fruzsina és Mátrai gyerekének a Vészhelyzet című sorozat megoldásaira emlékeztető születése) is olyan élményszerűen, összetetten íratik meg, hogy ilyen formában talán még az úgynevezett magasirodalom kérlelhetetlen, popkultúrára kevésbé fogékony híveinek is katartikus élményt tud nyújtani. Márpedig ilyen pillanatok átlagos olvasmányok esetében ritkán érnek minket, így a poént ezúttal nem is lőném le.

Részlet a verses regényből

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak
Jelenkor Könyvkiadó, 2015, 621 oldal, 3990 Ft

bödecs

Bödecs László

 

CÍMKÉK: