Szilágyi Zsófia: Az éretlen Kosztolányi
A kötet nagy érdeme, hogy olyan magától értetődő természetességgel vezeti az olvasót egyik állítástól a másikig, laikus érdeklődők és szakemberek számára is élvezetes módon, hogy azt érezhetjük: olyan megállapításokat olvasunk, amelyeket akár mi magunk is megfogalmazhattunk volna.
Az éretlen Kosztolányi. Nem szokványos címválasztás, nem szokványos megközelítés. Szilágyi Zsófia tanulmánykötetének címe pontosan jelöli a gyűjtemény jellegét: a megszokott értelmezői hagyományok, szerepek, sémák, alapfogalmak megkérdőjelezését, vagyis annak vizsgálatát és lebontását, amit „gondolni szokás”.
A bevezető számot vet a szerző személyes érintettségével: az írás tanúbizonysága szerint a tanulmányok Szilágyi Zsófia a Kosztolányi-életművel való kapcsolatának alakulását is bemutatják, azt a folyamatot, ahogy elveszíti a tökéletes szöveg létezésével kapcsolatos illúzióját és leszámol a Kosztolányiról alkotott, idealisztikus képpel is.
A tanulmányokban többek között felmerül a kultuszképzés, a pályakezdés, illetve a magánszemély és a költő szétválaszthatóságának problémája: elkoptatottnak tűnő kérdések ezek, de a szerző meggyőzően érvel amellett, hogy mégis érdemes velük foglalkozni. Mert bár a Kosztolányi-kutatásban valóban többször visszatérnek, vizsgálatukkor a szerző egyrészt magukra a fogalmakra irányítja a figyelmet, megkérdőjelezve azokat – például mit tekinthetünk pályakezdésnek? –, másrészt reflektálttá teszi, hogy bizonyos megállapítások, értelmezések továbbhagyományozódtak a recepciótörténetben, amelyeket szükséges lenne lebontani, így a régi, „megválaszolt” kérdésekkel is újra érdemes foglalkozni. Hiszen találhatók az eddigiektől eltérő, adekvát értelmezések, válaszok is. Kosztolányi kapcsán például sokáig élt az az értelmezői hagyomány, miszerint ő elsősorban lírikus volt, így költeményei, verseskötetei kerültek az életműve középpontjába, illetve prózai alkotásait is a lírája felől olvasták. Talán nem szükséges kifejteni, milyen sok haszonnal járt ennek a megközelítésmódnak a lebontása, és ennek analógiájára milyen frissítő hatással lehet Kosztolányi-értésünkre egy olyan tanulmánykötet, amely hasonló, bejáratott megközelítésmódokat kérdőjelez meg.
A kötet másik nagy érdeme, hogy olyan magától értetődő természetességgel vezeti az olvasót egyik állítástól a másikig, olyan könnyed, szinte olvasmányos stílussal, laikus érdeklődők és szakemberek számára is élvezetes módon, hogy azt érezhetjük: olyan megállapításokat olvasunk, amelyeket akár mi magunk is megfogalmazhattunk volna. Egy-egy részlet nem vált ki megdöbbenést, azonban az, ahogyan a szerző egy-egy témának a mélyére ássa magát, és ahogyan felfűzi az apró részleteket, egyszerre kelt ismerős és mégis újszerű érzést. Ez köszön vissza abban a gondolatmenetben is, amikor a szerző megállapítja, hogy ami nem tökéletes, az még lehet művészi értelemben értékes; vagy amikor állást foglal amellett, hogy egy írói-költői életműben nemcsak az „érett”, „igazi” művekkel érdemes foglalkozni. Ez önmagában nem forradalmi megállapítás, bár tény, hogy a szokásostól eltérő. De Szilágyi Zsófia itt nem tesz pontot, ki is fejti, hogy a művek, pályaszakaszok „érettsége” szerinte legalább két további kérdést vet fel. Egyrészt azt, hogy mit tekinthetünk érettnek: hogyan állapítjuk meg, hogy egy életpálya beérett-e, hogy már egy igazi Kosztolányi-művet tartunk-e a kezünkben? Amire rögtön jön a válasz: természetesen mindig utólagosan jönnek létre ezek a kategorizációk, hiszen ezt kortárs helyzetből nehéz megítélni. Ez viszont egy másik problémához vezet: ha egy életművet úgy képzelünk el, amelynek íve a zsengéktől az érett, nagy verseken keresztül az öregkori alkotásokig tart, az magában rejti a fejlődéstörténeti olvasat (kizárólagosságának) veszélyét, amely tévútra vihet az életművek megközelítésében. Hiszen mondhatnánk azt is: alakulás, változás – ami nem feltétlenül fejlődés. Szilágyi Zsófia mintha már kötete címében is ezt jelezné ironikusan – hiszen, ha valamit nehéz érettnek ítélni, ugyanez áll az éretlenségre is.
„De nemcsak egyetlen lehetséges csapda van egy életmű megközelítésében […] – Kosztolányi maga azt érezte veszélyesnek, ha az induláskor az íróra ragasztott címkét képtelenek vagyunk letépni, és nem marad figyelmünk a változásokra, az alakulásra, a megújulásra” [24.o.]. Persze ideérthetjük az utólagos címkéket is, amelyet már az érett szerzőkre aggat az értelmezői hagyomány. Tehát, ha valakit forradalmárnak, népi költőnek vagy – mint Ady tette Kosztolányi esetében – irodalmi írónak neveznek, az sematizálja az adott szerzőről való gondolkodásunkat, leegyszerűsíti műveinek olvasatát, illetve az ennek a képnek ellentmondó pályaszakaszokat elfedi, nehezebben hozzáférhetővé teszi, nem beszélve arról, hogy ezek a címkék idővel kiüresednek.
A kötet – címével ellentétben – nem egyetlen íróról szól. Sokkal inkább jelenségekről, amelyek Kosztolányi kapcsán felmerülnek, de a tanulmányok írója rámutat, hogy ezek nem szűkíthetők le egy-egy szerzőre vagy korszakra, sőt érdemes ezeket tágabb kontextusban vizsgálni. A szerző sok Kosztolányi-korabeli, illetve mai, kortárs példával él, amelyek megvilágító erővel bírnak: „gyakran a 20. század elejénél évtizedekkel későbbre kalandoztam el: tettem ezt azért, mert egyes művek és jelenségek megértését segíti, ha nem zárjuk be Kosztolányit önmagába és a saját korába” [264.o.]. Olvasóként valóban az lehet a tapasztalatunk, hogy ezáltal egyrészt egyszerűbb belátni bizonyos folyamatok tendenciózus jellegét, másrészt könnyebb dolgunk van például a költői szerepek, megnyilvánulások értelmezésekor is, ha azt látjuk, hogy az „érett” írók-költők hasonlóan mitizálják pályakezdésüket, vagy építenek kultuszt maguk köré, mint tették azt elődeik jó száz évvel korábban is.
De nemcsak olyan tanulmányokat találunk a gyűjteményben, amelyek egy-egy manapság divatos témát boncolgatnak más megvilágításban: mivel a könyvben található írások a fiatal novellista szerzőre fókuszálnak, ezért a prózaíró Kosztolányi korai alkotói korszakába is mélyebb betekintést nyerhetünk. A tanulmányok műközpontúak, egy-egy novella elemzése köré épülnek, de közben korba is ágyazottak: a művek kapcsán többek között a korabeli irodalmi intézményrendszernek, életrajzi adalékoknak, a novellák alakulásának és egy-egy problémakörnek, jelenségnek a vizsgálatára is sor kerül. Így a kötet nemcsak megújító, hanem hiánypótló jellegű is: láthatóvá teszi azt az alakulási folyamatot, amelyen a Kosztolányi-próza keresztülment. Itt találkozhatunk azokkal a kevésbé ismert írásokkal, amelyek magukon viselik a századelő hangját, és amelyek még merőben mások, mint a sokat emlegetett, érett író alkotásai (pl. A detektív, A bolond magyar, Két öreg úr).
A pontos témamegjelölés – a fiatal író novellisztikájának középpontba állítása – ellenére ez „a kötet nem kívánt monográfia lenni” [263.o.] – jegyzi meg Szilágyi Zsófia az utószóban. De az olvasó ezt már a tanulmányok összerendezéséből is érzi: ezeknek az írásoknak nem céljuk, hogy narratívát teremtsenek, hogy a hagyományos megközelítések helyett egy másikat, egy készet, újat adjanak a kezünkbe, amely kulcs lehetne Kosztolányi életművéhez, és amelyet néhány év, évtized múlva ismét felül lehet – vagy kell – írni. Épp ellenkezőleg, az olvasó minden tanulmányból azt érezheti, hogy Szilágyi Zsófia igyekezete a kizárólagos megközelítések, értelmezések érvénytelenné tételére irányul, éppen ezért ez a kötet inkább kérdez, mint válaszol, vagy pláne, mint tanít. Ráadásul jól kérdez, elgondolkodtat, felkelti az érdeklődést – ami talán nehezebb és izgalmasabb is, mint a kizárólagosító válaszadás.
Szilágyi Zsófia: Az éretlen Kosztolányi. Kalligram Kiadó, 2017, 290 oldal, 2990 Ft
