Családi hasonlóságok
Este jó, este jó, este mégsem jó.
Anya szépen elbassza, mi elbaszható.
– Úgy tudom, egy extasy tabletta kétezer forintba is kerülhet. – Vacsora közbeni merénylet, kettes fokozatú viharjelzés.
– Igazán? – Csuri hangja mutálósan megbicsaklik: majdnem kicsusszant, hogy rosszul tudja, nyolc kilóért is intézhetni patent felniket (ha most azt a csicsergető micubicsis eresztést nem számítjuk, de ne vesszünk el a részletekben, minden részlet újabb verejtékgyöngy a halántékon).
– Ha lesz saját kereseted – Stipuláné tónusa kérlelhetetlenül emelkedik a hármas fokozat felé –, úgy pusztítod magad, ahogy akarod.
Csuri apja vacsorájába petyhüszti táskás szemét. Mintha tükörbe nézne: betegesen sápadt, szomorú parizerek hunyorognak vissza rá.
– Holnaptól lesz! – serken fel Csuri, meg is bánja rögtön, nem úgy értette, mármint úgy értette, kezd belekutyulódni, a fater mondana valamit, hiába, dunnyogása cigányútra szalad: kigúvadó szemmel hadakozik a torkából feltörni készülő hörgéssel, feszült csend, szájzugból buggyanó parizerpép, már a feje is lilul, néhány rándulás, ennyi volt, legyőzetett, tehetetlen zsákként zuttyan át a visszafordíthatatlansági ponton a kahácsolás karjaiba. Felesége lesújtó pillantást lövell felé, legalább ne a gyermeknevelés stratégiailag életbevágó pillanataiban állna neki megfulladni.
A muter nem mozdul, Csuri siet apja segítségére, aki tátogva köszöngeti a vizet. Szája sarkába fehér hab ül ki.
– Túl mohó vagy, Milán!
Frásztörés, még ez is, Csuri térde az asztal szegélyének verődik, koccannak a tányérok, felborul a sótartó. Takarékos terror, ugyanazokon a mondatokon osztozni apáddal.
– A koleszterincsökkentőt bevetted?
A fater immár néhány árnyalattal világosabb arcszínnel, továbbra is beszédképtelenül hajtogatja szalvéta mögé rejtett, engedelmes, busa fejét, mint aki eztán már kizárólag elfojtott, apró böffenésekkel lesz képes kommunikálni. Csuri lepillant szinte érintetlen vacsorájára, és elmegy az étvágya, pedig jól tudja, hogy még csak most kerülnek terítékre a bezzegfogások, például a nővére, aki ugyan egy érzéketlen gép, még neki fröcsögte szkájpon, hogy hazaadni, ezeknek a büdös életben soha, erről azonban hallgat, mint mindenről, amiről beszélnie kéne ahelyett, amit valójában mond.
A jó Csuri, ha lesz pénze, mindig fog belőle juttatni a szüleinek. De nem is csak úgy a meztelen bankókat, hanem elviszi őket valahová, Balaton, később talán tenger, minimum valami strand, meg vesz nekik dolgokat, amiktől kényelmesebb lesz az életük, mondjuk az apjának egy normális tévét ehelyett a későkádárkori ősmaradvány helyett, akkor nem gyulladna be a szeme, talán az újságolvasásban se fáradna el annyira, szóval ilyeneket, hogy érezzék a háláját, amit ő speciel most egyáltalán nem érez, de nyilván ott lappang a lelke mélyén, kitartóan kell érte kotorászni.
Csuri a kampós orrú, dülledt szemű fatert bámulja az éji sötétség keretében, merőn, kitartóan, hátha visszaváltozik, de nincs minek visszaváltoznia. Ez ő, az évek cupáklerakódása puszta esetlegesség. Homlokra ütött stempli: születési rendellenesség, már az anyaméhben leszázalékoltatott. Vadalmácska, persze, álmodjál, te sügér. Legföljebb zacskóval a fején, vagy egy kiadós dzsinapanccsal a csajok gyomrában, stílszerűen bagolyszörppel öblítve le a csapzott kuvik látványát.
Tömör cseppekben gyűl Csuri szívében az undor, mint slejm a szétbagózott torokban, majd a szégyen, aztán a szégyen miatti szégyen.
Részlet a szerző Könyvhétre megjelenő Zárványok című első regényéből.
Szendi Nóra
