Tarján Tamás

|

Nyerges Gábor Ádám írása

Biztos vagyok benne, hogy aki csak ismerte – és annyiféleképp lehetett ismerni, hogy az szinte megszámlálhatatlan –, mindenkinek van róla jó pár jellemző története. Az én egyik ilyen Tarján-történetem egyetemi órán játszódik. Bekéredzkedhettem, azt hiszem, egy olyan előadására, mely műfaj Tarján Tamás esetében nem sokban különbözött a szemináriumoktól, és fordítva, hiszen mindkét alkalommal egyszerre beszélt úgy, olyan kuszaságában is pontos retorikával, hogy mire az elejétől kiért a végén kitett pontig, már lehetett is volna rohanni a nyomdába, és hagyta, mi több, kérdéseivel noszogatta is folyvást a közbeszólásra, kommentálásra és visszakérdezésre hallgatóságát (most szellemiségéhez híven én is próbálok nem elveszni a nyúló és tekeredő, el-elágazgató tagmondatrengetegben), tehát egy előadására ülhettem be.

Tamás, aki megtisztelő módon már akkor is Tamás lehetett nekem, jó barátságunkat, tegező viszonyunkat, régi ismeretségünket nem kellve eltitkolni a többi hallgató elől, egy ponton felolvasta kedvenc szerzője, (az egy kézen megszámlálható ritkaságú, észrevétlen tarjáni nyelvbotlások szerintem legszebbike, mely így szólt: „Petri György és Tandori György” nyomán) Tandori György Koratavasz című versét az Egy talált tárgy megtisztítása kötetből, majd még a legkevésbé érdekes témák iránt is olthatatlan érdeklődést csiholni képes, mert hogy szenvedélyes, szakmája, hivatása okozta állandó élvezetét letagadni képtelen tekintetével megkérdezte, hogy ki tudná, talán így mondta, mondhatta volna így, rá jellemző, ízesen alulretorizált, egyetemi pillanatban felszabadítóan és üdvösen blaszfém kifejezéssel, szóval talán így kérdezte, ki tudná blattolva átalakítani a verset, csak úgy, séróból, majd, úgy sejlik a rémlés, jelentőségteljesen ránézhetett az órájára bekéredzkedhetett (mégiscsak) költőre, aki, semmi baj, ha nem veszi a lapot, de azért úgy illene, ha élne mestersége megkívánta, tanára-mentora, jó barátja által vélelmezett tehetségével, és volna már szíves. A költő pedig (naná), volt. Nem ért ugyan a menet közben átköltött vers végére, melynek eredeti eleje így szól: „Most már csaknem biztosra vehető / hogy bajnok lesz a Cagliari. Vasárnap / pontot vitt haza Torinóból, és a / befejezés előtt hat fordulóval / két ponttal vezet. Ráadásul a / Juventus Firenzébe utazik, / a szardíniai bajnokjelölt / pedig két idegenbeli nehéz / (Roma, Juventus!) mérkőzés után / végre hazai pályán játszik.”

A költő ugyanis, erős kezdés („Most már csaknem biztosra vehető / hogy bajnok lesz a Juventus…”) után, mint aki nem gondolta végig rendesen, mibe vágott bele, épp megtorpant volna, de Tamás szikrázóan biztató helyeslése továbblendítette, mint annyiszor, nem először, és (akkor még) nem utoljára. „Vasárnap / – folytatta a költő, s vélhetően nagy levegőt véve lopott magának másodpercnyi gondolkodási időt – pontot vitt haza Cagliariból, és a / befejezés előtt hat fordulóval / tizenkét ponttal vezet. Ráadásul az / Inter Rómába utazik, / a torinói bajnokjelölt / pedig…”, és így tovább, még egy-talán két sorig bírva, mikor izgatott tanára szavát sajátjával elvágva megmentette a további szerencsétlenkedéstől, pontosan!, szikrázta, Nyerges kolléga rátapintott a lényegre, s újabb, végtelenségében is tökéletesen felépített, nyomdakészre rögtönzött mondatba kezdett a Tandori-vers variabilitásáról, a változók felcserélhetőségéről, ahonnan vélhetően az alkalmiság, véletlenszerűség, esetlegesség, s mindjárt (jó eséllyel) rend és banalitás kérdéseinek találkozása jöhetett, valamint a talált tárgy, a költészet, a nyelv, a faktumok readymade találtsága, a posztmodern vendégszöveg-viszonya, és így tovább.

A költő erre nem (csak) azért emlékszik pontatlanul, mert már életében legendás tanárának végtelen adatmennyiség tárolására, elrendezésére és értelmezésére bravúrosan alkalmas tehetségével épp ellentétben ő viszont rossz és felszínes emlékező (mondhatni, húgyagyú), hanem azért is, mert már nyelve hegyén lett volna a pontosító szándék, hogy ő ugyan semmi ilyen egyébként tökéletesen találó, nagyívű megállapítást nem kívánt szemléltetni, még ha kellő készülés és pár perc megfeszített gondolkodás után, szereti így hinni, képes lett volna rá, hanem pusztán a Juventusnak drukkol, és sportszimpátia szempontjából kívánta kiigazítani a verset, ezzel is szemléltetvén, hogy mivel megteheti, hogy saját szája íze szerint írja át a Tandori-szöveget, ez is azt mutatja, hogy… Ó – jött volna rá ezen a ponton, lassabb agyának lassabb kerekei lassabb csikorgásával nagy nehezen, amin ekkorra Tamás már rég túl is lendült, s lelkesen jegyzetelő hallgatósága vele loholva úgyszintén. Noha Tamással már barátságunk meglehetős korai szakaszában tisztáztuk világlátás- és habitusbeli különbségeink alapvető tényeit (így a Juventus- és Real Madrid-drukkerség közti, szeretetből feszültségmentes békességben kezelt, feloldhatatlan összebékíthetetlenséget is), mindenre emlékező, mindent tudó tanáromnak ez akkor nem jutott eszébe. Csak a feltételezés, hogy diákja, mivel látszólag okosat mond, vélhetően okos is. Nem tudva is tudhatta, hogy még ha téved is (tévedett), igaza van, vélelmezve, hogy ha amaz lassabb agyának lassabb kerekeinek lassabb csikorgatásával egyszer végre odaér a gondolatmenetben, aminél ő akkor már súlyos sakklépésekkel előrébb járt, maga is ráébred általa magáról nem is feltételezett okosságára.

Persze, hogy ismered, hogyisne ismernéd, vélelmezte, bárki általam természetesen nem ismert nevét, fogalmat, tényt hozva szóba előadás-szemináriumainál meghittebb, szakmailag mégsem alacsonyabb színvonalon moderált magánbeszélgetéseink során, s én bólintottam, súlyos sakklépésekkel lemaradva, hogy igen. Első fröccsözésünk alkalmával így rúgtam be az óvatos kortyokban ivott, pedig csak össz-vissz két, gyenge hosszúlépéstől. Tamás jóindulata, s erről szól ez az egész, amit olyan nehézkes terjengősséggel megpróbálok itt közreadni, naivitásában, jó szándékú vélelmezéseiben is pedagógiailag feddő, tehát inspiráló és motiváló volt. Mivel jóhiszeműsége nem bárgyú, optimista érdektelenség, hanem a legjobb pedagógusok sajátja, az ember jóra való képességeiben való, kifogyhatatlan hit eredménye volt, nem ellustulásra és megúszó jellegű evickélésre, hanem többé, jobbá válásra ösztönözte ismerőseit, barátait. Azaz, tanítványait. Mely halmazok elemei, mintha csak talált, de már tisztulásban lévő tárgyak volnának, azt hiszem, fölcserélhetőek egymással.

*

Mióta hallottam, nem tudok mit kezdeni a hírrel. Nincs megfelelő kifejezés. Az utolsó előtti tőle kapott levelemben ezzel a képpel köszöntött a születésnapomon. “lombosodj tovább!”, kívánta. Ezt sosem mondták még szebben nekem, ahogy neki is írtam a válaszban, s megígértem, hogy majd törekszem rá.

Nagyon hiányzol, már most, Tamás.

CÍMKÉK: