Önarckép két hangszerre

|

Vajda Mihály: Szög a zsákból

Egy filozófus memoárja természetesen a gondolatfejlődésre koncentrál. Ennyiben a könyv legizgalmasabb része az ún. Budapesti Iskola című fejezet.

Vajda Mihály         Fotó: Wikipedia

Generációm emlékezik, sorra jelennek meg memoárok, alkotóéletek eddig titkos háttéreseményei, halálos veszedelmek vagy épp sikerek, netán politikai áldozatok ma már megjeleníthető filmjei. Vajda Mihály könyve más: első részét – gyerekkorát, édesanyja históriáját, a vészkorszak alatti bujkálását íróként jeleníti meg, aztán élőbe fordul a történet, a könyv utolsó harmadában Kardos Andrással beszélgetve fejtődnek ki a filozófus kételyei, korábban le nem írott, ám most végre elmondható gondolatai. Ez a kettős műfaj (memoár és dialógus) teszi izgalmassá mondandóját. Főképp azzal, hogy egy sor esemény, csapda, veszély tényleges fenyegetését csak felnőttként realizálta (hallotta, nyomozta ki). Most viszont úgy írja időrendbe szedett élettörténetét, hogy nem tesz úgy, mintha kisgyerekként mindig is tudott volna mindent. (Tudjuk: „nicht vor dem Kind” – mondták a szülők. Nekem is ismerős ez a családi figyelmeztetés, bár nekem hatévesen sok mindent elmondtak, de azzal a felszólítással, hogy „fiam, aztán erről soha senkinek…”. És be tudtam tartani.)

Vajda esete annyiban más, hogy anyja-apja még annak a felét sem tudta, amit a pesti zsidók tudtak, mármint hogy hová s miért mennek azok a vonatok a vidéki áldozatokkal, és hogy mit ér a lovastengerész háborút befejező (1944. október 15-i) kiáltványa. Az ő szülei nem tudták pontosan, mi folyik köröttük, vagy csak sejtették, ill. egymás között veszekedve tárgyalták. A hétéves gyerek e mondatfoszlányok töredékeit élte meg, és most ezt hívja vissza. Aztán ’44 vége felé már napi tapasztalataiból tudja, látja a nyilasterrort. (Apját egy életre nyomorékká verik egyik, lakást kereső kirándulása alkalmával.) A sorselemző szövegének izgalmát az adja, hogy fel tudja idézni, amit egy öt-hét éves gyerek tárolója megörökít az akkori eseményekből, illetve a szülők suttogva elmondott szövegeiből, és erre a mozaikhálóra épül rá felnőttkorának tapasztalatvilága.  Íróilag is szép az a „film”, ahogyan szótlan anyját (Magdát) megjeleníti: ő volt a család jövőt sejtő-látó erős embere, mindezt úgy, hogy alakját a gyerekkor töredékeiből rakja össze, s festi át a felnőttkor tudáskészletével. Eredmény: egy áttetsző, szinte néma „filmkép”. Telitalálat.

Ahogy mondja, a német megszállás napjától világosodik meg elméje: ez a tíz hónap egy életre megváltoztatta világképét, magatartását. A felnőttkor küszöbére érve egy célja volt: megérteni a világot, környezetét. Ezért lett filozófus. Nem szakfilozófus – hangsúlyozza Vajda –, hanem a világot érteni-értelmezni akaró gondolkodó. Előbb marxi módon, majd Lukács György környezetébe kerülve belső ellenzékiként, s végül felszabadultan, azaz önálló analízissel a fejében körülnézve a szocialista Rend valósága és lehetetlenségének okai között.

Egy filozófus memoárja természetesen a gondolatfejlődésre koncentrál. Ennyiben a könyv legizgalmasabb része az ún. Budapesti Iskola című fejezet. Nem idézem fel a belső történetet, csak a lényeget, ami Vajda fantasztikusan őszinte leírását illeti. A Lukács-tanítványok közül Fehér (vagy tán Lukács is?) kiválasztott négy „igazi” tanítványt: Heller Ágnest, Fehér Ferencet, Márkus Györgyöt és Vajdát. Köztük persze Feri volt a „stábfőnök”. A csoport gondolati magvát, valamint stratégiáját ő határozta meg, elég kizárólagos formában. Lukács többi tanítványának kizárása – szerintem – eleve nem volt szép gesztus, de kitűnő húzás volt. Fehér nemzetközi porondra gondolt, és a Budapesti Iskola kitűnő „brand”-nek számíthatott. A többiek, hm, hanyagolhatóak lettek. (Például Zoltai Dénes, ős-tanítvány, vagy jómagam, akivel Fehér már ’68-ban – vagy ’69-ben – összeveszett A látszat valósága című könyvem abszolút filozófiai terminológiáján. És barátaimat is lebeszélte a velem való érintkezésről…) Aztán persze ’93-ban kibékültünk – pergőtűz alatt nincs ellenségeskedés. Nem részletezem.

Vajda könyvének vonzerejét az adja, ahogy leírja, milyen kínosan érezte magát ebben a szituációban. Egyfelől, mint embert szerette Fehért – szeretetre méltó tudott lenni –, másfelől nem jól viselte, hogy „uralkodik” a csoport felett. Mert ez volt a Budapesti Iskola egyik mellékterméke: az van, amit Fehér elhatároz. Miközben az iskolán belül ki-ki foglalkozott saját témájával. Vajda nem sokáig bírta, előbb csak távolodásról ír, aztán – ha jól tudom, ’75-ben – szakított a „stábfőnökkel”, jóllehet baráti viszonyuk fennmaradt. Ezt a történetet ilyen őszinte, önleleplezést is vállaló formában még soha nem olvastam. Mert Vajda azt a kínlódást is elmeséli, ahogy szenvedett, hogy barátaival szembe kelljen fordulnia, és csendben kellett maradnia a sportszolidaritás miatt. Nekem például kiütés nőtt a hátamon, mikor Hegedüs András volt miniszterelnök is be akart kerülni a csoportba, Feri jóváhagyásával…

Végül elszakadt a húr. A szakítás formája egy levél volt, amit Vajda írt, Feri elolvasta és „feloszlatta a Budapesti Iskolát” – írja Vajda a könyvében. Más kérdés, hogy a „brand”, vagyis a Budapesti Iskola máig fennmaradt, jóllehet már csak egy tagja van, olyan iskola meg nem létezik. Szakítottak, és Vajda ezt úgy élte meg, ahogy én is annak idején, hogy megszabadult valami kötelező feladattól (az ugyanazt gondolni parancsától), vagy az esprit de corps-tól. Az eltávolodás és szakítás elméleti kérdéseit több tanulmányban, könyvben megírta, itt a belső história az érdekes, a lelkiismerettel való elszámolás őszintesége, amit páratlannak találok az értelmiségi világban.

Az elméleti (filozófiai) kérdések jobbára a könyv dialogikus részében – mondanám: a másik hangszeren – kerülnek előadásra, Kardos András kérdéseire Vajda alapos elemzésekkel válaszol. Így például a Lét és idő által felvetett antropológiai koncepcióról. (Heidegger művét öten fordították: Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István és Vajda Mihály. Közülük igazán németül, ill. „heideggerül” csak Vajda tudott. Viták is fogadták a fordítást.) De e mostani könyv egészét illetően ez a „beszélgetősdi”, ez az önmagában is kételkedő filozofálás adja a kötet zamatát: Vajdánál nincs abszolút igazság, többnyire feltételes (szkeptikus) módban fogalmaz. Posztmodern filozófushoz méltóan. És mégis minden világos lesz.

Vajda Mihály: Szög a zsákból. Magvető Könyvkiadó, Tények és Tanúk sorozat. 2017, 368 oldal, 4499 Ft

CÍMKÉK: