Uhl Gabriella és Mohai V. Lajos írása
Fittyet hányva a hagyományos múzeumi, képnézési szokásoknak, merészen kutatott, felfedezett, és beolvasott. Beolvasott a magyar művészettörténet-írásnak vagy inkább kritikának: figyeljetek már fel és oda!
Tandori Dezső: (Két Kafkai) II.
Először Ad Reinhardt grafikája előtt állva szólított meg Tandori Dezső. Véletlenül találtam rá a kiállításra New York felkapott galériásnegyedéből kieső helyen. Ismerősnek tűntek, annak ellenére, hogy ott láttam őket először. Ez az otthonosság- vagy inkább fesztelenségérzés pedig Tandori olvasásából fakadt. Mert ő tud, vagy inkább mer értő szemtelenséggel, bátran kérdezni, tradicionális műtárgyviszonyt megszüntetni. 45 fokos szögből nézni, lámpát átállítani, hogy a rajzok, festmények, szobrok másik oldalukat, felfedezetlen rétegeiket mutassák. Néhány évvel később, Brandhorst Múzeum (München). Cy Twombly nyomában, idézhetném Tandori cikkének címét a Balkonból. Banális. De ekkor már tudatosan választottam „művészeti” vezetőnek. A pizsamacsíkos épületbe való belépésre is ő vett rá, s tette kötelező bajorországi vizitté Twombly Lepanto sorozatának állandó kiállítóhelyét. „Mert oly leheletszerű elemiség ez az életmű. (…) Elsősorban az egységes mivoltában.”
Írta volt Tandori az amerikai művészről, s ez ott a kifejezetten e sorozatnak kialakított teremben érthető meg. Hogy a „puszta firka” ilyen dinamikusan izgalmas, ráadásul változatos legyen, ahhoz Tandori szavai, értő elemzése kellett. Ő, a firkáló művész tudta igazán megérteni, és megértetni e kusza vonalak nagyszerűségét. Ő az, aki fittyet hányva a hagyományos múzeumi, képnézési szokásoknak, merészen kutatott, felfedezett, és beolvasott. Beolvasott a magyar művészettörténet-írásnak vagy inkább kritikának: figyeljetek már fel és oda! S megajándékozta kedvenceivel az értő és talán még olvasó közönséget. Mert figyelme ajándék mind a kitüntetett képzőművésznek, mind az olvasónak. Frivol, rendszertelen, látszólag összekever életrajzot, teóriát, képelemzést és ízlésbeli megjegyzéseket, hogy összezavarjon, hogy szétírja a képeket. Ám a dolgozatok végére kiderül, hogy nem szét-, hanem összeírt. Összeírt, összeolvasott, összeszedett mindent nekünk, nyájas olvasóknak, hogy elvezessen kedvenceihez, hogy új képértelmezési gyakorlatot vezessen be.
Tandori Dezső: Madár-zsoké
A harmadszori meghatározó találkozás egy képzőművész-Tandori és köztem már tudatos volt. Louise Bourgeois müncheni tárlata előtt újraolvasva a Balkonban megjelent 2002-es mondatait közelítettem a Haus der Kunst felé. Tetszett ez a pátosztörő, pimaszkodó, pontos írás. Tetszett és tetszik még akkor is, ha Bourgeois Celláiban járva lenyűgözött a látvány. Hirtelen támadt vitámban mégis meg kellett hátrálni. Mert Tandorinak igaza volt, amikor csipkelődve, karikírozva adta elő a maga Bourgeois-értelmezését. Az elkerülésben, vagy megkerülésben volt igaza, hogyha nem lehet szembenézni, mert nem lehet szembenézni mindazzal a traumával, ami e kis asszony által feltáratott, akkor körbe kell járni, újra és újra, be- és felpillantani.
Az aktuális születésnapi jókívánságok helyett, mi más jót kívánhatnánk magunknak, mint még több felforgató értelmezési gyakorlatot!
Uhl Gabriella
Tandori, a rajzoló
Tandori Dezső elfogadva a szemléletek, az érzetek, a műfajok, a kultúrák pluralizmusát, egymásba való átjárhatóságát, hihetetlen bőséggel áradó, irodalmian ihletett világot, létviszonyokat hozott létre.
Ennek középpontjában az egyén, az alkotó személyiség, a mű-szubjektum és a környező univerzum kölcsönhatása áll verebekkel, medvékkel, koalákkal, lovakkal, zsokékkal – páratlan önképződési lehetőséget adva Tandori (meg a magyar költészet, próza és rajzolás) kezébe.
Szinte mindegyik verséhez több száz illusztrációt készít, melyet szívesen küld szét ismerőseinek, barátainak. „A korábbi madárhalálok utáni, leglesújtóbb gyászában a költő – évtizednyi, a madarakkal folyamatosan együtt töltött időt, utazásokról lemondó életmódot követően – utazásokra ered. Az európai nagyvárosokat, számára fontos helyszíneket célzó utak során éli és dolgozza fel a gyászt” – írja a költő monográfus-kalauza Fogarassy Miklós. Szpéró, a veréb 1988 júniusában hunyt el. Aki a magyar irodalmat (és művészetet általában) kitaposott ösvényként, ércnél maradóbb szoborcsoportként képzeli el, s csak évszázadok megszentelt, heroikus tematikáját véli tárgyának, anyagának, a létezés e picassói formátumú clownjával nehezen tud bármit kezdeni.
Hogyan rajzol?
A rajzoló Tandori mindegy mire húzza vonalait, cetlire vagy géppapírra, vékony filctollal vagy írógéppel alakítja, formálja a képi látványt, kedvenc vizuális témáit eredeti módon fogalmazza meg. Eredetileg voltaképpen a nagy, hetvenes évekbeli műfordítói periódusának monotóniáját, egyhangúságát akarta megtörni azzal, hogy esténként „levezetésül” rajzolni kezdett, hogy a napi munka utáni ürességet valahogy elűzze magától. Később is triviális köznapi ok, véletlen befolyásolta a képzőművészeti munkák megszületését: amikor regényalakjait próbálta megrajzolni, azt a dohányzás elleni elfoglaltságként tette. Ezekkel a külsődleges kényszerítő epizódokkal együtt született meg a kortárs (modern?) rajzolás – nemzetközi összehasonlításban is – párját ritkítóan eleven műve.
Tandori Dezső rajza
Vajon mit rajzol Tandori, egyáltalán milyen lehet Tandori, amikor rajzol? Olyan, mint amikor valaki firkálgat egy cetlire valamit, aminek aztán egy idő után megnő a tétje. Saját bevallása szerint több százszor, több ezerszer rajzolt le lófejeket, kereszteket, lovon zsokékat, mindenféle erőlködés nélkül, de halál komolyan, hogy aztán összeálljon valami az alkotó, majd később a néző fejében. Tandori rajzaiban talán a zseniális svájci képzőművészhez, Paul Klee-hez áll legközelebb, és a francia Marcel Duchamp hatása sem elhanyagolható, bár rokonító vonásra e műfajában kevesebbszer találhatunk, mint költészetében.
Ez a különös, át- és magához hasonító érzelmi-lelki-logikai vonás mi összeköti őt a világ- és a magyar tradícióval, egyidejűleg például Beckett-tel és Szép Ernővel, továbbá olyan „rendhagyó ihletőjével” is, mint a hasadt személyiségű, alkoholista amerikai detektívregény-író, Raymund Chandler. Nat Roid néven írt kilenc vaskos kötetnyi „detektívregénye” rokon tendenciákat jelez vele. Fontosabbnak látszik azonban a versíróra gyakorolt Chandler-féle hatás. Amikor például a férfibarátság melankóliáját szövi versbe, vagy az elmúlásról és a halálról meditál a híres Hosszú álom zárójelenetéhez kapcsolódva:
„Ugyan mit tesz az, gondoltam, hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén, vagy márvány obeliszk alatt, a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta a fejét, s túl van már minden effélén.”
Tandori Dezső rajza
Verebeinek sírkertje, a tabáni domboldal temetője kelti föl ismerőseiben ezt a reminiszcenciát, melyet ezerképp variált különös összhatású sírkőrajzaiban, melyekben a rajzoló nevének monogramja (td) adja ki a kereszt motívumát.
Mohai V. Lajos
TANDORI 77
