Kis szadik kézikönyve

|

Tóth Krisztina: Párducpompa

Ez a kötet bemutató: az emberi szemétség, gonoszság kézikönyve.

Fotó: Emmer László

Isteni novellákat ír, kedvencemet, a Take five címűt sose felejtem el, akkora poénra zár. (A cím egy Dave Brubeck-számra utal, de nem ez az érdekes, hanem a test önfejűsködése, kontra lélek…) Tóth Krisztina rövid, váratlan poénokra futó novellákban verhetetlen. Ez a mostani kötet bemutató: az emberi szemétség, gonoszság kézikönyve. Illetve ezek a fazonok nem Mengele-féle alakok, figurái inkább rafinált, apró kitolásokban, kívülről alig észrevehető lelki kínzásokban élik ki magukat. Mondjuk, ilyesmit találsz A fésű, a kréta meg a vonalzó című karcolat inkvizítor tanárnőjének játékkészletében. Kihív egy kölköt – akire már rég pikkel –, aztán kieszel valami ravaszul bonyolult kiszúrást: a kis krapeknak el kell találni, ill. meg kell fognia azt a tárgyat a katedrára kirakott dolgok közül, amelyikbe a tanbanya nem vezetett áramot. Már az elbeszélés elején tudjuk, hogy a gyerek (ma már felnőtt) máig nem mer elektromos tárgyakhoz nyúlni, egy életre elintézte az inkvizítor. Végül sikerül a kísérlet, az osztály örvendezik, csak a gyerek pisili össze magát a stressztől. Ezután jön egy plusz poén is, de azt elmesélni már spoiler lenne. Annyit azért tud az ember, hogy nálunk a jónép nagyobbik részében ég a gyűlölet, külföldin, cigányon, hajléktalanon, öregasszonyon csiszolják, vagy ha ezek közül egyik sincs a közelben, akkor találomra akárkivel szadiznak. Ezt az izzó indulatot serkenti persze a tévé, az újság stb. – amire ugyan Tóth Krisztina egy árva szóval nem céloz, de ami mégiscsak ott lebeg a novellafüzér atmoszférájában.

Tudom ám, hogy az emberek szeretnek gonoszkodni, gyűlölködni, keresztbe tenni a másiknak és röhögni rajtuk. De ebben a kötetben ennek a pszichózisnak felturbózott változatával találkozom. Itt mindenki szemét, belerúg a púposba, utálja a külföldit – nemcsak a menekültet, a nyugati nyaralókat is. Vagyis: mint kritikusnak a „merítéssel” van bajom, túl sokan vannak ilyen tikkesek, szemét módon szórakozó mintázatok. Az ember egy darabig helyesel, igen, ilyenek vagyunk, aztán rossz érzése támad: jó-jó, ilyenek vagyunk, de talán nem ilyen tömény adagolásban. Azért beszélek erről az olvasói reakciómról, mert Tóth Krisztina írói skálája egyébként rendkívül széles, mindent tud, itt viszont beszűkíti saját írásterét. Nem kellett volna.

Fotó: Magvető Könyvkiadó

Mindennek ellenére azért van itt mit tanulnunk. A szadizás antropológiájának lényege, hogy aki csicskáztat, élvezi, hogy a másik szorong, izzad, szenved. A legkisebb hatalomnál is van kisebb próbababa, akin gyakorolni lehet a minihatalmat, és ez jó, kárpótol a főnök ordítozásáért, az elfuserált élet frusztrációjáért. Tóth Krisztina találmánya viszont, hogy ezek a szadizók már nem is élvezik, amit csinálnak, csak valahol le kell vezetni a gőzt, a dühöt, azt, aminek már neve sincs a fejükben-lelkükben. Levezetés – öröm nélkül. A szadizás másutt vad élvezetforrás – de Sade márki utódaiként ne tudnánk? Itt, Kelet-Európában azonban ez a szemétkedés csak élvezetpótlék, már elkopott a szadi kéj-szenzora. Szinte csak reflexből megy. Akik itt gonoszkodnak, már azt se tudják, hogy mi-hol, ki miatt romlott el az életükben. Csak a leülepedett keserűség keres valami kielégülésfélét. Kapaszkodót a túléléshez.

Olykor fókuszba kerül egy-egy öregkor küszöbén hadakozó, valamikor jobb időket látott asszony. Felfedezés ez is – kár hogy archetípusa több novellában is szerepel: félig ősz hajú, ötvenvalahány éves, annak idején menő kosztümkabátot viselhet, ami most a tisztes koldulás jelzése. Arcán félénk mosoly, aprópénzt is elfogad. Kit érdekel az ő sorsuk? Pedig sokan vannak. Kit érdekel? Az írót, ezért a nagyik nevében: köszi, Krisztina.

De itt van a klasszikus novellatéma: a véletlenek játszmája. A Zsíros deszka című karcolat szereplői vajas kenyeret szeretnek vacsorára, a gubanc abból lesz, hogy hagyma is kell hozzá, az asszony egy pillanatra eltűnik, de a férj leleményes, mire a feleség visszajön a fürdőből, a hagyma is rajta van a kenyéren. Mármint az a méregdrága, holland tulipánhagyma, amit az asszony ajándékba hozott.

A tárcaszerű írások között akad néhány gyémántdarab. Ilyen például az Anglia című novella. Pláza, két anyuka, gyerekkocsikkal, egyikben fiú, másikban kislány. Ja, igen – mondja a kislány mamája –, mindent elveszített, kiment Londonba, ott dolgozik. Addig, míg megszedi magát, nálunk hagyta a kislányát. Táncosnő, fekete haj, vörös rózsával, azt mondja, nagyon kapós. Aztán a szöveg egyre gyanúsabb lesz, a fekete hajú, vörös rózsás csajt látták Földváron – biztos tévedés volt. De másutt is feltűnt. Az is csak tévedés lehetett. Aztán a kirakatsoron sétálva előkelő női szekcióhoz érnek, a kislány élénkül, sikítozik, hogy „anyu-anyu”, kiugrik a kocsiból és berohan a boltba. A kirakatban egy magas fekete nő áll (próbababa) piros rózsával. A gyereket kicibálják, mert hát hogy veszi az ki magát, hogy rángatja a drága ruhát… Miután elmennek, a baba meginog és eldől.

Dadogva mesélem a sztorit, de nem is ez az érdekes, hanem a poén kétértelműsége. Tóth Krisztinánál nem derül ki, hogy a „próbababa” valóban csak egy tárgy volt, vagy – mint Nyugaton megannyi high end szalonban – eleven asszony, akit azért fizetnek, hogy a kirakatban eljátssza ezt a szerepet. És aki egy ponton túl… Nem folytatom. Óriási ez a villanás a novella végén – találd ki és magadra maradsz.

Tóth Krisztina: Párducpompa. Magvető Könyvkiadó, 2017, 200 oldal

CÍMKÉK: