Köddé vált történet

|

Szijj Ferenc: Növényolimpia

Szijj Ferenc Növényolimpia című regénye a felszín alatt lappangó társadalmi problémák és az évtizedek távlatából ránk maradt közgondolkodás sötét látlelete.

Cselekménye az erős töredezettség miatt nehezen összefoglalható, a főszereplő alkoholgőzös narrációjából viszont annyi bizonyosan kibontakozik, hogy akaratán kívül valamiféle gyanús ügyletbe keveredik, amely egy többmilliós jutalékkal kecsegtető örökösödési ügy elintézésével függ össze. Két erőszakos beszervező ügynök révén azonban a történet szálai közé keveredik egy régi szerelmi konfliktus, egy a főszereplő által tett terhelő vallomás és egy kirúgáshoz vezető főiskolai affér is, amely során épp az a majdani kormányfőtanácsos keverte bajba a szélhámossá züllött főhőst, akitől ma egy beruházási ötlet busás ellentételezését reméli.

Maga a történet tehát eléggé kusza, az egyes cselekményrészek különösebb átmenet nélkül váltják egymást, így sokszor igen nehéz eldönteni, hogy a narrátor egy emléket idéz fel, képzelődik vagy egy jelenbeli eseményről beszél. Valószínű, hogy ez a szaggatottság a szüntelen alkoholmámor elbeszéléstechnikai leképződése, de a megoldás nem tekinthető különösebben sikerültnek. Az ugyancsak hangsúlyos újratemetési ügy, a kormányfőtanácsosnak szánt, méregdrága és óriási, törpe alakú kilátó terve, valamint az egykori szeretőhöz és annak szeretőjéhez kapcsolódó történetdarabkák zavaros elegyet alkotnak, így az olvasónak esélye sincs arra, hogy megértse az események okait és következményeit. Ez a zavarosság ugyan valószerű módon imitálja a lecsúszott, kisstílű és sokszor inkább áldozat szerepű besúgó gondolkodásmódját, de az elbeszélést oly mértékben felszabdalja, hogy annak befogadása aránytalan terheket ró az olvasóra.

A 151. oldalig terjedő, első nagy szövegegység például kifejezetten azt a benyomást kelti, hogy a narrátor szándékosan beszél mellé, tudatosan beszél lyukat az olvasó hasába, noha ezzel csak azt éri el, hogy a figyelmünk ellankad, és még nehezebben tudjuk összeilleszteni a történet részleteit.

Ennek az eljárásnak csak egy észszerű magyarázata lehet: Szijj Ferenc talán fontosabbnak tartotta az élvezhető cselekmény megírásánál egy határozott társadalmi állásfoglalás kibontását, amelynek lényege azonban nem terjed túl azon a retorikán, amely szerint nálunk minden rossz, méghozzá a közös múltunkból, a gondolkodásunkból fakadóan.

Ez az attitűd – éppúgy, mint az erőltetett hurráoptimizmus – egy idő után roppant fárasztóvá válik, még akkor is, ha az ember józan ésszel belátja, hogy tényleg nem tudtuk megoldani az ügynökkérdést, nem vagyunk képesek lezárni a múltat, ahogy építkezni sem tudunk belőle, ráadásul a mai közélet arrogancia terén minden képzeletet felülmúl. Az azonban egyáltalán nem igaz, hogy a világ, amiben élünk, és aminek a Növényolimpia egyfajta arcképcsarnoka volna, csupán kuporgató kisnyugdíjasokból, menthetetlen alkoholistákból és felkapaszkodott szélhámosokból áll. E tipizálás révén egy kissé szűkös, sematikus regényvilágot kapunk, amely nem teszi lehetővé a felvázolt társadalmi viszonylatok körültekintő megítélését.

Egy dologban viszont igaza van Szijj Ferencnek – és ennek fényében a fentiek akár ironikus fogásnak is tűnhetnek –: abban, hogy általában jobb lenne, ha nem másznának bele az életünkbe sem fontoskodó megjegyzésekkel, sem képtelen vádaskodásokkal, sem pedig a propaganda piszkos eszközeivel. „Hagyjanak engem is békén.” (147.), kívánja a magát növényként aposztrofáló főhős, majd többször és részletesen kifejti, hogy mennyire nem tart igényt senki érdeklődésére: „én kikötöttem, hogy hozzám ne szóljanak, és zenével se próbálkozzanak, vagy zenébe rejtett üzenettel, hogy muszáj megcsinálni valamit, mert én nem hallgatok meg senkit, vegyék úgy, hogy az én fülem viasszal be van dugva, vagy ólom van beleöntve, és a biztonság kedvéért odakötöztettem magam az árbóchoz is arra az esetre, ha kiesik a fülemből a viasz, illetve az ólom, mert én nem vagyok kíváncsi senkire és semmire, főleg velem kapcsolatban nem, hogy nekem valaki valamit mondjon” (153.).

Ez a fajta totális elzárkózás a társadalmi érintkezésekből való teljes kiábrándulás következménye, ami a Növényolimpia fejezeteinek mindvégig meghatározó eleme, az azonban kérdéses, hogy a központi szerepű növényszimbolika e tekintetben mennyire adekvát eszköz. A növényi létben rejlő elzárkózás ugyanis közel sem annyira szándékolt, mint a regény főhőse esetében. Ez a szereplő az állandó unszolásból ábrándult ki, abból, hogy folyton akarnak tőle valamit. Kárpótlást, elégtételt, besúgást, szexet, alkoholt – valaki mindig akar valamit –, és ebből a narrátornak nagyon elege van. A növények azonban tétlen egykedvűséggel viselik az élet viszontagságait, és a kötetben megjelenő egyetlen igazi növényi attribútum az önzés, amely e szimbolika leghangsúlyosabb eleme. Ha tehát eltekintünk attól, hogy a növény mint jelentéssűrítő eszköz milyen sokféle tévútra vezetheti az olvasót, be kell látnunk, hogy amikor Szijj Ferenc az emberi önzést a növények létmódján keresztül érzékelteti, akkor hiteles párhuzamot von a két létforma közé, és valóban megtalálja a mondandójához leginkább illő eszközt.

A növényszerű passzivitást vállaló ember itt a tápanyagokat elszipolyozó és más növények rovására növekedő virágok, füvek és fák képmásává válik, ez az átlényegülés pedig a kilencedik, Feliratkozás című fejezetben teljesedik ki. Ez a többszörösen összetett mondatokból szőtt, hömpölygő belső monológ a vegetatív önzést a társadalmi létre is kiterjeszti, ezzel is jelezve, hogy az egyes ember nem állhat önmagában: mindig mások viszonylatában, velük együtt vagy őáltaluk akadályoztatva élünk, ez pedig leginkább a politikailag generált, össznépi hisztériák, társadalmi pótcselekvések idején válik érzékelhetővé. A Növényolimpiában ilyen esemény a rejtélyes feliratkozás, amelyről a főhős mindössze annyit tud, hogy ott kell lennie, mert ott valami fontos fog történni, a feliratkozók számára megnyílik valamiféle lehetőség, ezért neki elsőként kell odaérnie, ha kell, már előző este odamegy, noha fogalma sincs, hogy miért történik ez a nagy felhajtás. Ugyanilyen nagy volumenű, de valójában csak üres szemfényvesztésnek tűnő esemény a kötetben rengetegszer említett növényolimpia, amely – az előzetes kételyek ellenére – a regény végén mégiscsak megvalósul.

E nagy ültetvényben, ahol a közönség a legkülönfélébb növényeket csodálhatja meg, az egzotikus növények, szobanövények, évelők, nyitvatermők és zárvatermők mellett a kötetben felsorakoztatott embertípusok, a legfontosabb mellékszereplők is sorra bukkannak fel, így a címbe emelt rendezvény valóban kitüntetett jelentőséget kap. Itt látjuk viszont a majálisjelenetből ismert, alkoholista szeretőt, Tündét, a kocsmapultoknál időnként feltűnő ügynököket, Horváthot és Némethet, de szó esik a főszereplő által elárult, lépten-nyomon emlegetett Váber Laciról is. Egyszóval ez a növényfesztivál nemcsak a természet remekeinek gyűjtőhelye, de az emberi minőségeké is, ami tovább erősíti a növény-ember párhuzamot, és egy önálló rendszer képzetét kelti. E rendszerről azonban hamar kiderül, hogy csupán jól szerkesztett illúzió, amelyből kitekintve, egy traumatikus kijózanodást követően csak tehetetlen rettegés vár ránk. A besúgókkal, tönkretett egzisztenciákkal és képtelen hierarchikus viszonyokkal terhelt társadalmi rend tehát valódi mivoltában csak akkor mutatkozik meg, amikor a főhős rádöbben, hogy míg ő égre-földre kereste a kormányfőtanácsost, addig megbízottja, Teknokol Karcsi tévedésből meggyilkolta ezt a befolyásos ismerőst, s ezzel minden remény szertefoszlott.

így válik a Növényolimpia a kiúttalanság, a teljes kiábrándulás regényévé, egy társadalmi berendezkedés vádiratává, amelyből azonban nem derül ki, hogy mégis mit kezdhetnénk a múlt ijesztő örökségével, és egyáltalán, van-e bármi, amire érdemes lenne odafigyelni ebben a hazugságokkal teli, sivár világban. Ezzel önmagában nem is lenne baj, hisz nem feltétlenül kell egy regénynek megoldásokat, előremutató felvetéseket tartalmaznia, a szétcsúszó cselekmény, a főszereplő szertefutó gondolatsorai azonban kioltják a Növényolimpiában egyébként meglévő, eleven humor és a stilisztikai bravúrok hozadékait. így a könyv végére érve nem áll össze semmiféle világos kép, és végül oda jutunk, ahonnan az első, üres fejezetet olvasva elindultunk: nincs itt semmiféle „álomszerű tisztánlátás” (7.), és e tanácstalanságot leszámítva mindössze néhány remekül megszerkesztett bekezdés és egy-két szórakoztatóan abszurd belső monológ emlékét vihetjük magunkkal.

Szijj Ferenc: Növényolimpia. Magvető Könyvkiadó, 2017, 332 oldal, 3699 Ft

CÍMKÉK: