Tőzsér Árpád: Naplójegyzetek 2011-ből
Tőzsér Árpád
2011. november 19. Kertész Imre mondta annak idején, hogy az irodalom és minden szellemi alkotás energiafölöslegből születik. Milyen igaz! Ha az ember teljes energiája abban merül ki, hogy látni szeretne, nemigen fog pl. a holografizmus alapmechanizmusán töprengeni. Négy nap után (kedden műtöttek, szürke hályoggal, ma péntek van) az előbb villant bennem először érdeklődés a szellem dolgai iránt. Gábor Dénes beszélt a rádióban (hangfelvételről persze): „az igazi megoldások tudat alatt születnek” – mondta. Így született a hologram is (lényege: a lézerrel átvilágított fotonegatív térhatású képet eredményez!), s így születik a vers is, teszem hozzá én. Az ember összehord egy csomó élményt és ismeretet, és nem tud vele mit kezdeni. Dühösen a sarokba vágja az egészet, aztán egyszer csak magától megoldódik a kompozíció dilemmája, a szellem tudat alatti aktivitásának köszönhetően összeáll a vers, csak le kell írni. (Így született pl. a Tari bardók c. versem: két évig fektettem, többször átírtam, aztán váratlanul szinte önmagát írta készre.) S ezek után már csak azt nem tudom, hogy ki/mi volt előbb: Gábor Dénes vagy a strukturalizmus? (A strukturalisták szerint ugyanis a végső struktúra éppen a szellem tudat alatti aktivitása.) – S azt is ma hallottam a rádióban, hogy Jackson Pollockot, az absztrakt expresszionizmus feltalálóját a második világháború után a CIA pénzelte. De nemcsak őt! Az amerikai titkosszolgálat a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben a modern képzőművészet egészét fegyverként használta a kommunizmus ellen. (Pontosan úgy, ahogy az első világháború után az avantgárdot a kommunisták a kapitalizmus ellen, lásd Lenin és a „dada” kapcsolatát!) A CIA-nak a múlt század hatvanas éveiben már a világ 35 országában voltak irodái és számtalan újsággal, kiadóval, képeslappal tartott fönn kapcsolatot – a modernista művészeti irányok terjesztésének érdekében. Érdekes, hogy a magyar irodalomig ez a „hosszú póráz” sem igen ért el (a CIA „hosszú póráznak” nevezte ezt a kulturkampfját, a cseh irodalomig annál inkább. Én mindenesetre már valamikor a hatvanas évek elejéről emlékszem egy Ladislav Novák-verskötetre (L. Novák a cseh kísérleti költészet és képzőművészet ismert személyisége), amelynek az volt a címe, hogy Pocta Jacksonu Pollockovi (Tisztelgés Jackson Pollock előtt).
November 25. Az ember ma már sokkal tovább él, mint ahogy azt az utódlétrehozás biológiai igénye indokolná. 1800-ig az átlagos életkor 35 év volt: az ember (mint a kérész) megszületett, utódot nemzett és meghalt. Most utódot nemz, és utána még nyugodtan él akár három emberöltőt is. Csak úgy, öncélúan. Íme, újabb nézőpont a tragédia műfajának a megszűnéséhez: valós konfliktusok már csak az emlékeinkben léteznek, a vénemberek konfliktusa ugyanis már nem tragédia, hanem komédia. – Nem velünk, huszonegyedik századi túlélőkkel kezdődik persze a történet. Stefan Zweig Stendhal-monográfiáját olvasom: „Stendhal regényeinek pontosan az adja meg különös varázsukat és rangjukat, hogy késői művek, fiatalosak az érzelemben és okosan fölényesek (tehát tkp. öregesek, T. Á.) a gondolkodásban. Mert csak ez a távolság magyarázhatja meg minden szenvedély értelmét és szépségét”. Értsd: van egy olyan életkor, amikor az író már elég öreg az okossághoz és fölényes gondolkodáshoz, s még elég fiatal ahhoz, hogy érzelmei ne puszta emlékek legyenek. (Stendhal 59 éves volt, hogy meghalt.) Már a 19. században is probléma volt hát az igazi (egzisztenciális) konfliktusok eltűnése az irodalomból.
December 11. Tegnap este a tévé ún. Megasztár versenyének fellépői között láttam egy énekes-párost, Sz.-t és T.-t. Sz. egy furcsa (elnézést kérek tőle, de muszáj leírnom, hogy érthető legyen a mondandóm), gnómszerű kis nő, tüneményes hangorgánummal, T. pedig (tőle is elnézést kérek!) egy telivér szőke kanca, egy magyar Tina Turner. S ahogy ez az utóbbi kirobbanó erejű nő (akinek a hangja is Tina Turneré) egész idő alatt a segítségre szoruló Sz.-t figyelte óvón, egyben húzva is magával föl, az egekbe, a féktelen mozgásba (éneklés közben körbetáncolták, -száguldozták a színpadot), az maga volt a torokszorító dráma, jelenés, s magam sem tudom pontosan, hogy miért, de elöntötte a szememet a könny. Az érzéketlen Friderikusz (mint zsűritag) valami olyasmit mondott, hogy Sz. ne száguldozzon éneklés közben, az nem neki való, álljon egy helyben, a hangja úgyis megteszi a magáét, s nem érte föl ésszel és érzékekkel, hogy a két nagy tehetségű, fenomenális hangú nő tulajdonképpen az ismert Andersen-drámát állította színpadra: azt játszották el a művészet igen magas fokán, hogyan lesz a rút kiskacsából hattyú, hogyan szárnyal föl társaival (társával) a magasba, a hattyúénekek, a nagy erejű örömódák magasába.
December 16. Meghalt B. ángyom. A szintén betegen fekvő H. nővérem zokogja a telefonba: „A B. temetésére sem mehettem el, pedig anyukám a lelkemre kötötte: B. volt egyedül mellettem betegségemben, a temetésén ott legyetek!” – Borzasztóan szégyellem magamat, de én sem voltam ott a temetésen. Pedig ennyivel én is tartoztam volna anyám istápolójának. B. kemény asszony volt, juhászok ivadéka, de keménysége ellenére is nagy lélek lakozott benne. Sajátos igazságérzéke volt (mint a pusztaiaknak általában), de ahhoz tűzön-vízen ragaszkodott. Férje anyám testvéröccse volt (sajnos, már ő sem él), s B. ángyom úgy érezte, hogy neki kötelessége anyám ápolása. S ápolta is lelkiismeretesen, míg csak az akkor (1969-ben) a magyarországi Nagybátonyban lakó nővérem (a már magatehetetlen) anyánkat magához nem vette.
December 17. Petri György: Válogatott versek. Magvető, 2008. Válogatta Várady Szabolcs. Furcsa, kicsit leleplező válogatás. Mintha nem a nagy, ismert Petri-verseken volna a súly benne, hanem a kevésbé ismert, s meg kell mondanom: kevésbé sikerült darabokon. Több vers is szól a kötetben magáról a válogatóról, a jó barát Váradyról, s néhány adat (lásd őket V. Sz. máshol olvasható interjúiban és Petri-tanulmányaiban) egyenesen arról tanúskodik, hogy alkotókként is nagyon közel álltak egymáshoz, annyira, hogy Petri verseit sokszor Várady tette tisztába (mint egykor Arany Madách Tragédiáját), sőt néha közösen is írtak verset. Csakhogy Várady Szabolcs soha sem engedte meg magának azokat a formai és tartalmi lazaságokat, laposságokat, amelyeket Petri esetleg provokációnak szánt, de provokációnak is laposak és olvashatatlanul gusztustalanok maradtak. Itt (a jelen Petri-válogatásban) a válogató viszont engedte „elszabadulni” barátja hajlamait a banalitásra és öncélú vulgarizmusokra, s így a korszakos nagy versek (A felismerés fokoztatai, Hogy elérjek a napsütötte sávig stb.) is más fénybe kerülnek. Akarva, nem akarva úgy tűnik (legalábbis nekem, a különös telítettségű Várady-versek feltétlen hívének), hogy Petri nem egy szövege afféle hanyagabb, vagy uram bocsáʼ, felhígított, elrontott Várady Szabolcs-vers. Vagy Kasztor és Polux éppen hogy így (és itt) egészíti ki egymást?
2011. január 1. Lehet-e embert utólagosan szeretni, s így mintegy kiengesztelni? Úgy érzem, anyámat életében nem szerettem eléggé. Szorongó, depresszióra hajlamos lélek volt, s öregkorára, betegen, teljesen egyedül maradt. Rengeteget szenvedhetett az egyedülléttől, s én csak úgy segíthettem volna rajta, hogy hazaköltözöm, vagy magamhoz veszem, pozsonyi lakásomba. Tulajdonképpen egyik „megoldás” sem lett volna megoldás: anyám az én tizedik emeleti garzonomban, pozsonyi környezetemben egy hétig sem élt volna, én meg otthon nem bírtam volna ki huzamosabb ideig. – A szeretet-restanciám arról jut eszembe, hogy Háy János Az olvasás c. novelláját olvasom a Népszabadságban. Háy figuráinak különös tehetségük van azokat megbántani, akik szeretik. A „gyerek” anyjának nincs szíve megütni iskolakerülő fiát, a hála erre a „gyerek” részéről az, hogy bizonyos értelemben megveti az anyját, amiért az nem tud hozzá kemény lenni. Én sem tudtam anyámnak hálát mutatni soha semmiért. S akkor hát hogyan is van ez? Nem valami atavizmus ez a hálátlanság a gyermekben? S hogyan lehetne ezeket az atavisztikus tartozásainkat utólagosan leróni? Vásárhelyi Lajos a Korunkban Peter Handke Ismétlődések c. regényéről írja: „a rómaiakban Cicero idejében még elevenen élt a képzet, hogy bizonyos létezők, dolgok és élőlények, valamint cselekedetek lényszerű lenyomatokat hoznak létre a prima materiában… Ezek a lenyomatok időnként, hordozójukról leválva, még sokáig sodródnak az időben, és újabb tárgyakba költöznek vagy kísérőül szegődnek élőlények mellé. Handkénál az emlékezet hordoz bizonyos hasonló minőséget, az emlék gyakorta érzéki észleletként jelentkezik.” Hát mindez engem meglepően emlékeztet Richard Dawkins mém-elméletére, vagy inkább fordítva persze. De vissza a szeretet-restanciámhoz! Ha valahol minden megvan, ami volt, így, vagy úgy minden létező tovább létezik az időben, akkor talán ezt a tovább létezővoltot alakítani is lehet. Például úgy, mint Háy János, aki vitathatatlanul mém-értékű novellájával, úgy érzem, lerótt valamit az anyja iránti tartozásaiból. Rajtam a sor!
Január 4. Ki van a szád pressedve! – hallottam gyermekoromban gyakran. A sömört (herpeszt) hívják Barkóországban „pressedés”-nek. B. I. bácsinak, a szomszédunknak, mindig ki volt „pressedve” a szája, aztán elvitte a szájrák. Apám gyakran figyelmeztetett: Töröld szárazra a szád, mert kipressed! Most is figyelmeztethetne. Legalább két hete nem gyógyuló sömör van a számon. Félek a nehezen gyógyuló sebektől, de engem nem csak B. I. bácsi, hanem Kosztolányi és Rilke példája is riaszt. Meg maga a „pressedés” szó is érdekel. Sehol nyomát nem találom az eredetének. Sem az értelmező, sem az etimológiai szótárak nem ismerik. – Alattomosan, csendben lopakszik be a naptárainkba és életünkbe a 2011-es esztendő, bajokkal, rendkívüli hideggel. 27-én megműtik a másik szememet is, az autót minden reggel fél óráig kaparom a jég alól. Ma reggel óta egyre az az orosz népdal kísért, hogy „Sztyep da sztyep krugom, púty daljok lezsít, v toj sztyepi gluchój zamerzál jamscsík”. – A dal szövege, meséje egyébként pontosan úgy alakul, mint a Szeptember végénél. A különbség csak annyi, hogy az orosz szerelmes legény (egyébként egy, a sztyeppei télben félig megfagyott postakocsis, jamscsík=postakocsis) maga bátorítja kedvesét az „özvegyi fátyol” „eldobására”. S mi van, ha Petőfi oroszul is tudott, s e dal ihletésében írta a Szeptember végént? Aztán „elment” Barguzinba „jamscsíknak”.
Január 7. Az értelem csak arra jó, hogy a szenvedést felfogja. Platón mondatja Szókratésszel a Phaidonban: A filozófia a meghalás gyakorlása. – Az Isten csak büntetésként adott az embernek értelmet: ezzel százmillió halálra ítélte. Az állat csak egyszer hal meg, az ember egész életében a halált gyakorolja. Éjszaka (pontosabban hajnalban, a farkasok órájában) többször is arra ébredtem, hogy nem lélegzem. Az orvostudomány apnoenak nevezi az alvás-közbeni légszomjnak ezt az eléggé rémületes fajtáját. S megjegyzi, hogy nagyon könnyen stroke lehet belőle.
Február 1. Ha sokáig nem írok (akár csak naplót is!), az mindig annak a jele, hogy nem is olvasok. Ma belemerültem Tolsztoj patológiájába (Dr. Kiss László: Doleo – ergo sum. A világirodalom nagyjainak patográfiája), s mindjárt van miről írnom. Tolsztoj naplóbejegyzése 1850. december 29-én: „Igazán úgy élek, mint egy állat… Este életszabályokat fogalmaztam, utána a cigányoknál”. (A „cigányoknál” annyit jelent, hogy a „tulai cigánykar énekesnői” körében szórakozott. Ki mondta és hol: Este erkölcsi szabályokat fogalmazunk, nappal megszegjük őket?) Ezt is dr. Kiss írja: Tolsztoj „Parasztingben s bocskorban fát vág, kaszál vagy éppen cipészkedik. Több barátjának készít csizmát, cipőt. Egyikük a neki ajándékozott lábbelit betette a könyvszekrényébe, Tolsztoj összegyűjtött műveinek első tizenkét kötete mellé, s ezt a címkét ragasztotta rá: »XIII. kötet«”. – Úgy látszik, a cipészkedés és a filozófia valahol összefügg, mert Jakob Böhmének egyenesen polgári foglalkozása a cipészkedés, ezért lett epiteton ornansa a „görlici suszter”. Tolsztoj eszerint a „jasznaja poljanai suszter”. – Mikor az író 1902 májusában a hastífuszból is kilábol (írja könyvének más helyén dr. Kiss), már 74 éves. Utána átvészelt még egy tüdőgyulladást s egy súlyos maláriafertőzést is. Ezek után a tisztelői és parasztjai azt kezdték rebesgetni, hogy Tolsztoj szent és halhatatlan. (A „tiphosz” szó görögül „ködös”-et jelent. Vajon milyen összefüggésben van a tífusz a köddel?)
Február 2. Hát bekövetkezett! Nem érdemes nagyon jósolgatni, mert a jóslatok néha beteljesítik önmagukat. Grendel, szegény, egy moszkvai kórházban fekszik, agyvérzéssel, nem tud beszélni. Az egyik regényében (címe: Thészeusz és a fekete özvegy, 1991.) részletesen leírja főhőse, Ákos gutaütésének a történetét. Később a sors úgy hozta, hogy a pozsonyi egyetemen sokáig együtt tanítottunk. Egy beszélgetésünk alkalmával (Lajos kezeletlen magas vérnyomása volt a téma) intettem, nehogy a hőse sorsára jusson. S erre most a baj juszt is bekövetkezett.
Február 10. A rádióban Pozsgay Imre beszél, bölcsen, megfontoltan, súlyosan. A készülő új alkotmány a téma, a műsorvezető mint a puli a komondort: körbe-körbefutja az interjúalanyát, bele-belemar a lábába, de a súlyos léptű Pozsgayt nem tudja kihozni a sodrából. Egy második Deák Ferenc, őt kellett volna köztársasági elnökké választani, nem a semmitmondó Schmitt Pált. Öt percet beszél, de ez az öt perc teljes győzelem: győz saját életkora fölött (77 éves, de fiatalos logikával, sziklaszilárd vonalvezetéssel, meggyőzően érvel), s nem utolsósorban győz kommunista múltja fölött.
Február 13. Rádió – Gondolatjel. Szilágyi Zsófia idézi Danilo Kišt: A novella autentikusabb műforma, mint a regény, mert két jelenet között ott csend van, és nem locsogás, mint a regényben. A novella olvasottsági, népszerűségi mutatója ma, Danilo Kiš igazsága ellenére is mélyen alatta van a regényének. Korunknak rossz a lelkiismerete, fél a csendtől: inkább locsog, mintsem hogy novellát olvasson.
Március 5. Befejeztem naplóim második kötetének gépbe tisztázását, átstilizálását, ha minden jól megy, az idei Könyvhétre meg is jelenik (Érzékek csőcseléke címmel). 250 flekkoldal lett, az első részét az Alföld már korábban lehozta, a második részt két hónap megfeszített munkával sikerült tető alá hoznom. Két hónapig időn kívül, illetve egy más időben: az 1998-2000-ben írt naplóim virtuális idejében éltem. Azt nem merném állítani, hogy fiktív idejében, mert hiszen faktográfiailag minden hiteles (egykorú feljegyzéseimre alapozott) a naplóimban, mégis legalább annyira a képzeletem munkájának érzem a 250 oldalnyi szöveget, mint tényleírásnak. Valahogy úgy, mint a francia irodalomban 1980-tól a napjainkig meglepően mozgalmas és népes ún. autobiográfiai iskola műveit, amelyeknek a szerzői, nem kevésbé meglepően, többnyire azonosak azokkal a finnyás, formaművész alkotókkal, akik műveikben korábban az ún. valóságot, s így az önéletrajzi irodalmat is messzire elkerülték. (Úgymint Roland Barthes, Philippe Sollers, Alain Robbe-Grillet, Marguerite Duras, Claude Simon – a nyolcvanas és kilencvenes években valamennyinek jelent meg önéletrajz jellegű könyve-regénye.) Ennek az új iskolának a törekvései a magyar irodalomban, érdekes módon, szinte egyáltalán nem találtak követőkre. (Úgy látszik, nehéz lemondani a posztmodern személytelenség és személyiségtelenség felelőtlenségéről, azaz kényelméről.) Pedig a francia új személyesség nagyon is érdemes volna a figyelemre, mert a belőle született művekben természetesen távolról sem holmi szimpla szubjektum-magömlésekről van szó, hanem az önéletrajznak, a képzeletnek és az elméletnek furcsa, sajátos keverékéről. Az egykori nouveau roman és strukturalizmus fentebb felsorolt szerzői önéletrajzi regényeikben úgy vallanak életükről, hogy messze elkerülik a 19. századi pszichologizáló (a szubjektum önkényéhez alakított) önéletrajzok buktatóit, de ugyanakkor az önéletrajz „ön”-jét (én-jét, a szubjektumot) nem oldják föl, nem tüntetik el a nyelvi „struktúrákban”, a különböző nyelvi-formai mutatványokban. – Én ezt a műfaji gordiuszi csomót úgy próbálom kettévágni, hogy a leginkább önéletrajzi esszésornak nevezhető szövegeimet valóságos naplók illúziójává próbálom stilizálni. Azaz a második naplókönyvem alcíme is az lesz, ami az elsőé volt: Naplók naplója.
Március 6. Na, szóval végére értem napló-maratonomnak (ehhez képest a napi naplóbejegyzések csak könnyű, bemelegítő vágták), s van végre időm a sajtószemlékre is. Ma például belenéztem a Népszabadság február 25-i számába, s olvasom Kácsor Zsolt riportját Térey János debreceni író-olvasó találkozójáról, ahol a költő kijelentette: „Néhány ezer pesti sznobnak írni nem pálya!” Egyetértek, de azért azt is látnunk kell, hogy valamilyen rejtélyes módon, búvópatakszerű áttételeken át a sznobok is hozzátartoznak az irodalomhoz – főleg az újabb kori irodalmi marketinghez. Az ún. kánoncsináló kritikusokat, irodalomtudósokat ugyanis szinte biztos, hogy elsősorban a sznobok olvassák, s az igen fontos elmélészeknek a véleménye az újabb kori „entellektüel kékharisnyák” nélkül talán el sem jutna az olvasók szélesebb köreihez, azaz ha úgy vesszük, a mindenkori irodalmi kánonok népszerűsítői ma nem is annyira a tanszékek és irodalmi folyóiratok, hanem éppen a sznobok. Namármost: Térey János azon kevés fiatal írónk közé tartozik, aki már ifjú kora ellenére is átment az elmélészek és sznobok tűjének fokán, tehát megengedheti magának a sznobok elleni dühöket. Sőt azon sem nagyon csodálkoznék, ha maupassant-i sznobgyűlöletéből akár egész regény születne. De mondott a rokonszenves fiatal író a nevezetes debreceni találkozón különb dolgokat is, például azt, hogy a mai magyar irodalom bestsellerei a könnyen olvasható művek: a tárcaregények, a feminizmus-centrikus manifesztumok, de kevés olyan mű íródik, amelyen az elolvasása után egy órával még elgondolkodunk. Értsd: többnyire maguk az írók is sznobok . – A február 26-i Népszabadságban meg arról olvasok (Varga Lajos Márton tollából), hogy Oravecz-Árvai Imrét a második felesége is otthagyta. (Az író Ondrok gödre c., nemrég megjelent regényében a korábbi Oraveczeket már Árvaiaknak hívják.) Egyedül, 68 évesen, egy isten háta mögötti kis faluban (a Mátra-alatti Szajlán) élni nem lehet valami leányálom. Árva fuisti, Emericus, árva eris et in Árva morieris.
Március 19. Tizedik napja antibiotikumon élek, meg vagyok fázva, köhögök, folyik szemem, orrom, fáj a torkom, óránként gargarizálok. Nézem a csinos gargarizáló csészémet, az van ráírva, hogy Tornalja. Évszám nincs rajta, de úgy emlékszem, 2006-ban voltam utoljára ebben a gömöri városkában. A „kis Dubček“ (Dubovszky László, de Magyarországon csak „kis Dubček“-nek hívták) volt akkor a város polgármestere, maga is íróféle, meghívott bennünket, néhány hazai (szlovákiai) és magyarországi írót április 11-ét, a Költészet Napját ünnepelni, s megajándékoztak bennünket egy-egy Tornalja feliratú, díszes csészével. Térey János is ott volt, ő is kapott egyet. Akkor volt friss az Ultra c. verskötete. Gargarizálás után leveszem a kötetét a polcról, elmerülök a Hadrianus Redivivusban. Mikor odaérek, hogy
A legnagyobb végvárból védjegyestül
Ötezer tégla egészben marad
– Az írás rajtuk ez: „Vicentia” –
S a köveket a holtbiztos alapból
Kiszántja majd egy józsefvárosi
Derék polgár, Göttersdorfer Jakab,
asztalomon a tornalji csészével, hirtelen én is úgy érzem magamat, mint ez az egykori Göttersdorfer Jakab érezhette a föld alól kiforduló, „Vicentia” feliratú téglák láttán; látom, valóban „fény van minden tárgy fölött”, sőt csak a tárgyak fölött van fény. Hadrianus császár – volt, nincs, Dubovszky Laci – volt, nincs (valami piti hivatali ügy miatt börtönbe került, s ott felakasztotta magát), s hamarosan én is voltam, s nem leszek, de a kétezer éves Vicentia-téglák, s az ötéves Tornalja feliratú csészék itt vannak, s fölöttük fény van: a történetük.
Március 20. Tízezer évekig a természetnek való alárendeltség határozta meg az emberiség sorsát, gondolatait, a civilizációkat. Aztán a 18. századdal kezdődően jött egy cca 200 éves intermezzo (a felvilágosodástól napjainkig), amikor az ember a természet fölé emelkedett, s istennek képzelte magát. Most, a harmadik évezred elején úgy tűnik, a természet visszafoglalja korábbi hadállásait: Japánban földrengés és szökőár következtében a japán atomreaktorok sorra meghibásodnak, s pontosan az a természet kezdi pusztítani az embert, amelyet korábban az emberiség már szolgájának vélt. Ma hajnalban megindultak az EU-s és amerikai gépek Líbia ellen. A második világháború is így kezdődött: 1935-ben Olaszország megtámadta Abesszinát, „Vesszen a négus!”, ordították október 6-án (én éppen akkor születtem!) a tömegek Rómában, „Vesszen Kadhafi!”, ordítják ma Párizsban és New-Yorkban. A második világháborúban 40 millió ember veszett el, a harmadik világháborúban a pöffeszkedő fehér civilizációnak lesz halálbiztosan vége, s visszaáll a természet és a természeti ember rendje.
Március 22. Életem keserves döntéséhez érkeztem: a könyveimet, munkaeszközeimet, amelyeket egy életen át gyűjtöttem, s amelyeknek az életemet köszönhetem (ha fizikai munkával kellett volna fenntartani magamat, a felnőtt kort sem érem meg!), most, 75 éves koromban fel kell számolnom, mert az életemre törnek. Holnap megyek tüdőkivizsgálásra, de én már ma reggel összeültem magammal konzíliumra, s megelőlegezem magamnak a diagnózist: a könyvekből áradó por árt a tüdőmnek. A felét a könyvtáramnak ki kell szórni, hogy életben maradhassak. A könyv életben tartott, a könyv elpusztít, ha nem teszek ellene valamit. Egyelőre gyászolom a kidobott könyveimet!
Március 26. V. N.-nel, az íróval álmodtam. Talány: mért éppen vele. Személyesen tulajdonképpen alig ismerem. Egyetlenegyszer találkoztunk, a Szépírók régebbi közgyűlésén, akkor is összeszólalkoztunk. De az álomról: álltunk valami hídon, s V. N. felugrott a híd karfájára, én meg viccesen rászóltam, hogy N., ne!, hiszen még fiatal vagy, de V. N. szó nélkül a mélybe vetette magát. Utána néztem, s láttam, hogy lent valami homokbuckára esett, s nem történt baja. – Több homály is van az álmomban: az első a már említett talány: mért V. N.? A másik: határozottan emlékszem, hogy egy pillanatig sem hittem, hogy a kolléga leugrik, nem öngyilkos típus, mégis leugrott. Kérdés: ki irányítja az álmomat, ha nem én magam? Hogyhogy V. N. a meggyőződésem ellenére is öngyilkos akart lenni?
